5. fejezet - Borzalom és megnyugvás

Jó reggelt!

Mielőtt belekezdenétek az olvasásba, szeretném ha tudnátok, hogy a fejezet egy súlyos tragédiáról szól, így előre elnézést kérek azoktól, akiknél sebet szakítok fel esetleg.

Másfél hónap elteltével

Eltelt másfél hónap, és a lányok barátsága még jobban összekovácsolódott. Amennyi időt csak tudtak, azt mind együtt töltötték. Az iskolai mindennapok mellett Lily megismerte egész Forksot, csak más szemszögből, úgy, ahogyan Nessie megismertette vele. Sokat voltak az erdőben, de ilyenkor egyszer sem találkoztak a falka egyetlen tagjával sem, erről Sam gondoskodott, de azért Jake mindig a közelükben volt és figyelte őket. Kicsit irigy volt Lilyre, hogy annyi időt tölt a lenyomatával, de ez egyből meg is szűnt, ahogyan látta Nessie boldogságát, mikor a lánnyal vidáman kergetőztek.

De egy éjszaka Lilyt be kellett szállítani a kórházba, ahol Carlisle volt az ügyeletes, és mikor meglátta a lányt, nagyon megijedt, hogy az állapota rosszabbodott. Igaza is lett, mert a leletek nem kecsegtettek semmi jóval. Elhelyezte Lilyt egy egyágyas szobában, és szigorúan megmondta mindenkinek, hogy ne zavarja senki a lányt, és hogy hagyják pihenni.

Hajnalban Edward is bement a kórházba, és mikor megérezte Lily illatát, kíváncsi lett, ezért felkereste az apját, hogy választ kapjon tőle, de ő éppen a műtőben volt, így ellenállhatatlan személyiségének köszönhetően kiszedte a nővérekből, hogy Lily a kórházban van. Ezek után nem volt nehéz megtalálnia a lány szobáját, de hiába próbálta ismét a gondolatait hallgatni, csak szavakat kapott el belőle. Viszont mikor a halál, betegség, fájdalom szavakat meghallotta, egyből tudta, hogy nagyon nagy baj van. Így visszasietett Carlisle szobájához, akinek a gondolatai kristály tisztán áramlottak az elméjébe. Kopogás nélkül ment be a szobába, és kérdőn nézett apjára.

EDWARD SZEMSZÖGE:

- Carlisle, miért van Lily a kórházban? De ne hazudj, mert úgyis észreveszem! – szűkítettem össze a szemeim.

- Fiam, sajnos nem mondhatok semmit, mert ígéretet tettem – mondta apám.

- Ez engem nem érdekel! Mi van vele, kérlek, gondolj Nessie-re – kérleltem.

- Éppen miatta van ez a titkolózás – állt fel.

- De Carlisle, ez nem megoldás! Főleg, hogy valami nagy baj lehet, mert Lily gondolatai a halál körül forognak – emeltem fel a hangom.

- A halál körül – suttogta Carlisle. – Szegény lány, és én meg nem tudok rajta segíteni – markolta meg az ablakkeretet.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy Lily haldoklik? – léptem közelebb hozzá, mire csak bólintott, és az emlékei már az én emlékeim is lettek.

- Fiam, most már tudsz mindent, de ígérd meg, hogy senkinek, még Bellának sem mondasz semmit – fogta meg a vállamat.

- Megígérem, de hogy lehet az, hogy nem tudsz rajta segíteni? – kérdeztem.

- Tudod, amikor megismertük, már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben vele, utána pedig titkolta a fájdalmait, és nagyon is jól, mert ti semmit nem vettetek észre. Aztán szombaton, mikor vadászni voltatok, elbeszélgettem vele, majd Dr. Perezzel – kezdte. – Edward, én soha nem találkoztam még ezzel a betegséggel, de még hasonlóval sem. A vérével van probléma, és hiába a rengeteg kutatás és a mögöttem álló évek, nem tudok rajta segíteni.

- Apa, ne okold magad, mindenkit nem tudsz megmenteni.

