3. fejezet - Boldogság, képesség és a sötét titok

LILY SZEMSZÖGE:

Nessie-ék felé az úton nagyon ideges voltam, és a lábam úgy járt fel-le, hogy Nessie azt hitte, átlyukasztom a karosszériát. De ez a félelem elmúlt, amikor rákanyarodtunk egy ösvényre és megpillantottam a Cullen házat, ami iszonyatosan nagy volt és a hatalmas üvegablakok belátást engedtek a nappaliba. Majd kivettük a csomagjaimat, és elindultunk befelé.

Hatalmas mosoly kíséretében köszönt a családjának, én meg csak bámultam az előttem álló nyolc emberre, akik különböztek ugyan egymástól, mégis tökéletes hasonlóságot mutattak. Nessie oldalba bökött, és hirtelen csak motyogni tudtam.

- Oh, jó napot. Lily Harper vagyok – mutatkoztam be, de ők úgy néztek rám, mint akik nem láttak még fehér embert. Olyanok voltak, mint akiket hipnotizáltak, és a csettintésre várnak, hogy felébredjenek. Majd egy rövid, vörös hajú férfi, és egy hosszú, barna hajú nő kezdett felém sétálni.

- Szervusz Lily. Én Edward Cullen vagyok, a feleségem Bella, és mi vagyunk Nessie nevelőszülei – nyújtotta a kezét.

- Örülök, hogy megismerhetem Önöket – nyújtottam a kezemet én is, és amikor a kezeink találkoztak, a hideg érintésétől borzongás futott végig a hátamon.

- Mi is nagyon örülünk, és ha nem lenne nagy kérés, akkor inkább tegeződjünk – kérte Bella, és a hátamra helyezte a kezét, így tolva közelebb a többiekhez.

- Lily, én Carlisle Cullen vagyok, ő pedig itt a feleségem Esme – mutatott a mellette álló nőre.

- Ön Dr. Cullen? – csodálkoztam rá.

- Igen, én vagyok, de ha nem sértelek meg, akkor elárulnád, hogy miért lepődtél meg ennyire? – kérdezte.

- Hát én… én azt hittem, hogy maga idősebb – mondtam félénken. Halk kuncogásokat hallottam a jelenlevőktől, és elszégyelltem magam.

- Idősebb? De miért? – kerekedtek el a szemei.

- Önt kiváló szakembernek tartják, aki mindent megtesz a betegekért, és aki ismeri a régi technikákat, ugyanúgy, ahogyan a legújabbakat. És azt is mondják, hogy a tapasztalatai vetekednek a kórház legidősebb, legtapasztaltabb orvosaiéval – válaszoltam. Ekkor széles mosoly jelent meg az arcán, ugyanúgy, ahogyan a többiekén is.

- Köszönöm a szép szavakat, és most sikerült nagyon meglepned. De kitől tudsz ennyi mindent rólam? – mosolygott még mindig. Nem akartam megemlíteni Dr. Perezt, nehogy kérdezősködjön tőle, így semleges választ adtam.

- Ez legyen az én titkom – mondtam.

Ekkor felnevetett és a jókedve rám is átragadt. A nevetgélés közben megismertem a család többi tagját is. A nagydarab, bohém Emmettet és párját Rosaliet, aki egy gyönyörű nő, de a modorán lehetne mit javítani. Alice-t, aki egy cserfes, de tündéri lány, és Jaspert, aki furcsán viselkedett ugyan, de ezt betudtam annak, hogy most ismerkedtünk csak meg. Mindenki nagyon kedves volt, és nyomatékosan megkértek, hogy mindenkit tegezzek.

Nem sokkal később Esme megmutatta a szobámat, ami közvetlenül Nessie-é mellett volt. Mikor beléptem, nem hittem a szememnek. A falak mályva színe, a modern, mégis klasszikus bútorok és a hatalmas ágy minden téren összhangban voltak. A szobához fürdőszoba is tartozott, ami majdnem akkora volt, mint maga a szoba és a kádba, amely elfoglalta több, mint a felét, egyből beleszerettem.

