B.Ú.É.K.

Kedves Mindenki!

Sajnos idén nem tudtam hozni az új fejezetet, és nem is tudok időpontot mondani, hogy mikor lesz friss.

Tudom, ennyi erővel be is zárhatnám a blogot, ahogyan két jó barátnőm is tette, de ismerem magamat, és ha egyszer lezárok valamit, akkor azt soha nem fogom folytatni, ezért nem is teszem meg.

Szeretném folytatni, mind a két blogot, de egyszerűen nincs időm rá.

Remélem, hogy hamarosan viszont rendeződni fognak a dolgaim, és akkor hetente fogok tudni frissel szolgálni.

És ami az elmúlt egy évet illeti:

Köszönöm, hogy 90 ember követi a történetemet, és, hogy majd 50ezret mutat a látogatottsági számláló, de legfőképpen azt, hogy rengeteg embert köszönhetek az írásnak.

Ezért, vagyis az olvasókért sem szeretném befejezetlenül hagyni a történetet. Köszönöm nektek még egyszer mindent, és:

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

ÜDVÖZLET

Sziasztok!

Minden kedves barátomnak, ismerősömnek, olvasómnak vagyis az oldal látogatóinak:

BOLDOG KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!

ELMARADÁS

Sziasztok!

Lassan egy hónapja volt az utolsó bejegyzés, amit nagyon sajnálok.

Remélem most már belerázódom a dupla munkahellyel járó pörgésbe, és akkor fogok tudni az írásra is időt fordítani.

Sajnos nem tudom, hogy mikor lesz friss, de tudjátok, hogy amint meglesz teszem is fel.

Az estleges hibákért előre is elnézést.

Az előző fejezetben nem engedett fel három képet, amiket most pótolok.

1. Toni Braxton dalhoz tartozó fehér ruha



2. A báli ruha és szandál

37. fejezet - Végső tánc

LILY SZEMSZÖGE:

Befordulva a parkolóba az ott álló autóktól teljesen ledöbbentem, hiszen a többiek négykerekűi voltak azok, pedig a tulajdonosaiknak otthon kellene lenniük. Ezért sietve kiszálltam és Alice-re hagyva a bepakolást rohantam befelé. Elsőként Trey-be botlottam, majd Milesba, végül a lányokba, a teremben pedig a többi táncos és zenekar tag készülődött a díszítésre. Láttam, ahogy Alice a ruhazsákokat beviszi az öltözőnek avanzsált kis terembe, majd az ajtóból visszafordulva széles mosoly terült az arcára.

Mikor kijött látta, hogy teljesen meghatott az az összefogás, ami rendkívüli emberekké teszi ezeket a fiatalokat, ezért kimentve kissé szorult helyzetemből elmondta, mit hogyan kellene feldíszíteni, majd neki is kezdtek. Én pedig csak álltam ott, és most kezdett rám telepedni a félelem és mindenfajta érzés, ami ilyenkor a hatalmába keríti az embert. De ezen hamar túlléptem, mert Amanda csicseregni kezdett mellettem. Hallgattam őt, és ez mosolyt csalt az arcomra, mert teljesen igaza volt, a mai este fantasztikus lesz, hiszen rengeteg munka van mögötte. Rengeteg és kőkemény, ami sok lemondással is járt.

Trey-t kirúgták az egyik munkahelyéről, mert a próbák miatt mindig késett, holott elmehetett volna előbb, de ő mindig a végéig maradt. De Jenna is elhanyagolta a gyakorlást és a felkészülést, ezért nem sikerült neki a felvételi az egyik legnevesebb zeneművészeti főiskolára, így marad még egy évet a gimiben. Nagyon sajnáltam őket, mert két tehetséges fiatalról van szó, akiknek az álmuk, ha nem is véglegesen, de romokban hever, viszont ezt nem mutatta egyikük sem. Olyan erővel tűrték az élettől kapott pofont, amitől sokan a padlóra kerültek volna.

˜ ˚ ˜

Mivel sokan voltunk hamar végeztünk, és minden úgy sikerült, ahogyan terveztem. Leülve a színpadra magam előtt láttam a termet, tele emberekkel, akik remélhetőleg nagyon fogják élvezni az előadást. Nem tudom meddig ülhettem ott, de mikor Alice mellém huppant, akkor vettem észre, hogy csak ketten vagyunk.