- Mindenkit nem, de őt meg akarom! És nem csak Nessie miatt, hanem saját maga miatt is. Lily élni szeretne, és küzd az életéért, de hiába – markolta még jobban a keretet.

Sosem láttam még ilyennek az apámat, sosem aggódott ennyire egy emberért sem. Most vált világossá számomra, hogy mennyire szereti Lilyt, és ezzel nemcsak ő volt így, hanem a családom többi tagja, beleértve engem is. Percekig csak hallgattam a gondolatait, majd elbúcsúztunk egymástól.

LILY SZEMSZÖGE:

Már jobban éreztem magam, és fel is akartam kelni. A szobában sötét volt, de láttam, hogy valaki van bent. Felültem, felkapcsoltam a villanyt, és ekkor megláttam Carlisle-t.

- Jobban vagy már? – kérdezte tőlem.

- Igen, egy kicsit. De a szüleim hol vannak? – néztem körbe a holmijukat keresve.

- Hazaküldtem őket, mert nagyon kimerültek, és megígértem nekik, hogy én itt leszek veled – ült le az ágyam szélére.

- Tényleg? Ennek nagyon örülök, mert anyuék nagyon sokat dolgoznak és fáradtak – hajtottam le a fejem. A szüleim két munkahelyen is dolgoznak, csak hogy megadjanak nekem mindent, és a kezeléseimet is ki tudják fizetni.

- Lily, min gondolkozol? – fogta meg a kezemet Carlisle.

- Csak a pénztelenségen. Amikor még Montagnaban éltünk, mindenünk megvolt, és soha nem kellett azon gondolkodnunk, hogy a pénzünk egyik pillanatról a másikra elfogy, mintha csak a homokot folyatnánk ki a kezünk közül. De amikor beteg lettem, a pénz már nem volt elég, így a szüleim először az állatokat, majd a ranchot adták el, csak hogy kezeltetni tudjanak. És nemcsak engem, hanem az édesanyámat is, aki mára már jól van.

- Nem is tudtam, hogy édesanyád is beteg volt? – nézett rám.

- Pedig az volt. Méhnyakrákot diagnosztizáltak nála, de a műtét után teljesen felépült. Most már csak az ellenőrző vizsgálatokra kell elmennie évente kétszer – emlékeztem vissza szomorúan.

- Édesanyád kemény asszony, aki nagyon szeret téged – mondta a doktor, mire kopogtak, és az ajtóban megláttam a szüleimet.

- Anya, Apa, mit kerestek itt? – kérdeztem tőlük.

- Nem tudtunk aludni, így visszajöttünk hozzád – mondta anyu, de a hangjában volt valami furcsa, ahogyan a szemeiben is, amik teljesen vörösek voltak, mintha sírt volna.

- Anya, mi a baj, miért sírtál? – ültem fel még jobban. Tudtam, hogy miattam már jó pár órával ezelőtt kisírta magát, ezért is kérdeztem rá.

- Kicsim, nincs semmi gond, hidd el nekem – simogatta meg az arcom édesapám.

- Apa, ezzel a mondatoddal árultad el magad. Ismerlek titeket, úgyhogy tudni akarom az igazat – néztem rájuk. Az arcuk mindent elárult, és tudtam, hogy nagy baj történhetett.

- Kislányom, Lorita nagymama kórházba került, és a papa is nagyon beteg – mondta fájdalmasan anyám.

- Akkor mit kerestek még itt? Egyszer már majdnem meghalt a nagyi, és akkor sem voltatok ott – emeltem fel a hangom.

- Lily, nem szakadhatunk kétfelé, hisz te is beteg vagy – ült le a lábamhoz anya.

- Anya, már sokkal jobban vagyok, ezért, most azonnal induljatok – utasítottam őket.

- Kicsim, hogy lennél jobban, amikor még mindig itt fekszel? – csóválta a fejét édesanyám.

