2. fejezet - Szokások és egy erős kötelék

LILY SZEMSZÖGE:

Már megint ez a szörnyű menza kaja, aminek az íze százszor rosszabb, mint a kinézete. A látványtól elment az étvágyam, és kiállva a sorból elindultam, hogy a másik pultnál gyümölcsöt vegyek el magamnak. Éhes voltam, ezért négy narancsot, három körtét és egy jó nagy almát választottam ebédemül.

Elindultam az asztalomhoz, és megakadt a szemem Renesmee Cullenen, aki ismét egyedül ült az asztalánál. Nagyon sajnáltam őt, mert tudtam, hogy a többiek miért nem barátkoznak vele. A szüleimmel három éve költöztünk ide, de pár hónapja, amikor Dr. Carlisle Cullen visszajött a kórházba, aminek sűrű látogatója vagyok, ismét pletykálni kezdtek róluk.

Én azóta sem értem az embereket, hogy miért vetnek meg, vagy súgnak össze egy másik ember háta mögött, ha más, és miért nem ismerik meg előtte, s utána alkotnak véleményt. Személy szerint nem ismerem a doktort, de kiváló szakembernek tartják, ahogyan az orvosomat, Dr. Andrew Perezt is, aki emellett rettentő diszkrét is.

Amikor három és fél évvel ezelőtt megtudtuk, hogy beteg vagyok, akkor a montagnai orvosaim bíztak a gyógyulásomban, de az állapotom fél év alatt nagyon sokat romlott, és a kezelésem felőrölte a szüleim pénzét, ami a ranch eladásához vezetett. Így kerültünk Forksba, ahol Dr. Perez lett a kezelőorvosom és nem akartam, hogy a családomon és rajta kívül bárki is tudjon a betegségemről, s mivel őt köti az orvosi titoktartás, nem is tudja senki.

Egy hete viszont először láttam sírni a három év alatt, amióta ismerem. Egyedül mentem el a leleteimért, mert hát csak egy leletről volt szó. De amikor megláttam Andrew-t, tudtam, hogy baj van.

Alig bírta elmondani, hogy már csak hat hónapom van hátra, de mikor közölte, a könnyei addigra már az arcát áztatták. Nagyon szeretett engem, és volt olyan, hogy otthon is meglátogatott, csak hogy tudja, hogy jól vagyok-e.

Azon a napon sokáig voltam bent nála a kórházban és rengeteget beszélgettünk. Nem értette, hogy én miért nem sírok, sőt inkább mosolygok. Elmondtam neki, hogy minden napom úgy telt mióta beteg vagyok, hogy egyszer ezzel a mondattal fog fogadni egy orvos, és nagyon sajnáltam, hogy ennek az orvosnak pont neki kellett lennie. Beszélgettünk még arról is, hogy van-e olyan dolog, amit meg szeretnék valósítani, mielőtt ... és, persze, hogyne lenne, de a sok minden közül csak kettő fontos.

Még mindig Renesmeet néztem, és az egyik dolog felé elkezdtem megtenni az első lépéseket. Láttam, ahogy Renesmee azt az asztalt nézi, ahol ülni szoktam, utána pedig a termet kémleli, majd elkerekedett szemekkel nyugtázta, hogy ott állok az asztala mellett.

- Szia Renesmee! – köszöntem rá. – Megengeded, hogy leüljek?

- Szia Lily! – köszönt vissza. – Persze, hogy megengedem. - Leültem mellé, és a tálcán lévő gyümölcsöket néztem. Felvettem az almát, és megpróbáltam kettétörni, de sajnos nem sikerült.

- Elmegyek egy késért – néztem Renesmee-re, de ő kivette a kezemből az almát, és egy határozott mozdulattal kettétörte, majd felém nyújtotta őket.

- Az egyik fele a tiéd – vettem el az egyiket.

- Köszönöm – mosolygott rám, majd jóízűen beleharapott az almában. Ha jól belegondolok, most látom először enni, amióta ide jár.

Az ebédszünet rövid volt, de ez alatt az idő alatt teljesen egy hullámhosszon voltunk, és ekkor tudtam meg, hogy jobban szereti, ha Nessie-nek szólítják. Kiderült, hogy mind a ketten imádjuk a zenét, és míg Nessie zongorán tud játszani, addig én gitározom. Így még csengetés előtt felkerestük a titkárnőt, hogy megtudakoljuk, hogy a hatodik óra után szabad-e a zeneterem. Nagy szerencsénk volt, mert pont előttünk mondták vissza, így mi azon nyomban lecsaptunk rá, és másfél-két órára le is foglaltuk. Viszont az órára nézve gyorsan rohannunk kellett a matek terembe, és az én legnagyobb szerencsémre összefutottunk a tanárunkkal, Harmon Bradley-vel, aki nagyon, de nagyon bejött nekem.