- A többiek hazamentek, vagyis a legtöbbjük. Mert a lányok közül sokan fodrászhoz, kozmetikushoz indultak. Viszont az üzenik, hogy ne járasd az agyadat, mert az sosem szül jót. Te is hasonlókat mondtál nekik, meg azt, hogy nyugi, így ez lenne a második tanácsuk – mondta vigyori nagynéném.

- Könnyű ezt mondani! Jelen pillanatban úgy érzem, hogy a gyomrom tartalma mindjárt visszaköszön, és a szívem is kezd egyre sebesebben zakatolni. Alice nem egy tapsvihar vagy szép szavak múlnak a mai estén, hanem rengeteg fiatal sorsa, akik a jövőben is szeretnének a szenvedélyüknek élni, és elzárkózni egy ideig a világ elől, hogy tökéletesítsék a tudásukat – hadartam, miközben lehajtottam a fejemet. – Alice…én félek. – Mikor kimondtam az utolsó szót, majdhogynem kicsordult a könnyem. Azt hiszem most csapódott le a rengeteg izgalom, a sok stressz és az elmúlt napok eseményei.

- Gyere inkább a készülődésre kellene koncentrálnod. Szerintem van még időnk, így hazamehetnénk és ott…

- Nem, nekem megfelel itt. A tornaterem öltözőjében gyorsan lezuhanyozom, utána pedig csak a tiéd vagyok.

- Meg az enyém – szólalt meg Rosalie a hátam mögött.

- Szia Rose! Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem.

- Jöttem segíteni, hiszen négy kéz több, mint kettő. Átöltözni pedig majd hazaugrok. Na gyerünk, siess zuhanyozni – kacsintott rám.

Szeretem Rosalie-t, mert a felszín csak a látszat, és legbelül egy nagyon jó lélek. Igaz kissé öntelt és egoista, de ha túllépünk ezeken, akkor meglátjuk az igazi, kedves, törődő nőt, akinek egyetlen egy valaki hiányzik az életéből, és ez egy kisgyermek, aki sohasem fog neki megadatni, ahogyan nekem sem. Ezért talán én még jobban meg tudom érteni őt, mint más, de aki teljesen átérzi az érzéseit az Esmé, akinek szintén egy saját gyermek csalna még őszintébb mosolyt az arcára.

A zuhany alatt folyamatosan az anyaságon jártak a gondolataim, pedig már réges-régen lemondtam erről, hiszen sem időm, sem erőm nem lenne kihordani egy kisbabát. Viszont az érzés, ami eddig csak kis fájdalmat okozott, most könnyeket csalt a szemeimbe. Mostanáig nem volt senki, aki miatt a női lét legcsodálatosabb dolga fontos lett volna de most itt van Paul, aki biztosan szeretne majd gyereket, de ezt sajnos én nem adhatom meg neki. A könnyeim most már eggyé váltak az arcomon végigfolyó meleg vízzel, mégis mély sebeket hagytak maguk után. Rá kell jönnöm, hogy az élet kártyavárként tud összeomlani, egyetlen rossz miatt, és mindig akkor, amikor a legszebb pillanatokat éljük át.

- Lily, kész vagy? – törte meg a csendes zokogásomat Alice, majd benyújtott egy törölközőt, és miután elvettem azt, kiment. Magam köré tekertem a fehér anyagot, és a tükör előtt állva a szemeimet vizsgáltam. Nem tudom, hogyan fogja ezt a két lány eltűntetni, de lesz vele dolguk. – Látom kijöttél – szólalt meg a félfának támaszkodva a feketehajú vámpír. – Lily, mond miért mindig akkor tör rád a sírás, amikor nem kellene? – zsörtölődött elég hangosan és látványosan Alice.

- Ne haragudj, de ezt nem lehet szabályozni, de majd ha vámpír leszek, nem lesz vele gondom.

- Én azt mondom, bárcsak lenne. Néha olyan jó lenne sírni és utána álomba merülni, de ez sajnos nem lehetséges.

- Nem is tudtam, hogy így vélekedsz. Miért nem mondtad eddig? Van olyan dolog még, ami hiányzik, amit szeretnél, ha megmaradt volna?

- Persze, hogy van, de ezt ne most beszéljük meg. Rengeteg időnk van erre, viszont másra nem. Paul is nemsokára ide fog érni, és csinálnod kell vele valamit, mert iszonyatosan ideges.