- Elnézést, hogy közbeszólok, de délután Lily hazamehet, az eredményei már jobbak, mint az éjszakaiak – mondta Carlisle.

- Köszönjük, doktor úr, most egy kicsit megnyugtatott bennünket.

- Na látjátok, hogy jobban vagyok, úgyhogy nyugodtan elmehettek – húzódott mosolyra a szám.

- Attól, hogy jobban vagy, még nem hagyhatunk itt – simogatta meg a hajamat apa.

- Mr. és Mrs. Harper, beszélhetnék Önökkel négyszemközt? – kérdezte hirtelen Carlisle.

- Természetesen – indultak el a szüleim az ajtó felé, miközben én Carlislet figyeltem, aki a „Nem lesz semmi gond” mondatot suttogta felém.

Mikor a szüleim már kimentek, megkértem a doktort, hogy ne csukja be teljesen az ajtót, így halhattam a beszélgetésüket. Carlisle arról győzködte anyuékat, hogy menjenek el a nagyiékhoz nyugodtan, mert ő majd vigyáz rám. És mivel két hét szünet következik az iskolában, így náluk tölthetném ezt az időt. Apa kicsit akadékoskodott, de aztán csak beadta a derekát. Miután bejöttek a kórterembe, elmondták, amit eleve hallottam, majd lementek a büfébe egy-egy adag kávéért, én pedig boldog voltam, hogy ismét a Cullen család vendége leszek, de a szüleim már most hiányoztak. Mikor kinéztem az ablakon, anya és apa pont előtte álltak, és a törhetetlen szerelmükről adtak tanúbizonyságot.

Délután kikísértem őket a reptérre, és a lelkükre kötöttem, hogy amint megérkeztek, telefonáljanak, mert tudni szeretném, hogy vannak a nagyszüleim, akiket nagyon szeretek és iszonyatosan régen láttam már.

Addig a váróban maradtunk, ameddig csak lehetett, de a beszálló kapunál lévő hölgy utolsó figyelmeztetése a beszállásra hamar eljött. Elbúcsúztunk egymástól, majd elindultam, hogy taxit fogjak magamnak. Sajnos rengetegen voltak a reptéren, mivel öt gép is nemrég szállt le, így nagyon nehezen jutottam el a taxikhoz, mikor egy ismerős hangra oldalra kaptam a fejem.

- Lily, Lily! – közeledett felém Carlisle.

- Szia, hogy kerülsz ide? – kérdeztem tőle.

- Tudod, nem akartam, hogy taxizz, és a szüleid mondták, hogy melyik géppel mennek, ezért eljöttem érted. A többiek nem is tudják, hogy jössz, úgyhogy nagy meglepetés lesz – mosolygott. Mielőtt hozzájuk mentünk volna, elmentünk az összekészített csomagjaimért.

Az ösvényre érve, ismét elém tárult a csodálatos ház, az erdő, és mikor kiszálltam az autóból, addigra mindenki kint állt az udvaron. Nagyon örültek nekem, főleg Nessie, és mikor megtudta, hogy két hetet fogok velük tölteni, szinte szárnyalt a boldogságtól.

Pár nap elteltével

A napjaink nem teltek unalmasan, főleg hogy Nessie annyi ismeretlen helyet mutatott, hogy csak ámultam, mikor odaértünk. Minden este hulla fáradtan dőltem be az ágyba, viszont korán reggel fent voltam, mert egyetlen percet sem akartam elpazarolni. Egyik nap elmentünk vásárolni Nessie-vel, mert Esme nem ért rá, és a hűtő igaz tele volt, mégis egy csomó mindent kellett vennünk. Mikor hazaértünk, Charlie Swan autója állt a ház előtt, és úgy gondoltuk, hogy Bellát és Nessie-t jött meglátogatni. Barátnőm szélsebesen rohant be, mert nagyon szerette fogadott nagyapját, így Emmett és Jasper segítettek becipelni a holmikat. Mikor végeztünk, a nappaliba mentem én is, de a fagyos, szinte síri hangulattól nagyon rossz érzés kerített a hatalmába.