- Jó napot, Mr. Bradley – köszöntünk neki szinte egyszerre.

- Sziasztok lányok – köszönt vissza ránk egy széles mosoly kíséretében.

- Mondja, tanár úr, nem lenne gond, ha ezentúl Nessie mellett ülnék? – kérdeztem.

- Nem, dehogy baj, ma úgyis mellé kellett volna ülnöd, mert páros órát* terveztem – mondta. – Nagyon örülök ám, hogy összebarátkoztatok.

- Én is – néztem rá Nessie-re, aki csak mosolygott.

Mikor beléptünk a terembe, minden szempár ránk szegeződött, és ez fokozódott, amikor leültünk a leghátsó padba. Ha nem írtunk volna dolgozatot, akkor tuti mindenki rólunk súgdolózott volna, de hát sajnos senki nem szólhatott egy szót sem az óra nagy részében. És én ennek nagyon örültem, de annak még jobban, amikor kicsengettek.

Ekkor az énekterem felé vettük az utunkat, én pedig a drapp színű dossziém után kutattam a táskámban, melyben több száz szám kottája volt. Mikor beértünk a terembe, Nessie leült a zongorához, azonban nekem abszolút de nem volt kedvem gitározni. Így Nessie felé fordultam.

- Hogy állsz az énekléssel? – kérdeztem tőle.

- Hát, azt hiszem jól – válaszolta döbbenten.

- Jó, akkor te énekled Mariah-t én meg Whitney-t – jelentettem ki, miközben még mindig a megfelelő kottát kerestem.

- Oké. De ugye van kottád hozzá? – kérdezte.

- Persze, csak még keresem – válaszoltam, majd fél perc múlva a tartóra helyeztem a kottát.

- Ez egy nagyon szép és nehéz dal – rendezte el a papírokat.

- Igen az, de érzem, hogy menni fog együtt – álltam a széke mellé. Nem mondott semmit, csak elkezdte játszani a dalt, én pedig a megfelelő résznél beléptem, majd ő is becsatlakozott a saját részénél. Gyönyörűen hatott a hangunk együtt, egy hiba sem volt benne, ahogy Nessie zongorajátékában sem.

MARIAH CAREY FEAT WHITNEY HOUSTON – WHEN YOU BELIEVE

- Lily, neked gyönyörű hangod van – ámult el Nessie.

- Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz – töröltem meg a könnyel telt szemeimet, ami a dalnak volt köszönhető.

- Én is köszönöm, de a te hangod természetesen gyönyörű – mondta.

- Nessie, még a végén zavarba hozol – fordultam az ablak felé. Nagyon jól esett, amiket mondott, és a maradék idő sok nevetéssel, mókával, énekléssel és beszélgetéssel telt el.

Egy hét elteltével

Hangos dudálásra ébredtem, és ahogy az órára néztem, kapálózva rúgtam le magamról a takarót. Az ablakhoz rohantam, amit szinte kitéptem a helyéről, majd kiszóltam Nessie-nek.

- Ne haragudj, elaludtam. Gyere fel, gyorsan elkészülök – mondtam bűnbánó arccal.

Gyorsan előkotortam valami ruhát, amit az ágyra dobtam, majd eszeveszett sebességgel tusoltam, fogat mostam és megpróbáltam valamit kihozni a hajamból. Két próbálkozás után átfésültem, de úgy döntöttem, hogy áll, ahogy áll, nekünk rohannunk kell. A szobában már várt Nessie, és csak a fejét rázta, miközben mosolygott.

- Ez ma már a héten a harmadik – még mindig a fejét rázta.

- Tudom, és ne haragudj, de annyira fáradt voltam tegnap, hogy elfelejtettem beállítani az ébresztőórát – hadartam, és közben fel is öltöztem. Megnéztem magam a tükörben, és a hajamat leszámítva türhetően néztem ki. Nessie ekkor állt a hátam mögé, és két kézmozdulattal feltűzte a hajamat.

- Köszi, ez nekem sosem fog menni – fordultam felé, majd a kezembe adta a táskámat, és sietve elindult a kocsija felé.