- Sejtettem, hogy ez lesz, hiszen ő nem volt még hasonló szituációban, de legjobban a többiek reakciójától fél. Remélem a srácok nem fogják őt heccelni vagy ugratni, mert akkor megutáltatják vele a táncot, pedig szereti, és van hozzá tehetsége – mondtam, de a végére már én is egyre idegesebb lettem.

Belépve az öltözőbe Paullal találtam szembe magamat, akinek arca leírhatatlan rémületről árulkodott, ezért kértem Alice-től egy percet és kihúztam szerelmemet a folyosóra.

- Paul, én is nagyon izgulok, sőt azt is mondhatnám, hogy lámpalázam van, de…

- Lily, nem hiszem, hogy lenne de – vágott a szavaimba.

- Mindig van de, csak akarni kell. Figyelj rám egy percre – emeltem meg a fejét az állánál fogva. – Szeretsz táncolni? – kérdeztem tőle, de nem válaszolt. – Élvezed a táncot?

- Igen, de ezt tudod. Nem értem, hogy miért kérdezed ezeket.

- Azért, mert ez a legfontosabb. Mindig az a fontos, hogy te élvezd, mert ha ez megvan, akkor át tudod ezt adni a közönségednek. Ha látják rajtad az örömöt, akkor az már fél siker, ezért elsősorban magaddal legyél tisztába, tedd helyükre a dolgokat, és utána törődj másokkal. Tudom, hogy a falka miatt vagy a legidegesebb, de hidd el, hogy tátva fog maradni a szájuk.

- Remélem igazad lesz, nagyon remélem – ingatta a fejét, majd magához rántott és megcsókolt. Bevallom jól tette ezt, mert engem is valamelyest megnyugtatott.

Ezután bementünk, ahol Alice egyből lecsapott rám és a paraván mögé tuszkolt. Beadott egy fehérneműt, majd egy fekete köntöst, és mikor felvettem, leültetett egy tükör elé.

- Mivel az első számodhoz egy fehér, hosszú ruhát viselsz a sminked is szolid lesz. Én valami gyöngyház árnyalatra gondoltam – nézett rám és a válaszomat várta.

- Alice rád bízom magam! A lényeg, hogy az első dal után aranyszínű ruha lesz rajtam, utána pedig egy fekete szaténnadrág, meg egy vörös fűző, majd egy barna ruha a tánchoz. Neked pedig másodperceid lesznek, hogy igazíts a sminken.

- Valahogy megoldjuk, hiszen az igazgatónő felkonferálása is sokat segít, több időt hagy nekem. Egyedül a szemhéjfestékedet fogjuk változtatni, így ezzel is beljebb vagyunk. Viszont az egész estés ruhádhoz komplett sminket kapsz, mert az a ruha meseszép.

- Nekem is nagyon tetszik, és én is így gondoltam a dolgokat, ahogyan te. A hajam viszont marad kiengedve, mert nem akarok azzal szenvedni.

Miután mindent megbeszéltünk, ő kisminkelt, Rosalie pedig megszárította a hajamat. A többiek ekkor kezdtek szállingózni, és fél óra múlva már alig fértünk el a kicsiny öltözőben. Még mindig nem voltam felöltözve, de a háttérből kukucskáltam, hogy mennyien vannak már itt. Viszont amikor megláttam a majdnem teli termet, azt kívántam bárcsak ne néztem volna ki, főleg a terem jobb oldalán ülőkre, mert oda vártuk a leendő adományozókat. Amíg figyeltem az eseményeket, meleg kezek simították végig a vállamat, és Paul is elhúzta a függönyt, mert a kíváncsisága őt sem hagyta nyugodni.

A falkatagok ekkor léptek be. Egyedül Jarednek volt kísérője Kim személyében, meg természetesen Sam mellett is ott állt Emily, aki mellé most sétált be Leah. A többiek egyedül érkeztek, Rage-re pedig Emily szülei vigyáztak, és még Billy is eljött. A tekintetem ismét Emilyre és Leah-re téved, akiknek a ruháik tökéletesen illetek hozzájuk. Tudtam, hogy remek választás volt a két, csak színben eltérő darab.