Kipakoltam a ruháimat, és a tisztálkodási dolgaimat, majd lementem a többiekhez. A nap további része beszélgetéssel telt, majd este hétkor Bella és Esme feltálalták a vacsorát, amin ketten osztoztunk csak Nessie-vel. Nem akartam megkérdezni, hogy miért csak mi vacsorázunk, de nagyon érdekelt volna a válasz. Miután befejeztük a vacsorát, Alice betett egy vígjátékot, amin mindenki görnyedve nevetett. Késő este lett vége a filmnek, és jó éjszakát kívánva mindenkinek, elindultam a szobámba.

Az ágyban fekve Jasperen és Edwardon gondolkodtam, akik egész este engem néztek, mintha a mozdulataimból, a reakcióimból szeretnének kiolvasni valamit. Közben egymással kommunikáltak a maguk sajátos módján, ami többnyire bólintásból és fejrázásból állt. Bevallom, furcsálltam őket, és kicsit bántott, hogy annyira mustráltak, de végtére is csak egy idegen vagyok a számukra. Sokáig elmélkedtem rajtuk, majd a gondolataim közepette elnyomott az álom.

Reggel korán ébredtem és a nappaliban csak Alice-t találtam.

- Jó reggelt! – ültem le mellé.

- Jó reggelt, de hogy-hogy te ilyen korán fent vagy? – kérdezte tőlem.

- Nem tudom, csak kidobott az ágy, és lejöttem megnézni, hogy van-e fent már ilyenkor valaki – válaszoltam.

- Fent van mindenki, de csak Esme, Carlisle, te és én vagyunk itthon. Tegnap elfelejtettük mondani, hogy a többieknek el kell intézniük valamit, de pár órán belül itt lesznek – mondta. Elszomorodtam, hogy Nessie nincs itthon, de tegnap megtanulhattam, hogy Alice mellett sem lehet unatkozni. Bekapcsoltam a tévét, és elmerültem a rengeteg csatornában.

EDWARD SZEMSZÖGE:

Néztük a lányokat, ahogy vacsoráznak, miközben Alice éppen valami dvd-t keresett, és miután Lily és Nessie végeztek, elkezdtünk nézni egy filmet. Öt perc után Jasper gondolataira kaptam fel a fejem.

- Miért nem érzem ennek a lánynak az érzelmeit kristály tisztán? Jókat nevet ezen a filmen és az arca is ezt árulja el, de az érzelmei csak részlegesen jönnek át – gondolta. Odasúgtam neki, mire rám nézett, én pedig halkan kérdezősködni kezdtem.

- Szerinted miért van ez? Egyébként befolyásolni tudod a hangulatát? – néztem rá, majd Lilyre. Láttam, hogy nagyon koncentrál, de csak egy perc múlva tudott elérni Lilynél egy kisebb szájrándítást.

- Én ezt nem értem. Szomorúnak kellene lennie, de nézd, még mindig nevet – rázta meg a fejét.

- Én sem értem, hogyan lehet ez. De a gondolatai sem egyszerűek. Csak szavakat hallok felőle, amik egyáltalán nem függenek össze. Hiába koncentrálok csak rá, akkor is ugyanez van – mondtam.

- Van még valami más is, de ezt lehet, hogy csak én érzékelem. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, mintha megbabonázna, és nem tudok másra figyelni – osztotta meg velem az észrevételét.

- Megnyugtatlak, nem csak te vagy ezzel így. Mind a négyünkre ilyen hatással volt, amikor bemutatkozott, vagy mikor jött le a lépcsőn, de vacsora közben is volt egy ilyen pillanat. De a legfurcsább az, hogy az egész csak másodpercekig tart.

- És szerinted mi a fene lehet ez? – kérdezte, és ekkor láttam másodjára olyan állapotban, amilyenben most volt.

- Valamilyen képessége van, ami vámpírként teljesedne ki, de hogy pontosan mi, arról fogalmam sincsen, bár erős lenne, az biztos, mivel már emberként is hatással van ránk – suttogtam.

- Kösz, ezzel aztán sokat segítettél – mérgelődött.

