4. fejezet - A Cullen család

LILY SZEMSZÖGE:

Nessie intett, hogy menjek le, én pedig már a lépcsőn rohantam, és el is vettem tőle egy zacskót. Fordultunk még egyet, és mindent be is pakoltuk. Segítettem Esmének kipakolni, és a hűtő annyira tele lett, hogy alig bírtuk becsukni.

A nappaliban a többiek már vártak, bár elég furcsán viselkedtek, és az okát meg is tudtam pillanatokon belül.

- Lily, szeretnénk neked adni valamit, és reméljük, hogy elfogadod – lépett közelebb hozzám Edward, majd átnyújtott nekem egy dobozt. Nem akartam feltépni az ajándékot, mert gyönyörűen volt becsomagolva, ezért szép lassan kezdtem el kicsomagolni. Mikor kicsúsztattam a dobozból a tartalmát, tátott szájjal néztem a többiekre. Egy gyönyörű mályvaszínű műbőr dossziét tartottam a kezemben, amit a nevemmel és egy francia liliommal díszítettek dombornyomással, és két oldalát egy ezüst csat fogta össze.

- Ez gyönyörű, így lesz mibe tenni a kottáimat – lelkendeztem.

- Mi is erre gondoltunk, mert Nessie említette, hogy több száz kottád van, és amiben most tartod őket, az már teljesen elhasználódott – mondta Edward.

- Köszönöm szépen, nagyon tetszik, és amint lehet, bele is kerülnek a kották – álltam fel.

- Lily várj, mi is szeretnénk neked adni valamit, és Alice-ék is – szólt Rosalie. A megdöbbenés kiült az arcomra, mert tegnap hűvösen viselkedett velem, és azt hittem, hogy nem kedvel. De a mosolya nem volt hamis, ezért letettem a mappát a kanapéra, és elindultam felé.

- Sokat gondolkoztunk, hogy mit vegyünk neked, ám az ötleteket más is megvalósította – nézett a többiekre –, ezért ezt választottuk. Reméljük, hogy tetszik, és hordani fogod – nyújtott felém egy kicsinyke dobozt. Felnyitottam a tetejét, és teljesen elvarázsolt a benne lévő fülbevaló. Arany foglalatban egy sötétzöld kő, ami hasonlított a smaragdra.

- Ez valami gyönyörű – tátogtam.

- Látod baby, én megmondtam, hogy a smaragd tetszeni fog neki – ölelte meg Emmett Rosalie-t.

- Azt mondtad, hogy smaragd? Én.... én ezt nem fogadhatom el, ez méreg drága lehetett – dadogtam.

- Nem tetszik neki, tudtam, hogy nem fog tetszeni neki – emelte fel a hangját Rosalie.

- Rose, ez nem igaz, de ez nagyon drága, és....

- Na jó, ha tetszik, akkor nincs semmi – azzal kivette a fülbevalókat a dobozból, és a hajamat félretolva a fülembe helyezte azokat. Mindenkinek tetszett, főleg nekem, de az ára akkor sem hagyott nyugodni.

- Na, most már mi jövünk, menjetek egy kicsit arrébb – csicsergett Alice, és a többiek közé furakodott Jaspert is magával húzva.

- Alice várj már egy kicsit, még gyönyörködöm, hogy mennyire jól áll a fülbevaló Lilynek – igazgatta el a hajamat Rose. A többiek furcsán néztek rá, de kénytelenek voltak várni, ahogyan én is, míg vissza nem ment Emmett mellé.

- Akkor most a mi ajándékunk jön, és előre szólok, hogy kötelező elfogadnod – fogta meg Alice a kezemet.

- Alice, ne csináld ezt velem – kértem –, így is annyi mindent kaptam már tőletek – azonban a nézése nem tűrt ellentmondást, így megígértem, hogy elfogadom az ajándékukat.

- Sajnos nem tudtuk becsomagoltatni, de van hozzá tartó is – húzódott mosolyra Jasper szája, majd a háta mögül elővette az addig rejtegetett meglepetést.

- Te jó ég, ezt nem hiszem el! – vettem el tőle a mályvaszínű gitárt, amely szintén a nevemmel és egy liliommal volt díszítve. – De miért pont liliom? – kérdeztem tőlük.

- Mert ha jól gondolom, akkor ez a kedvenc virágod – válaszolt Alice.

