1. fejezet - Felismerések és döntések

NESSIE SZEMSZÖGE:

Négy hónap telt el azóta, hogy hazaköltöztünk Dél-Amerikából. Rengeteg csodálatos dolog történt velem, de mind közül a legcsodálatosabb az, hogy együtt vagyok Jake-kel, akit a világon a legjobban szeretek. Jake a hazaérkezésünk után nem sokkal elmondta, hogy már a születésem pillanatában bevésődött irántam, és a lenyomata lettem. A legboldogabb perceim voltak azok, amikor megtudtam, hogy örökké együtt lehetünk, és nem választhat el minket semmi és senki. A családomnak pedig el kellett őt fogadnia, mert tudták, hogy hajlandó lennék elhagyni őket miatta.

Már kislányként is önálló akarattal rendelkeztem, mely az évek során még jobban megacélosodott. Azonban most döntés elé állítom a családomat és Jake-et, mert szükségét érzem a változásnak.
Itt vagyok tizenhét évesen, mármint ha a szellemi és testi fejlődésemet nézzük, mert valójában emberi évekkel mérve csak négy év telt el a születésem óta, és a napjaim egybefüggők.

Ha Jake a falkájával van, akkor itthon töltöm a napjaim nagy részét, vagy a butikokat járom Alice-szel vagy Roselie-val. Ha pedig Jake ráér, akkor vele töltöm minden időmet. Mégis rá kellett jönnöm, hogy ez nem mehet így tovább.
Pár hete folyamatosan, titokban hordozgatom ki a könyveket, és nem csak azért, mert unom magam, ami egyrészt igaz, hanem mert a tudásvágyam csillapíthatatlan. Így tegnap eldöntöttem, hogy változtatok az életemen, mégpedig úgy, hogy beiratkozom ide, a forksi gimnáziumba.
A szüleim, Alice-ék és Rosalie-ék is ide jártak, nekem meg most pont erre van szükségem. Nem tölthetem a nap huszonnégy óráját Jake-kel, vagy éppen semmittevéssel. Emberként szeretnék élni, ha már félig az vagyok, még ha az iskola falain belül lehetséges is csak ez.
- Nessie, látom teljesen biztos vagy a döntésedben – ült le mellém Alice a lépcsőre.

- Igen, százszázalékosan, de kérlek, ne mond el senkinek. Apa előtt meg főleg titkold a gondolataidat. Én szeretném nekik elmondani, mert hiába határoztam el magam, ennek közös döntésnek kell lennie – magyaráztam.

- Nyugodj meg, tőlem nem tudnak meg semmit – mosolygott. – Viszont Carlisle-t hívd fel, mert ha jól láttam, el akarja vállalni az éjszakai műszakot.
- Oh, köszi az infot, már hívom is – álltam fel. Beszaladtam a nappaliba, felkaptam a mobilomat, és már tárcsáztam is.

- Valami baj van, kicsim? Nem szoktál engem a kórházban keresni – szólt bele a telefonba a nagyapám.
- Nem, semmi baj nincsen, csak szeretnélek megkérni arra, hogy este gyere haza, mert fontos dolgot kell megbeszélni a családdal – kértem őt.

- Rendben, akkor nem vállalom el az éjszakai műszakot – válaszolta. Miután elköszöntünk egymástól, egy másik számot tárcsáztam.
- Igen? Black lakás – szólt bele a telefonba Billy.

- Szia Billy, Jake otthon van? – kérdeztem tőle.
- Nessie, de jó hallani a hangodat. Jake még alszik, mert nemrég ért csak haza – válaszolta.
- Na jó, akkor kérlek, ha felkel, ami gondolom estefelé lesz, küldd el hozzánk – kértem őt udvariasan.
- Valami történt? – változott meg a hangja.

- Nem, nincs semmi baj, csak szólj neki, kérlek – mondtam. Nem értem, hogy miért hiszi mindenki elsőre a legrosszabbat.

- Rendben van, szólok neki, és ha nem kelne fel, akkor én felkeltem – nyomta meg az én szót nevetve

- Köszönöm Billy – nevettem én is.
Búcsúzóul még érdeklődött felőlem, majd a lelkemre kötötte, hogy meg kell látogatnom a hétvégén. Mondjuk igaza volt, mert régen jártam már náluk, így régen találkoztam vele. Úgyhogy holnap, a beiratkozás után elmegyek hozzá.