- Lily, Charlie beszélni szeretne veled – mondta halkan Bella, és mikor a férfi arcára néztem, tudtam, hogy hivatali formában van itt.

- Lily, én nem tudom, hogy hol kezdjem, mert szörnyű dolgot kell közöljek veled. Sajnos a szüleid…

- Nem! Mondja, hogy nem, mondja, hogy jól vannak! – néztem rá kétségbeesetten. A többiek néma csendben ültek, és az arcuk elárulta, hogy mindent tudnak.

- Bárcsak tehetném – csuklott el a rendőrfőnök hangja –, de nem tehetem. A szüleid tegnap este autóbalesetet szenvedtek, és a helyszínen meghaltak – suttogta. Egy szó sem tudta elhagyni a szám, egy könnycsepp sem jelent meg a szememben. Csak álltam és némán szenvedtem, ahogyan a szüleimre gondoltam, akik még mindig élhetnének, ha én nem erősködöm, hogy a nagyszüleim mellett a helyük.

- Én tehetek róla – mondtam halkan.

- Kicsim, ez nem igaz! – ölelt meg Esme. – Hogyan is gondolhatsz ilyeneket!

- Mert az én hibám, hiszen ha nem erőltetem rájuk az utazást, még mindig élnének – bújtam a nő karjaiba.

- De hisz én győztem meg őket, hogy menjenek el nyugodt szívvel – hatolt Carlisle mondata a tudatomba. És lehet, hogy igaza volt, mégsem tudtam rá haragudni, de ekkor értettem meg, hogy egyikünk hibája sem. Azt mondják, hogy a sorsunk előre meg van írva, hiába próbáljuk meg magunk alakítani. Ám ekkor a nagyszüleim jutottak eszembe, hogy vajon tudják-e, hogy mi történt.

- És a nagyszüleim? – kérdeztem hirtelen, de a csend ismét rémületet keltett, én pedig tudtam a választ. – Meghaltak ők is, igaz?

- Igen, de ők nem a balesetben. A nagymamád a kórházban halt meg, és rá pár órára a nagypapádat is súlyos infarktussal szállították be, de sajnos nem tudták megmenteni – hajtotta le a fejét Charlie. Álltam vele szemben, és néztem őt, de nem tudtam sírni. Furcsa volt ez az érzés, mert legbelül iszonyatos fájdalmat és űrt éreztem, de meg kellett valamit tudnom.

- Charlie, mi lesz most velem? Minden élő rokonom meghalt – mondtam. Ekkor Esme arcán féltést, szeretetet és egy halvány mosolyt láttam megjelenni.

- Lily, velünk maradsz – mondta. – Már beszéltem a gyámhatósággal. Igaz meg fognak látogatni, és valószínűleg pszichológushoz is el fognak küldeni, de mi mindenben segíteni fogunk neked, ezt megígérem.

- Köszönöm nektek, és lenne valami, amiben tényleg a segítségeteket szeretném kérni – néztem rá.

- Bármiben – válaszolta.

- A temetés körüli teendőket nem fogom tudni egyedül elintézni, és a bankkal is beszélnem kell, hogy felhasználhassam a szüleim megtakarított pénzét a sírkőre és az egyéb kiadásokra.

- Már nem kell elintézned semmi mást, csak kiválasztani a sírkövet, mert mi minden másról gondoskodtunk már – sétált felém Carlisle. Mikor elém ért, erősen átöleltem a derekát, és ekkor tört ki belőlem a sírás. Annyira szerettem őt, olyan volt számomra, mint egy pótapa, holott alig ismertem.