- Te ezt honnan tudod, hisz ezt még Nessie-nek sem említettem?

- Nem is tőle tudom, hanem tőled, vagyis a hátadon lévő tetoválásból – mosolygott.

- Hogy miből? – kérdezték a többiek egymás után, én pedig ekkor buktam le, de főleg Nessie előtt.

- Hát tudjátok, úgy egy éve, csináltattam meg a tetoválásaimat, de mindig titkoltam őket, mert nem akartam, hogy rólam beszéljenek az emberek. Forks egy kisváros, és nem igazán nézik az ilyesmit jó szemmel - néztem rájuk.

- Ne aggódj, mi nem vetünk meg érte, de miért éppen tetoválás? – kérdezte Rosalie.

- Nem tudom, de régóta szerettem volna, és tavaly úgy döntöttem, hogy megcsináltatom.

- Mintha azt mondtad volna, hogy a tetoválásaidat – húzta mosolyra a száját Edward.

- Igen, mert nem csak egy van.

- Lily, most igazán megleptél, de miért nem mondtad el nekem? – kérdezte Nessie.

- Azért, mert te a jó kislányt látod bennem, pedig közel sem vagyok az, hidd el nekem. Sőt nagyon is fiús lány vagyok, habár ezt tudod – léptem Nessie-hez.

- Igen ezt tudom, sőt más is nagyon jól tudja. Szegény Samantha Baker, azóta sem jött iskolába – nevetett.

- Ki az a Samantha Baker? – kérdezte Emmett.

- Na és miért nem jár most iskolába? – kíváncsiskodott Edward, miközben a tekintetét le nem vette rólam. Nessie ekkor már csak kuncogott, mert tudta, hogy kényes témát hozott fel, de azért válaszolt az édesapjának.

- Azért, mert Lily eltörte az orrát, és megrepesztette az arccsontját – robbant ki belőle a nevetés.

- Nessie! – emeltem fel a hangom.

- Ezt nem hiszem el, te tényleg betörted valaki orrát? – nevetett most már Emmett is.

- Igen, így van, de megérdemelte – védekeztem. Mindenki engem nézett, majd kirobbant belőlük is a nevetés. Nem tudtam mire vélni az egészet, mert más ember nem így reagált volna.

- Ti nem kezdtek el nekem az erőszakról papolni, vagy a fejeteket csóválni, ahogyan mindenki más tette? – lepődtem meg.

- Nem, miért tennénk? Ha azt mondod, hogy megérdemelte, mi hiszünk neked, habár lehet, hogy máshogy is el lehetett volna intézni – kezdte Edward, de nem folytattuk a beszélgetést, mert Alice kimentett a kellemetlen helyzetből.

- Lily, nem próbálod ki a gitárt? – kérdezte gyorsan.

- Dehogynem, és mit szeretnétek hallani? - ültem le a kanapéra.

- Nekünk mindegy, játssz, amit szeretnél – örvendezett Alice. Gondolkodtam pár pillanatig, és már tudtam is, hogy mit fogok játszani.

- Nessie, kísérnél zongorán? – kérdeztem tőle. Ő csak bólintott, és a zongorához ült, én pedig követtem őt egy székre. Egy gyönyörű dalt választottam, amely a spanyol tengert juttatta eszembe.

SPANISH GUITAR WITH PIANO: EL MARIACHI (LOS LOBOS)

- Nagyon szépen játszol Lily, ezért kérhetnék tőled egy számomra kedves dalt? – kérdezte Esme. Mikor elmondta, hogy melyik zenéről lenne szó, akkor megörültem, mert egy csodás dalról volt szó.

- Esme, ezt a dalt vétek lenne gitáron eljátszani, így inkább elénekelném neked és a többieknek – mondtam neki.

- Ahogy gondolod – mosolygott rám Esme, Nessie pedig már el is kezdte játszani a dalt.