Ahogy a kanapén ülve ezen gondolkodtam, a szüleim léptek be az ajtón. Az apám szokásos kémlelő tekintettel végig márt engem, ami annyit jelent, hogy a gondolataimat fürkészte éppen.
- Apa, hagyd ezt abba! Hányszor kértelek, hogy ne kutass a fejemben? – húztam fel a szemöldököm.
- Jogom van hozzá, kisasszony, ezt ne felejtsd el – húzta mosolyra a száját.

- Én úgy gondolom, hogy mások gondolatainak kihallgatására senkinek sincs joga, még akkor sem, ha az apám vagy – görbítettem le a számat.

- Mit titkolsz előlünk Renesmee? – kérdezte hirtelen.

- Apa, kérlek. De ha kíváncsi vagy, akkor várnod kell estig, míg mindenki itt lesz – válaszoltam.

Az arca döbbenetről és haragról árulkodott, de anyám megnyugtatta.
- Edward, hagyd őt. Én is kíváncsi vagyok, de ismerem a lányomat és tudom, hogy nincs semmi baj – fordult felém.- Hallgass anyára, igaza van, mint mindig – mosolyogtam.

Hála az égnek ennyi volt a beszélgetésünk, de tudtam, hogy apám, úgysem fogja abbahagyni a kutakodást, ezért nem is gondoltam estig az iskolára.

Este nyolc óra volt, amikor Carlisle hazaért, és Jake is rá két percre érkezett. Leültettem mindenki az asztalhoz. A kíváncsiságukat kézzel lehetett érzékelni. Egyedül Alice volt nyugodt, hisz mindenről tudott.

- Köszönöm, hogy mindenki itt van, mert egy számomra nagyon fontos dolgot szeretnék veletek megbeszélni – néztem rájuk.
Senkinek nem változott, sem az arckifejezése, sem a testtartása, csak Alice mosolygott rám, bíztatva, hogy vágjak a közepébe.

- Anya, Apa, Jake és persze mindenki. A tegnapi napon eldöntöttem, hogy beiratkozom a gimnáziumba – mondtam.

Minden szempár rám szegeződött, Alice pedig már a nyakamban volt és ujjongott.

- Ez fantasztikus – csiripelte.

- Nem! Nem az! Ez egyáltalán nem jó ötlet – állt fel az apám.

- De miért nem? – kérdeztem haragosan.- Azért, mert nem, nem és kész – fordított nekem hátat.

- Apa, én nem értelek, és ez a válasz nekem nem elég. Tudni akarom, hogy miért nem? – emeltem fel a hangom.

Visszafordult, a tekintete fájdalommal teli volt, de nem tudtam, hogy miért.
- Renesmee, mi is oda jártunk, és tudjuk, hogy ez nem egy egyszerű dolog. Titkok és hazugságok fogják kitenni a napjaidat, az életedet, és én ezt nem akarom – mondta.

- Apa, már most is így élek – hajtottam le a fejem. – Szükségem van a változásra.

Nem szólt egy szót sem, úgy ahogyan a többiek sem, de éreztem a bizonytalanságát.
- Fiam, Nessie-nek igaza van. Egész nap itthon van, és nem csinál semmit, de a legrosszabb, hogy barátai sincsenek – lépett a fiához Carlisle.

- Apa, hogyan is lehetnének barátai? – kapta fel a fejét az apám.- Edward, nézz rá, ő sokkal emberibb, mint mi. Lesznek barátai, hidd el, de a legfontosabb, hogy boldog lesz – folytatta Carlisle.

- Jó, legyen. Holnap elmegyünk és beiratkozunk az iskolába – adta be a derekát apám.
- Köszönöm – futottam a karjaiba.
Mindenki megkönnyebbült és megnyugodott, Jake is nagyon örült, hogy iskolába fogok járni, de nagyon gondolkozott valamin.

- De mivel fogsz iskolába járni? – kérdezte egyszer csak.

- Oh, erről már gondoskodtam – mosolygott Alice.
- Szóval húgocskám, te mindenről tudtál? – kérdezte az apám.

- Hát igen, de csak mert láttam Nessie-t az iskola parkolójában – védekezett Alice.

- Akkor jó. Mutasd, mit választottál – nézett rá Edward. – Alice, ízlésed az van, és a színe az gyönyörű.Csak sejtettem, hogy miről folyik a beszélgetés, de nem voltam benne biztos. Bár bevallom, nem is érdekelt, mert minden gondolatom az új életem körül forgott.

Egy hét elteltével

Befordultam a parkolóba, és a kocsim még mindig ugyanakkora feltűnést keltett, mint az első nap. Nem tudom, hogy Alice gondolt-e arra, hogy mekkora lavinát indít el azzal, hogy egy ilyen márkás és drága autót vett nekem.