- Na jó, van egy teóriám, de képtelenségnek tűnik. Ezért ne röhögj ki, miután elmondom – Jasper csak bólintott, de azért előre mosolyra húzta a száját. - Arra jutottam, hogy vannak a mitológiában a szirének, akik gyönyörű, vonzó, de veszedelmes nők, és az énekükkel csábítják magukhoz a férfiakat. És mivel Lily gyönyörű, szerintem a szépsége, de főleg a szeme megbabonáz minket és zavarja össze a képességeinket. Úgy gondolom, vámpírként ez egy szabályozható képesség lenne, ami egyben nagyon hasznos is lehet.

- Hasznos? – törte meg Jasper éles gondolata az eszmefuttatásomat.

- Igen hasznos. Szerintem teljesen meg tudna babonázni bárkit, mintegy hipnózisos állapotig, a képességek összezavarásáról nem is beszélve. Viszont ki kellene deríteni, hogy Alice vagy Bella képességét össze tudja-e zavarni.

- Alice-t majd én megkérdezem, mert nagyon megkedvelte a lányt, és meg fogja döbbenteni a teóriád, ami egyébként teljesen ésszerű – gondolta Jasper.

- Én meg Bellával beszélek majd – bólintottam, és ezzel le is zártuk a beszélgetést.

LILY SZEMSZÖGE:

- Alice, megnézhetném az e-mailjeimet? – kérdeztem tíz perc tévénézés után.

- Persze, a gép be van kapcsolva – válaszolta.

Elindultam a géphez, és gyorsan meg is néztem a leveleimet, aminek a háromnegyede hirdetés volt, ezért elkezdtem böngészni különböző oldalakon, de úgy öt perc után belém hasított a fájdalom, és örültem, hogy Alice belemerült a tévézésbe. Viszont Carlisle-t nem vettem észre, de ő a fájdalommal teli arcomat igen. Csak nézett engem, majd a fejét rázta rosszallásképpen.

- Lily, szeretnék veled beszélni – mondta a lépcső közepéről. Alice felém fordult, én meg gyorsan mosolyt erőltettem az arcomra.

- Rendben, de most? – kérdeztem.

- Igen, most – lett kemény a hangja. Kiléptem a nyitott oldalakból és elindultam felfelé a könyvtárszobába. A hangjából nem sejtettem semmi jót, mégis bizakodva kopogtam, majd léptem be.

- Ülj le, Lily, mert hosszú beszélgetésnek nézünk elébe – fejtette ki. Meglepődtem, és nem tudtam, hogy miről akar velem beszélni, így leültem vele szembe.

- Miről van szó, Carlisle? – kérdeztem tőle.

- Arról, hogy beteg vagy, mert tudom, hogy az vagy – mondta.

- Ezt honnan veszed? – nevettem ki, hogy tereljem a témát.

- Lily, ahogy te is mondtad, kiváló orvosnak tartanak, úgyhogy, kérlek, beszéljünk őszintén és nyíltan egymással. Nem tudom, hogy milyen betegséged van, de látom, hogy titkolod a fájdalmaidat. És nem tudom, hogy miért,, így ha elmondanád, lehet tudnék neked segíteni.

- Carlisle, te tényleg nagyon jó orvos vagy, de sajnos nem tudsz rajtam segíteni. Én haldoklom. – Az arca leírhatatlan döbbenetről tanúskodott, de a legrosszabb a szemében lévő sajnálkozás volt.

- Én nagyon sa....

- Ne, nem akarom hallani! Eleget hallottam már másoktól – vágtam a szavaiba. Bűnbánó arca egy angyal arcát tükrözte, aki bármikor képes lenne megvédeni.

- Lily, mióta vagy beteg? – tért a lényegre.

- Három és fél éve, és ez idő alatt rengeteg orvos kezelt már, a szüleim is mindent megtettek azért, hogy a legjobb kezelésben részesüljek, de nem segített semmi.

- Ki a kezelőorvosod?