Két nap múlva

A temetés gyönyörű volt, és az egymás mellett lévő két egyforma sír is az egymáshoz tartozást jelképezte. A szüleim sírján lévő koszorút hetvenhét szál fehér liliom, a nagyszüleimét száztizenhét szál fehér liliom alkotta, mely a megélt éveiket tükrözte. Anya fiatalon szült, ahogyan az ő édesanyja is, ezért is lehetett tökéletes anya-lánya viszony köztük, ahogyan köztünk is. Ekkor ránéztem arra a középkorú férfira, aki egy csodálatos dalt készült énekelni, de ezt nekem kell megtennem. Így mielőtt belekezdett volna, intettem neki, és átvettem tőle a mikrofont. A szívem a torkomban dobogott, a sírás fojtogatott, féltem, hogy a hangon remegni fog, de a szüleim és a nagyszüleim emléke kitisztította a gondolataimat, és megnyugvást hozott háborgó lelkemnek. Nem tudtam, hogy végig tudom-e énekelni a szüleim dalát, de azt igen, hogy bárhol is vannak most, büszkék rám.

KASZÁS ATTILA ÉS RÚZSA MAGDI – FÉNYÉV TÁVOLSÁG

DALSZÖVEG

Lehet számtalan hely,
ami szebb és jobb a mi Földünknél.
Lehet, létezik ő is,
aki többre képes az embernél.

Egyszer ismeretlen távolba vágyom,

máskor megriaszt egy álom,
hogy a hang,
hogy a csend,
hogy a fény,
hogy a tűz,
már nem vigyáz e cseppnyi földre,
s el kell mennünk mindörökre.

Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, és el nem érem,
ott a tenger, itt az én hajóm.

Hát itt ez a hely,
amit sokszor boldogan elhagynék.
És itt ez az élet,
amit sokszor nem nagyon értünk még.

Néha könnyebb lenne elmenekülni,
tiszta fénybe merülni,
de a jel,ami szól,
de a hang,ami hív
még nem mond semmit, meddig érek s lesz-e út, hogy visszatérjek.

Fényév távolság,
csak hallgatom, csak bámulom.
Zengő fényország,
hogy láss csodát, egy életen át.

Nézem tisztaságát, mégsem értem,
hallom hangjait, és el nem érem,
ott a tenger, itt az én hajóm.

Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…

Mikor hazaértünk, leültem a kerti padra, jó messze a háztól, de ekkora fogtam csak fel a történteket isten igazából, és a hiányuk nagyon fájt. Rettentően dühös lettem, mert édesanyámék ezer meg ezer dolgot nem tehettek meg az életben, és a dühöm egyre erősebb lett.

EDWARD SZEMSZÖGE:

- Jasper, mi van veled? – ugrottam oda a testvéremhez, de a következő pillanatban már én is éreztem. Azt hittem, hogy a fejem szétesik, és a testem is kezdett egyre jobban fájni.

- Edward, Jasper? Carlisle, gyere gyorsan, valami baj van – hallottam Bella hangját, és láttam apámat, ahogyan árnyként suhant mellénk.

- Mi történt? – kérdezte, de a választ alig bírtam elmondani.

- Lily – mondtam szaggatottan, majd újabb fájdalom kerített hatalmába.

- Micsoda? Lily? Történt vele valami? – nézett körbe Carlisle, de nem tudtam neki válaszolni, ahogyan Jasper sem.

- Jézusom, mi ez? – sikoltott Alice, majd a fejét fogta. Annyira szerettem volna nekik segíteni, de nem tudtam. Ekkor mintha elvágták volna a fájdalmat, minden rendbe jött.

- Mi a fene volt ez? – kérdezte Jasper, és a többiek is kérdőn néztek rám.

- Mindjárt elmondom, de ha már nem érezzük, akkor – és már rohantam is kifelé.

Lily eszméletlenül feküdt a földön, én pedig villámgyorsan felkaptam, és bevittem az orvosi szobába. Carlisle gyorsan megvizsgálta, miközben a többiek a szoba egyik sarkában várakoztak. Nessie-ből kitört a sírás, én pedig csak néztem őt, majd Lilyt, aki még mindig eszméletlen volt. Apám megnyugtatott minket, hogy semmi baja, és hogy csak a történtek miatt van ilyen állapotban. Kapott egy adag nyugtatót, ezért aludni fog egy darabig. A lányom nem akart mozdulni mellőle, ezért kettesben hagytuk őket.