HIJO DE LA LUNA

DALSZÖVEG

Tonto el que no entienda
cuenta una leyenda
que una hembra gitana
conjuró a la luna hasta el amanecer
llorando pedía
al llegar el día
desposar un calé
tendrás a tu hombre piel morena
desde el cielo habló la luna llena
pero a cambio quiero
el hijo primero
que le engendres a él
que quien su hijo inmola
para no estar sola
poco le iba a querer

estribillo

Luna quieres ser madre
y no encuentras querer
que te haga mujer
dime luna de plata
qué pretendes hacer
con un niño de piel
Hijo de la Luna

De padre canela nació un niño
blanco como el lomo de un armiño
con los ojos grises
en vez de aceituna
niño albino de luna
maldita su estampa
este hijo es de un payo
y yo no me lo cayo

estribillo

Gitano al creerse deshonrado
se fue a su mujer cuchillo en mano
¿de quién es el hijo?
me has engañao fijo
y de muerte la hirió
luego se hizo al monte
con el niño en brazos
y allí le abandonó

estribillo

Y en las noches que haya luna llena
será porque el niño esté de buenas
y si el niño llora
menguará la luna
para hacerle una cuna
y si el niño llora
menguará la luna
para hacerle una cuna

Miközben énekeltem, Carlisle felkérte táncolni Esmét, aki sugárzott a boldogságtól a férfi karjaiban, majd Jasper és Alice, akiket Emmett és Rosalie követett. Edward és Bella a lányukat nézték, aki ugyan egy hibát sem vétett a játékban, de a gondolatai máshol jártak.

Miután befejeztem a dalt, megköszöntem Nessie-nek, mint mindig, hogy kísért engem. A többiek pedig megköszönték mindkettőnknek a csodálatos élményt, és megígértették velem, hogy fogok még nekik énekelni. Nem mondtam nemet, hiszen lételemem volt a zene, ami által kifejezhetem az érzéseimet, érzelmeimet.

A délutánt a barátnőmmel töltöttem, aki megmutatta az egész házat, a kertet, a folyót és a csodálatos erdőt. Három éve élünk Forksban, de sosem voltam még az erdőben, de megbeszéltük Nessie-vel, hogy bejárjuk majd az egészet, főleg hogy sok szép helyet ismer.

Nagyon elfáradtam, mire visszaértünk, és a kanapén ülve a Carlisle-lal folytatott beszélgetést idéztem fel, de a halál gondolata ismét a tudatomba férkőzött. Nem ronthatja el semmi a kedvemet ezen a hétvégén! Láttam, ahogy Edward arca egyik pillanatról a másikra megváltozik, és kérdőn néz rám, így inkább besiettem a konyhába Alice-hez és Bellához, akik éppen pizzát sütöttek.

A mai este is csak mi ettünk Nessie-vel, és ez kezdett elég furcsának tűnni. Viszont gyerek volt még az idő, ezért úgy döntöttünk, hogy tartunk egy beszélgetős estét. Azaz inkább én kérdeztem és a többiek válaszoltak. Kíváncsi voltam a Cullen családra, hogy hogyan lett ennyi különböző emberből egy nagy, boldog család.

Megtudtam, hogy Esmének nem lehet gyermeke, és ezért fogadták örökbe a gyerekeiket, akik semmiben sem szenvedtek hiányt, főleg az anyai szeretetben nem. Esme úgy szerette őket, mintha a sajátjai lennének, úgyan úgy, ahogy Carlisle is így érzett irántuk. Elmesélték, hogy Nessie szülei meghaltak, mikor ő csecsemő volt, de Edward, az egyetlen élő rokona, így magukhoz vették őt. Ha nem tudnám, hogy mennyire fiatalok, meg nem mondanám, hogy Nessie nem a saját gyermekük, és nem a hasonlóság végett, hanem a feltétlen szeretetük és odafigyelésük miatt. Kiderült, hogy Rosalie és Jasper testvérek, pedig nem is hasonlítanak egymásra, és az ő vezetéknevük Hale, nem pedig Cullen. Eleinte furcsáltam, hogy testvérek és mégis egymás párjai, de mindenki tökéletesen illett a másikhoz, kiegészítve egymást, így nem is törődtem ezzel.

Miközben mindenki saját magáról mesélt, rájöttem, hogy ez alatt a rövid idő alatt, amit velük töltöttem, nagyon megszerettem őket. Nekem kis családom van, és sajnos testvérem sincs, ahogyan a szüleimnek sem, ráadásul a nagyszüleim is messze élnek tőlünk, és nagyon betegek, ezért rettentően boldog vagyok a Cullen családdal. Amikor Nessie-re néztem, hirtelen felugrott, és a konyha felé rohant, miután kijött onnan, a kezei a háta mögött voltak, miközben felém sétált.