A fiúk öltönyeiről pedig nem is ejtek szót, mert a kidolgozott izmokon iszonyatosan szexin állt az öltöny. A gondolataim elkalandoztak, de rögtön visszazökkentem a valóságba, mert ahogy szemlélődtem, rájöttem, hogy egész Folks itt van, és a későn érkezők bizony lehet állni lesznek kénytelenek. A családom a farkasok után érkezett, de nem tudtam nekik köszönni, mert Alice hívott, hiszen pár percen belül kezdünk, így fel kellett öltöznöm. Viszont mielőtt a paraván mögé mentem volna, Paulhoz léptem, aki búcsúzni jött, hiszen az utolsó számig a nézők között fog ülni.

PAUL SZEMSZÖGE:

Lily éppen indult öltözni, mivel Trey-t az igazgatónő nemsokára felkonferálja, és utána ő fog énekelni. Nagyon kíváncsi vagyok a ruháira, mert valamilyen oknál fogva nem mutatta meg őket. Annyit tudtam csak, hogy először az ajtóban toporgó fiú fog előadni egy saját dalt, majd Lily következik egy lírai számmal, végül közösen, Trey szintén saját szerzeményű duettjét éneklik el. Nagyon vártam már, mert tudom, hogy fantasztikus a hangja, mégis az otthoni énekelgetés teljesen más a mai estéhez képest.

Mikor belépett az öltözőbe elém sétált, és lágyan megcsókolt, amelyből azt mondta, hogy rengeteg erőt merített, amire most nagy szüksége is van. Néztem, ahogy besétál az ideiglenes fa és bambusz fal mögé, majd kimentem a többiekhez, akik már fészkelődtek a helyükön. A Cullen család mögöttünk ült, és ekkor vettem csak észre, hogy a Denali klán is itt van. Garrett felém biccentett, Kate pedig integetett, a többiekhez is volt már szerencsém, de nem igazán ismertem őket.

Az igazgatónő tartott egy kisebb beszédet, de szerencsére nem húzta el, és hamar átadta a diákoknak a stafétabotot, és arra lettem egyszer csak figyelmes, hogy a nő hangját felváltotta Trey-é, és be kell látnom, Lilynek igaza volt abban, hogy ennek a fiúnak tényleg nem semmi hangja van.

Aztán amikor befejezte, már alig vártam, hogy kedvesem lépjen a színpadra, és a várakozás megérte. A hosszú, fehér ruha teljesen megbabonázott. A mell alatti díszítés vonzotta a szemet, ahogyan az uszály is, mely esküvői ruha benyomását keltette, és a gondolataim el is kalandoztak egy-két másodpercre, melyben a hangjának is nagy szerepe volt. A dal, amit választott egy lassú Toni Braxton szám, melyben az egyik zenekar tag is segít neki, mivel egy csekély részében gitározni és énekelni fog a fiú. Ahogy énekelte a számot, és a közönség felé sétált, észrevettem, hogy meztelen lábbal érinti a talajt, és ez tette még természetesebbé.

Mikor vége volt a számnak gyorsan lesietett, mert a duett következett. Izgatott voltam, mert ahhoz egy teljesen más ruhát képzeltem el, mivel a stílus is más volt. Viszont amikor kisétált a zongorához, a szám is tátva maradt. Az aranyszínű ruha igencsak hiányos volt, és a hasából nagyon sokat mutatott, a sárkány tetoválását mindenképpen, és a melleiből is sokat engedett láttatni. Az elején lévő slicc pedig magasan volt, így ahogy sétált Trey felé meg a színpadon kivillantak a barna combjai. Az extra magas sarkú arany szandál pedig tökéletesen illett a ruhához és a személyiségéhez.

http://www.youtube.com/watch?v=3cETtDC59-I&ob=av2e

Nem is tudtam odafigyelni a dalra, mert vele voltam elfoglalva, a szemeimet a teste rabul ejtette, és azon gondolkoztam, hogy hogyan fogok így táncolni, ha a gondolataim egész máshol járnak. Ekkor hideg kezek markolták meg a vállaimat, és azzal a lendülettel erősen meg is szorították azokat. A fájdalom egy pillanatra megtörte a gondolatmenetemet, és a kezek tulajdonosa nem lehetett más, csak Edward, és igazam is lett. Az arca, mint mindig mindent elárult, így valahol nem tudtam rá haragudni. Aztán mire visszanéztem már senki nem volt a pódiumon, de nem sokáig.