- Fiam, most szépen elmondod, hogy mi volt ez az előbbi – kapta el a karomat Carlisle a nappaliba érve.

- Üljetek le, mert hosszú lesz, és nem biztos, hogy nem fogtok meglepődni – kezdtem. – Az előbbi, kicsiny ízelítő volt Lily képességéből – foglaltam össze röviden és tömören, mire az arcok és a felszisszenések elárulták érzéseiket.

- Milyen képességről beszélsz Edward? – kérdezte Rosalie. Nem volt kedvem hosszasan ecsetelni a dolgot, ezért pár mondatba belesűrítettem az elméletemet. Mondhatni tátott szájjal hallgattak végig, majd Bella fejrázás közepette megszólalt.

- De hisz ember, miért van rátok hatással? – kérdezte.

- Ez egy jó kérdés, és már kérdezni is akartam, hogy te és Alice nem éreztetek-e semmilyen fájdalmat, amikor itt volt?

- Én nem, hát te Alice? – nézett a húgunkra Bella, aki ijedt arccal pillantott felénk.

- Ezek szerint te is érezted, de akkor miért nem szóltál? – emeltem fel a hangom.

- Ne haragudj, én azt hittem, hogy nem fontos, mert fájt már a fejem, mondjuk nem így – védekezett.

- Bocs, nem kellett volna kiakadnom, de még soha nem tapasztaltam ilyet. Jane képes hasonló fájdalmat okozni, de ő vámpír – halkítottam le a hangom –, és emberként nem volt képes hatni senkire.

- És mond, Alice, mit látsz vele kapcsolatban? – kérdeztem.

- Szinte semmit, villanásokat, töredékeket és homályosságot – válaszolta.

- Én még mindig nem hiszem el, hogy ennyire össze tudja zavarni a képességeiteket, hiszen csak egy átlagos lány – jelentette ki Rosalie.

- Pedig hidd el, mert szerintem még lesz hasonló, amíg nem jövünk rá, hogy mitől nő meg az ereje annyira, hogy azt már mi is érezzük – mutattam a fejemre. – Úgyhogy figyeljétek őt – kértem őket. Bólintottak, majd mindenki elfoglalta magát.

LILY SZEMSZÖGE:

Mikor felébredtem, a fejem sajgott, és Nessie arcát pillantottam meg az ágy mellett.

- Szia, mi történt? – kérdeztem tőle.

- Elájultál, és Carlisle azt mondta, hogy csak a történtek miatt van az egész – válaszolta. Kicsit megijedtem, de a doktor kisegített egy kis füllentéssel, habár, be kell valljam, volt benne igazság.

- Nessie, segítenél nekem, le szeretnék zuhanyozni, meg átöltözni, és utána ennék is valamit, mert nagyon éhes vagyok – takaróztam ki.

- Ezt kérdezned sem kellene, persze, hogy segítek, és míg fürdesz, addig készítünk valami finomat anyával – fogta meg a karom, és segített felülni.

Átmentünk a szobámba, és a kádba elkezdtem engedni a vizet, majd nyakig elmerültem benne. Nem tudom, meddig lehettem bent a fürdőben, de Nessie szólt be nekem, hogy mehetek enni, ha gondolom. Mivel farkas éhes voltam, gyorsan felöltöztem, és vizes hajjal rohantam lefelé.

Mindenki itthon volt, de el voltak foglalva a saját kis dolgaikkal. Mikor végeztem a késői ebéddel, Alice felajánlotta, hogy megszárítja a hajamat. Ahogy mögöttem ült, és a hajammal babrált, a gyerekkoromat és az édesanyámat juttatta eszembe, aki minden este lefekvés előtt kifésülte a hajamat. Nagyon hiányoztak a szüleim, hiszen csak most vesztettem el őket, de a Cullen család szeretete és törődése kezdte beszűkíteni az űrt, amit a hiányuk okozott, de legfőképpen megnyugvást hoztak az életembe.