A kelleténél jóval gyorsabban hajtottunk, és a héten tényleg nem ez volt az első, hogy elaludtam. Amióta Nessie szülei megjavíttatták a zongoránkat, úgy hogy nem is ismernek minket, azóta nálunk gyakorolunk, tanulunk szinte minden nap. A szüleim két helyen is dolgoznak, hogy mindenem meglegyen, és a kezelésemet is ki tudják fizetni, így sokat vagyok egyedül otthon. Nessie ezért mindig késő estig marad nálunk, amiért hálás vagyok neki. De nem csak ezért.

Amióta összebarátkoztunk, azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Minden napunk ugyanúgy, mégis teljesen különbözően telik. Reggelente értem jön, suli után pedig haza is visz, kivéve napos időben. Eleinte nem értettem, hogy miért nem jön ilyenkor iskolába, hiszen ekkor a legszebb Forks, mikor néha kisüt a nap. De hamar megtudtam a pletykás és jóakaró diáktársaimtól, hogy napos időben az egész Cullen család kirándulni megy.

- Lily, gyere már, nem akarok elkésni – nyitotta ki a kocsiajtót Nessie.

- Oh, jövök, bocs, csak elmerengtem – pattantam ki az autóból. A teremig vezető utat futva tettük meg, és hála istennek, nem késtünk el.

NESSIE SZEMSZÖGE:

Ahogy leültünk a helyünkre, megnyugodtam, mert Miss Stevens sehol nem volt még. Hallotam, ahogy szitkozódik magában, és sietve közeledik a terem felé. Az irodalom óra szokásosan telt, és vártam már a végét, mert ma a zene terembe megyünk Lilyvel.

- Nessie, kicsöngettek – rázta meg a karom a barátnőm.

- Uh, észre sem vettem – mondtam, és csodálkoztam, hogyan is történt ez. De tudtam a választ, mert már tegnap óta annyira lefoglal egy leendő kérésem a családom felé, hogy nem is tudok semmi másra figyelni. Azt sem tudom, hogy hogyan jutottunk el a teremig, de már a zongoránál ültem.

- Nessie, valami baj van? Mintha itt sem lennél – lépett hozzám Lily.

- Nem, nincsen semmi baj – válaszoltam. A kottákat Lily már kikészítette a tartóra, így el is kezdtünk gyakorolni. Lilynek tényleg gyönyörű hangja van, és kár, hogy csak magának és nekem énekel, de ez az ő döntése volt. Mikor az összes számmal végeztünk, és pakoltam össze a kottákat, Lily székestül arrébb húzott, leült messzebb tőlem, de velem szemben. Ekkor vettem csak észre, hogy a gitárja a nyakában volt.

- Szeretném, ha ezt meghallgatnád, mert neked szól – mondta.

FRIENDS ARE QUIET ANGELS – THE NEW FRIENDSHIP SONG

Mikor Lily már nem énekelt, csak gitározott, ha sírni tudtam volna, biztosan záporoznak a könnyeim a meghatódottságtól. De ezzel a dallal tudtán kívül segített megoldani a tegnap óta foglalkoztató dolgot.

- Lily, ez gyönyörű volt, és köszönöm – indultam el felé.

- Tegnap találtam ezt a dalt, és téged juttatott eszembe. A szövege, teljesen ránk illik, nem gondolod? – kérdezte. Felfogtam, amit mondott, de nem tudtam egyetlen szót sem mondani, ezért erősen megöleltem.

- Nessie, még a végén kinyomod belőlem az összes levegőt – szólalt meg pár pillanat múlva.

- Ne haragudj, de akkora örömet okoztál nekem ezzel a dallal, hogy nem is tudom szavakkal kifejezni – fogtam meg a vállait. Ő csak mosolygott, és tudta, hogy ugyanezt érzem iránta.

Mikor elindultunk hazafelé, még a kocsiban is átjárt minket a zene varázsa. Feltekertem a hangerőt, és csak énekeltük a jobbnál jobb slágereket. Viszont a mai napon nem maradtam Lilynél, mert beszélnem kell a családommal. A kocsiból felhívtam mindenkit, hogy estére legyenek otthon, utána pedig lementem Jake-hez. Neki elmondtam, hogy mit tervezek, és örültem neki, hogy megért engem, mert előre tudtam, hogy a családom nem fog. Mikor hazaértem, Alice kiszaladt a házból, és elmondta, hogy tudja, mit tervezek, de azt is elmondta, hogy apa próbált ugyan kutakodni a fejében, de nem sikerült neki semmit megtudnia. Azt is elmondta, hogy apa majd meg őrül, hogy nem tudja, miről akarok beszélni velük. Ideges voltam, így vettem egy mély levegőt, és elindultam a házba.