- Dr. Perez, de semmit nem fog rólam mondani, mert megkértük rá, hogy tartsa titokban, és ő mindig megtartja az adott szavát – jelentettem ki. Carlisle-nak mosolyra húzódott a szája, és a szemei is mosolyogtak.

- Nem állt szándékomban kérdezősködni, mert szerintem minden kérdésemre válaszolnál, ha megkérnélek rá.

- Ez igaz, nem tudom miért, de megbízom benned és megnyugszom a közeledben. Ez lehet azért van, mert orvos vagy? – kérdeztem tőle.

- Nem tudom, viszont nem hinném, hogy ezért lenne, de nagyon örülök, hogy így érzel és megbízol bennem. Nem tudom, hogyan is kezdjem, de beszélhetnénk a betegségedről? – Nem szerettem beszélni erről, de valamiért azt éreztem, hogy ő nemcsak orvosi szempontból érdeklődik.

- Igen, beszélhetünk, de inkább kérdezz, vagy mond el, hogy mit szeretnél tudni, és én majd válaszolok.

- Rendben. Szeretném, ha elmondanád, hogy milyen tüneteid szoktak lenni.

- Ez egy nehéz kérdés, mert vannak teljesen általános tüneteim, mint a szédülés, a hányinger, a fejfájás vagy a láz, viszont görcsrohamot is szoktam kapni, néha fulladok is, sőt nehezen áll el egy vérzés vagy nehezebben gyógyul egy seb, de a fáradtság és a gyengeség a legszörnyűbb. Andrew azt is mondta, hogy lehetséges, hogy le fogok bénulni, és sajnos nem tudja megmondani, hogy milyen mértékű lesz a bénulás meg, hogy mikor fog bekövetkezni. De volt már rá példa, hogy nem tudtam mozgatni a lábaimat vagy a kezeimet, de ez az állapot csak percekig állt be – mondtam. Rám nézett és nagyon gondolkodott valamin.

- Ezek a tünetek, ha azt vesszük külön-külön nem annyira rosszak, de együtt nagyon megterhelik a szervezetet. Még egy dolgot kérdeznék, ami tudom, hogy a legszörnyűbb – fogta meg a kezem. – Mennyi időd van még? – Nem tudott rám nézni, és éreztem, hogy fájnak neki a szavak.

- Carlisle, semmi baj nincsen, mert hiába tudom, hogy hat hónapom van hátra, én akkor is küzdök, és bízom a gyógyulásban. Nem fogom feladni, amíg élek és mindent meg fogok tenni, hogy túléljem a következő hónapokat. Én szeretek élni, és persze dühös vagyok, hogy miért velem történik ez az egész, de már nem érdekel – mosolyogtam rá.

- Lily, sajnos én sem tudlak meggyógyítani, de a fájdalmaidat talán tudom enyhíteni, és utána fogok járni a betegségednek, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni érted – ajánlotta fel a doktor a segítségét.

- Köszönöm, de én is szeretnék kérni valamit.

- Bármit – adott rövid választ.

- A szüleimen, Andrew-n és rajtad kívül senki sem tudja, és szeretném, ha ez így is maradna. Főleg azt nem akarom, hogy Nessie megtudja – folyt végig a könnyem az arcomon.

- Oh, Lily - ölelt meg –, ne aggódj, tőlem nem tudja meg, de valamikor el kell neki mondanod. Az unokám nagyon szeret téged, és tudom, hogy rettentően fog neki fájni, de úgy érzem, meg kell tudnia – mondta.

Én nem akartam Nessie-nek elmondani, de talán Carlisle-nak igaza van, fájni fog neki, de legalább tudni fogja, és lesz időnk elbúcsúzni egymástól. Néztem a fiatal doktort, és közben a beszélgetésünkön gondolkoztam, amikor hangos fékcsikorgás és dudálás hallatszódott be a nyitott ablakon. Carlisle pont az ablaknál ült, így csak fel kellett állnia és kinéznie rajta. Amikor én is odaértem, a kezemet a vállára tettem, és lenéztem. Mindenki lent állt az udvaron és rengeteg teli pakolt papírzacskót szedtek ki a kocsikból.