A következő számot többen adták elő, mivel ebben táncoltak is. Lily és Trey énekeltek, meg táncoltak is, a táncosok pedig hátul a maguk kútfejéből mozogtak, mintha csak egy klubban lennének. Ez volt az a dal, amire Lily azt mondta, ahogy esik úgy puffan, vagyis mivel nem volt koreográfiája, olyan lesz amilyen. Ahogy néztem őket, és hallgattam a pörgős zenét fel sem tűnt, hogy Alice mellettem áll.

- Paul, jönnöd kellene készülődni, mivel ha vége a számnak a közös tánc jön. Lily azt üzeni, hogy nyugi, mert jó vagy – mondta a kicsiny vámpír, de a félelem ekkor kezdete igazán tépázni az idegeimet. A többiek rám néztek, amikor Alice elmondta amiért jött, és széles mosollyal az arcukon kacsintottak rám. Nem értettem, mivel teljesen más reakcióra számítottam, mégis megnyugtató érzés volt, hogy nem röhögnek a képembe. Így elindultam öltözni, és mikor kész voltam, Lily akkor robbant be az ajtón, hogy átvegye a ruhát, amit Alice már a kezében tartott.

LILY SZEMSZÖGE:

Miközben öltöztem az igazgatónő időhúzásra szánt szösszenetét hallgattam, és mindvégig magamon éreztem Paul tekintetét. Majd rohantunk is a színpad két oldalára, és mielőtt kimentem volna biztatóan megszorítottam a kezét, majd végigsimítottam az arcán.

- Ne idegeskedj! Nagyon jó vagy, még a végén valaki fel akar majd karolni, hogy palackba zárja a tehetségedet – mondtam neki, amire ő hangosan felkacagott, de gyorsan visszafogta magát, mivel meghallottuk a zenét, így kezdődhetett a végső tánc.

Ahogy kimentem a színpadra nem számított semmi, csak a közönség. Koncentrálnom sem kellett, mert minden ösztönből jött, ahogyan a többieknek is. Lopva azért Paulra pillantottam néha, de amikor láttam, hogy megfogadta a tanácsomat, és élvezettel táncol, a lehető legjobbat próbáltam kihozni magamból. Közben azért Milesra is figyeltem meg a zenekarra, akik nagyon, de nagyon jól játszottak. Büszke voltam mindenkire, mert rengeteget dolgoztak és a szabadidejük nagy részét velem töltötték, amiért nem tudok elég hálás lenni nekik.

Az előadásban most jött el a Paullal közös részem, ami jól sikerült, majd előtérbe kerültem a fiúk, a sajátos stílusukkal, ami tetszett a közönségnek, és innentől már csak pár lépés volt a végéig. Mikor az utolsó lépés előtt felnéztem Paulra, már tudta, hogy jól sikerült, és mikor magához rántott, alig tudtam megállni, hogy megcsókoljam.

Mondhatom azt, hogy tapsviharban törtek ki a vendégek, és a többiek közül jó néhányan boldog sírásban törtek ki, és nagyon remélték, hogy a fáradozásuk megérte a gyümölcsét. Ezért az igazgatónőt kerestem, akinek sugárzott az arca a boldogságtól, és felém fordulva próbálta mutatni, hogy bejött a tervünk. Alig tudtam visszafojtani az örömömet, ezért Paul kezén vezettem le a feszültséget, amit erősen megszorítottam. Majd amikor már harmadjára vagy negyedjére hajoltunk meg, elindultunk kifelé, és ott a nyakába ugrottam.

- Szuper voltál, és annyira felszabadult. Látszott, hogy élvezted, amit csinálsz. Én…én annyira boldog vagyok most – lelkendeztem, mert most madarat lehetett volna velem fogatni. Furcsa volt, hogy nem szólt egy szót sem, csak megfogta a kezemet, és az egyik terembe benyitott, ahol csak a holdvilág adta a világosságot.

- Muszáj itt maradnunk a végéig? – szegezte nekem a kérdést, mikor az ablak elé értünk.

- Igen, hiszen mi vagyunk a főszervezők, és jelen pillanatban annyira fel vagyok dobva, hogy nem tudnál velem mit kezdeni.