- Lily, én is hoztam ám neked valamit, és majdnem elfelejtettem odaadni – állt meg előttem, majd a kezeiben lévő két üveget átadta nekem.

- Nessie, te nem felejtetted el? – kérdeztem tőle.

- Nem ám, megígértem, hogy egyszer kapsz majd tőlem egy üveg cukorkát, és egy üveg nyalókát, mert rettentően édesszájú, vagy és mert imádod ezeket az édességeket – mosolygott.

- Ez így van, ölni tudnék értük – nevettem –, de gyere, kóstoljuk meg gyorsan mindegyiket - majd a földre húztam a kanapé elé. Nem voltam illetlen, ezért először mindenkit körbekínáltam, ám Nessie-n kívül senkinek sem nyerte el a tetszését egyik üveg tartalma sem.

A későbbiekben, míg mi egy-egy nyalókát majszoltunk, addig hallgattam, hogy milyen kisgyermek is volt a barátnőm. A tündéri és a káprázatos szó nem hiányzott egyetlenegy mondatból sem, melyeknél Nessie olyan fejeket vágott, hogy akaratlanul is elnevettem magamat. Viszont kiderült, hogy Emmett mellett nem is volt annyira kislány, hallgatva a baseball meccsek és az egyéb fiús tevékenységek sztorijait. Ilyenkor Rosalie és Alice arcán nevettem nagyokat, és elképzeltem, ahogy szegény Nessie, hol a két lány, hol Emmett szeszélyeinek ártatlan áldozata volt. Mindemellett öröm volt hallgatni a családot, és rájönni, hogy mennyire szeretik egymást. Másrészről pedig addig sem kellett az én életemről beszélni, mert közel sem volt ilyen színes, mint Nessie-é. Sosem akartam más életet, maximum egy szempontból, mégpedig egészséges szeretnék lenni.

Amikor Forksba költöztünk, mindenki vidéki lánynak hívott, aki több száz állat között élte eddig az életét, de mára jöttem csak rá, hogy aki nem itt született, azt mindig kívülállónak fogják tartani. Így van ez Cullenékkel is, hisz két és fél éve költöztek el innen, és azelőtt jó pár évvel költöztek Forksba, ezért is viselkednek velük távolságtartóan az emberek.

Reggel mikor felébredtem, az ablakon kopogott az eső, és az óra fél tizenegyet mutatott. Miközben lezuhanyoztam, azon gondolkodtam, hogyan is kerültem ágyba, mert a legutolsó emlékem az, hogy ülünk a nappaliban és beszélgetünk. Miután felöltöztem, összepakoltam a holmijaimat a táskámba, és a kottáimat átpakoltam az Edwardéktól kapott mappába. A gitár az asztalomon pihent egy gyönyörű tokban, amely ugyanolyan színű volt, mint a tartalma és ugyanazok a minták is díszítették. A csomagjaimat az asztalra tettem, lehúztam az ágyneműt, majd szétterítettem, hogy valamennyire szellőzzön.

Egy óra múlva elbúcsúztam mindenkitől, megköszöntem mindent, ők pedig a lelkemre kötötték, hogy még sokszor meg kell látogatnom őket, akár minden hétvégén. Mikor beszálltunk a kocsiba, és elindultunk, addig integettem nekik, míg láttam őket. Nessie látta, hogy szomorú lettem, így lassított, hogy beszélgethessünk.

- Lily, mi a baj? – kérdezte.

- Nincs baj, csak annyira jól éreztem magam veletek, és most ismét jönnek a szürke hétköznapok, amit a suliban tölthetek el – mondtam.

- De Lily, hozzánk bármikor jöhetsz, sőt meg is van parancsolva – mosolygott. – Különben is, ha együtt vagyunk, akkor nincsenek is szürke hétköznapok.

- Igazad van, de akkor is ez a hétvége olyan más volt, nagyon élveztem.

- Akkor máskor is fogunk ilyet csinálni – kacsintott rám, majd leparkolt a házunk elé, és segített bevinni a holmijaimat. Sajnos nem tudott maradni, de talán jobb is volt így, mert hiába aludtam ki magam, még mindig nagyon fáradt voltam. A szüleim nem voltak itthon, így felcipeltem az emeletre a táskámat és az ajándékaimat, majd ruhástól bedőltem az ágyba.