Mindenki sznobnak és apuci kicsi lányának tart, ráadásul ennek folyamatosan hangot is adnak. Egy hét telt el a beiratkozásom óta, de az emberek nem is foglalkoznak velem, persze csak látszólag, mert minden kimondott szavukat hallom. De úgy döntöttem, hogy nem adok nekik esélyt arra, hogy szomorúnak lássanak, még ha az is vagyok. Így mindig jókedvű voltam, és mosolyogtam, még akkor is, amikor az ebédlőasztalnál egyedül ültem, mint ahogyan most is.
Emlékszem, mikor Jake egyik nap eljött elém, és meglátott az ebédlőben, kitört belőle a nevetés. Mikor kiértem hozzá, már a kocsimnak dőlve állt, és még mindig nevetett. Nem tudtam, mi lehetett ennyire vicces, így hát rákérdeztem. Azt mondta, hogy annál az asztalnál ültek a többiek is, mikor idejártak. Nekem is nevetnem kellett ezen, talán mert ezt nevezik a sors fintorának.
De a nevetése egy csapásra megszűnt valamiért, és egész úton nem akarta elmondani, hogy miért, aztán nagy nehezen kiszedtem belőle.
Kiderült, hogy ugyanúgy, ahogyan engem, a többieket is elkerülték az emberek, és ők is mindig egyedül ültek az asztalnál, hiába voltak ott egymásnak. Elszomorított, amit mondott, és ekkor eszembe jutott egy lány, és hogy nem én vagyok az egyedüli, aki egyedül ül mindig az ebédlőben, és akinek nincsenek barátai. Van egy lány, aki már az első napon feltűnt nekem, és meg is kedveltem.

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor először jöttem az iskolába. Irodalom órával kezdtem, és Miss Stevensnek - aki mellesleg akkor volt itt egy hete - kellett volna bemutatnia az osztálynak, de annyira szétszórt és ideges volt, hogy kisegítettem azzal, hogy magam mutatkozom be a többieknek. Annyira hálás volt érte, szinte szárnyalt.

Miss StevensAmikor a tanári pad előtt álltam, és a többieket néztem, a fiúk arcán csodálkozást, a lányok arcán lenézést és irigységet láttam. Viszont volt egy lány, aki a jobb oldali padsor legutolsó padjában ült, és olvasott, de mikor meglátta, hogy kint állok az osztály előtt, letette a könyvet, és csak figyelt engem. Féltem, nagyon féltem, de a bemutatkozáson is túl kell esni, így mosolyogva megtettem. Mikor kimondtam, hogy Renesmee Carlie Cullennak hívnak, a tanárnőn és azon a bizonyos lányon kívül mindenki felhördült.

Nagyon fájt, de mosolyogva tűrtem a viselkedésüket. Miss Stevens mentett meg a kínos szituációból, mert megkért mindenkit, hogy egyesével mutatkozzanak be, és leültetett a bal oldali padsor legutolsó padjába. Így tudtam meg, hogy a sarokban ülő lányt Lily Harpernak hívják. Amikor bemutatkozott, ő volt az egyedüli, aki rám mosolygott, és odajött kezet fogni.

Az eltelt egy hét alatt figyeltem őt, és nagyon megdöbbentem, hogy ő is mindig egyedül van. Egyedül ül az ebédlőben, és alig eszik, egyedül ül a teremben, és soha nem beszélget vele senki, ráadásul barátai sincsenek. Pedig egy kedves, mindig mosolygós, vidám lány, aki emellett rendkívül okos, és a tudása vetekszik az enyémmel. De a legmegdöbbentőbb az, hogy Lily egy csodaszép lány.
Hosszú, hullámos, sötétbarna haja van, napbarnított bőre, ami még szebbé teszi őt. A szeme a legfurcsább és egyben a legszebb, mert zöldes-szürke színű, de inkább a szürke dominál, és nekem a la pushi tengert juttatja eszembe.

Nem sokat tudok róla, csak azt, hogy minden nap gyalog teszi meg azt a rettentően hosszú utat a házuktól az iskoláig, és vissza. Már a második nap meg akartam kérdezni, hogy elvigyem-e haza, de amikor elfordította a fejét, tudtam, hogy úgyis nemet mondana. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de volt benne valami furcsa. Mindig mosolygott, csak a szeme volt szomorú.

Innen az ebédlő asztaltól pont ráláttam arra az asztalra, ahol ült, de amikor most felnéztem, megdöbbentem, mert nem láttam az asztalnál.
Körbe akartam nézni, de nem kellett, mert az asztalom mellett állt.

- Szia, Renesmee – köszönt rám –, megengeded, hogy leüljek? – kérdezte.