- Azért ezt én nem jelenteném ki ennyire magabiztosan, mert lenne mivel lenyugtassalak, vagy legalábbis el tudnám terelni a gondolataidat – lépett közvetlen elém, és az illatától máris teljesen másfajta zsongást éreztem, ami ösztönös tetteket vont maga után. Egyszer vagyis többször volt már, hogy nekiestem, de nem ilyen lelkiállapotban, és nem úgy, hogy egy lapra tettem fel mindent. De ahogy máskor is, most sem jutottunk el sokáig, sőt most a csóknál be is fejeztük, mert Alice úgy robbant be az ajtón, mint egy dúvad. Szó szerint kirántott Paul karjaiból, és mind a kettőnkre iszonyatos dühvel nézett, majd őt is magával rángatta.

- Nem hiszem el, hogy ti bárhol képesek vagytok egymásnak esni. Nektek tényleg túl kellene már rajta lennetek, mert ez egyszerűen kibírhatatlan. El foglak titeket küldeni Esmé szigetére, ahol csak ketten lesztek, és a bátyámat is lekötözzük, hogy ne menjen utánatok. Viszont most öltözzetek, mert vár rátok az igazgatónő, és egy csomó ember, akiknek elég vastag a csekkfüzetük – libbent a ruháinkhoz. Paul elvonult a saját ruhacsomagjával, én pedig felkaptam egy törölközőt és elrohantam zuhanyozni. Hamar végeztem, és Alice már a sminkeket válogatta, míg én próbálkoztam egyedül felöltözni, de nem nagy sikerrel, így segítséget kértem, aki Rosalie volt ebben a pillanatban. A ruhán a cipzárt húzta fel, majd elment a szandálomért.

Mikor mindent felvettem Alice gyorsan dobott rám egy szédítően jól sikeredett sminket, Rosalie pedig egy kicsit felfrissítette a frizurámat. Megtudtam, hogy Paul már odakint van, és az igazgatónővel beszélget, így amilyen gyorsan csak tudtam siettem. A terem ajtajában viszont nem várt ismerősbe botlottam. Hallottam, ahogy mögöttem Rosalie és Alice egyszerre szisszenek fel, de nem jöttek közelebb, mert feléjük fordulva megnyugtattam őket, hogy nem lesz semmi baj. Nem akartam, hogy a falka tagjai közül bárki is megjelenjen mellettem, ezért megfogtam Michael kezét, és abba a terembe húztam, ahová az előbb Paul engem.

- Mit keresel itt? – kérdeztem tőle, de a szemem az ajtót pásztázta.

- Megnéztem az előadást, ami fantasztikus volt…

- Ugye ezt nem mondod komolyan? Neked mindig van valami hátsó szándékod, de annyira jól tudod a kártyáidat kavarni, hogy nem jövök rá soha, mi a valódi terved.

- Ebben most nincs igazad – tolt a hátam mögött lévő falhoz. – Sosem bántottalak, sőt olyan dolgokat tettem érted, amiket másért soha nem tettem volna meg. De látom, hogy nem látsz szívesen, ezért megyek is, de ezt még szeretném odaadni. Viszont soha nem fogom elfelejteni azt a csókot a szüleid házában, mert nem tagadhatod, hogy visszacsókoltál. – A döbbenetemet nem tudtam leplezni és ezt ő is észrevette, de ne azt higgye, hogy bármit is számított az az este.

- Igen, visszacsókoltam, és nem tudom megmondani, hogy miért, csak annyit tudok, hogy hiba volt, mert nem szeretlek, és tudod, hogy sosem foglak.

- Van az a mondás, hogy soha ne mond, hogy soha. Hidd el fogsz te még engem szeretni, ebben annyira biztos vagyok, mint abban, hogy jön a gondolatolvasó nevelőapád, ezért ez a tiéd. Hamarosan újra látjuk egymást – mondta, miközben a kezembe nyomott egy borítékot, majd kiugrott az ablakon. Edward ekkor lépett be az ajtón, én pedig gyorsan kimentem, mert nem akartam, hogy kérdezősködjön.

A termet mire beértem már átrendezték, a székek többségét kivitték, habár a baloldalon még hagytak háromsornyit, hogy a vendégek le tudjanak ülni, a másik oldalon pedig svédasztal várta azokat, akik itt maradtak, mivel sokan hazamentek. Pault kerestem, majd mikor a tekintetünk összeakadt, végigsimítva a ruhámon elindultam felé. Láttam rajta, hogy nagyon tetszik neki testemet takaró méregdrága darab, mert folyamatosan fel-le járatta rajtam a szemeit. Mikor odaértem, az igazgatónő bemutatott vagy öt embert, akik közül háromról tudtam, hogy kik, és nagyon meglepődtem, hogy itt látom őket, mert nem emlékeztem arra, hogy küldtünk nekik meghívót. A beszélgetésből kiderült, hogy nem is mi, hanem Carlisle és Miss Gordon hívta meg őket. Mikor befejeztük a társalgást, Paul felém fordult, de már az elején láttam, hogy nem tetszik neki valami.