Mindenki az ebédlőasztalnál ült, én pedig nem akartam húzni az időt, így bele is kezdtem.

- Köszönöm, hogy mindenki itt van, és, hogy meghallgattok – mondtam apát nézve.

- Kislányom, miről van szó, valami baj történt? – kérdezte tőlem anya aggódva.

- Nem, semmi baj nincsen, csak a barátnőmről, Lilyről szeretnék veletek beszélni – mondtam. Mindenki kíváncsian nézett rám, és csak Alice mosolygott, mert tudta, mit akarok tőlük kérni.

- Tudjátok, Lily a legjobb barátnőm, és ha azt nézzük, az egyetlen is, ezért szeretném, ha megismernétek. Be szeretnélek mutatni neki titeket – mondtam félénken.

- Nem, Renesmee. Tudod, hogy nem szeretnénk, hogy az emberek ismét elkezdjenek rólunk beszélni. Megértjük, hogy nagyon rossz neked, hogy titkolnod kell a mivoltunkat, de nem kockáztathatjuk meg, hogy bárki is megtudja, hogy mik vagyunk – válaszolt apa szélsebesen.

- De apa, ti olyan jól titkoltátok, amikor a gimnáziumba jártatok, és a mai napig is nagyon közvetlenek vagytok az emberek környezetében.

- Renesmee, nem! Nem akarok erről vitát nyitni – ellenkezést nem tűrő volt apám hangja. Zokogva rohantam fel a szobámba, és nagyon haragudtam rá, amiért nem egyezett bele, és haragomban nagyon szidtam őt. De úgy húsz perc elteltével valaki kopogott az ajtón.

- Ki az? – kérdeztem.

- Én vagyok az kislányom – felelte az ajtó túloldaláról az apám.

- Nem akarok veled beszélni, hagyj engem – húztam magamra a takarót, de mintha a falnak beszéltem volna, apám úgy nyitott be a szobámba.

- Renesmee, tudom, hogy most haragszol rám, de kérlek, hallgass végig – kezdte.

- Nem, nem akarlak végig hallgatni, minek, ha úgyis ugyanaz lenne a vége – emeltem fel a hangom.

- Most nincs igazad, mert abban egyeztünk meg a többiekkel, hogy úgy a jó, ha megismerjük Lilyt – nézett rám. Alig hittem a fülemnek, hogy az én apám, aki a makacsságáról volt híres, beadta a derekát a többieknek. Kíváncsi lettem, hogyan érték el ezt.

- Az mindegy, hogy miért gondoltam meg magam, a lényeg az, hogy boldognak látlak – tette a kezét az enyémre.

- Igen, boldog vagyok, nagyon boldog, és ha nektek megfelel, akkor holnap be is mutatnám Lilyt, és... – lehajtottam a fejem.

- Itt töltheti a hétvégét is – válaszolt apu a gondolataimra.

- Köszönöm – öleltem át, de gyorsan el is köszöntünk egymástól, mert nagyon fáradt voltam.

Másnap korábban mentem Lilyért, így a szüleit otthon találtam, és el tudtam kérni őt egész hétvégére. Nagyon örültek neki, hogy összebarátkoztunk, és örömmel engedték el hozzánk a lányukat. Mikor elmondtam Lilynek, hogy az egész hétvégét nálunk fogja tölteni, kerek, csillogó szemekkel nézett rám.

A suli után bepakoltunk egy-két ruhát neki, és utána indultunk is hozzánk. Féltem egy kicsit, és Lily izgatottsága egy cseppet sem segített megnyugodni, főleg, hogy a lába fel alá járt az autóban.

- Lily, nyugodj meg, nem harapnak a szüleim – fogtam le a lábát, de ez nem igazán tette meg a hatását. – Lily, kilyukad a kocsi alja, ha nem hagyod abba – néztem rá. Na ez már hatott, mert nem dobolt tovább a lábaival. Mikor elértünk a ház elé, úgy szállt ki, hogy már nem félt, és ez nem Jaspernek volt köszönhető. Kivettük a csomagjait hátulról, és elindultunk a házba.

- Sziasztok! – köszöntem mindenkinek. Lily mellém lépett, és csodálkozva végignézett mindenkin. Oldalba böktem, mert láttam, hogy belefeledkezik a családomba.

- Oh, elnézést. Jó napot, Lily Harper vagyok.

*a diákok egymás dolgozatait javítják