- Michael már megint mit akart? – hajolt a fülemhez.

- Honnan…

- Érzem az undorító szagát! Úgy vonja körbe a testedet, mint valami fertőzés! – szűrte a fogai között.

- Hé, figyelj rám, az előadást nézte meg, és ezt adta – mutattam a borítékot, amit most ki is nyitottam. Viszont mikor megnéztem a benne lévő csekket, azt hittem, hogy a szemeim játéka a sok nulla rajta. Aztán mikor Paullal is megnézettem, ő mint az iskolában, elkezdte számolni, hogy mennyi is van odaírva, aztán mikor megegyeztünk, hogy nagyon nagy az összeg, mindkettőnknek egyből az ugrott be, hogy honnan a fenéből van ennyi pénze. A választ úgy éreztem, nem akartam tudni, mert úgy gondoltam, hogy akkor olyan dolgok kerülnének a felszínre, amiket nem hiszem, hogy el tudnék viselni. – Ezt adjuk oda az igazgatónőnek, és utána táncoljunk. Az egész este a miénk, és szerintem egy pár óra múlva elmehetnénk hozzád – vázoltam fel a lehetőségeket, de mint mindig Michael lerombolt mindent, amit lehetett, így egyedül indultam el Miss Gordon felé, és adtam át neki a csekket. Ő is hasonlóan reagált, mint mi, és elmondta, hogy még jó páran vannak, akik vagy egy nagy összeget adományoztak, vagy havi szintű támogatásról tettek tanúbizonyságot. Nagyon örültem, hogy megtarthatjuk a termeket, jó hosszú ideig. Viszont az cseppet sem tetszett, hogy Paul ismét rosszkedvű volt, mert ez az én örömömet is beárnyékolta. Ezért feléjük vettem az irányt, mivel a falkatagokkal beszélgetett.

- Sziasztok! – köszöntem mikor odaértem, és nem tudtam megállapítani a sok köszönés közül, hogy a hangok kihez tartoznak hirtelen.

- Lily, én teljesen le vagyok döbbenve most. Nem gondoltam volna, hogy ilyenre rá fogod tudni venni Pault, de még hasonlóra sem. Nagyon jól volt, nekem legalábbis nagyon tetszett. Remélem lesznek akik segítenek nektek – áradozott Emily.

- Nem csak hogy lesznek, hanem már vannak…

- Igen, mint például Michael – motyogta az orra alatt Paul, nekem pedig kezdett felmenni a pumpám, mert oké, hogy ideges miatta, de nem kell ezt minden egyes percben kinyilvánítania, ezért mérgesen ránéztem majd hátat fordítva otthagytam őket. Szerencsére a többiek vették a lapot, és nem szóltak utánam. Körbenézve észrevettem, hogy Jenna nagy léptekkel közeledik felém, majd kezeit a nyakam köré fonja, és erősen megölelt.

- Felvettek a zeneművészetire, ráadásul ösztöndíjjal – ujjongott, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá. – Az igazgató is itt volt, és mikor megtudta, hogy nem sikerült a felvételim teljesen ledöbbent. Megkérdezte, hogy mi lehetett az oka annak, hogy nem voltam felkészült, én pedig elmondtam, hogy az estre készültem, erre közölte, hogy fel vagyok véve az ösztöndíjasok közé. Nyelni sem tudtam, nemhogy megköszönni, aztán csak habogtam ott, de nagyon boldog vagyok – lelkendezett, ahogyan én is, mert nagyon megérdemelte. Aztán Amanda is csatlakozott hozzám, aki szintén egy olyan iskolában fogja folytatni a tanulmányait, ahol a tánc áll a középpontban. Kiderült, hogy sokan mások is oda fognak járni, így nem lesz egyedül. Még ketten hiányoztak, akiket szerettem volna, hogy felfedezzenek, és amikor Miles örömteli éljenzését meghallottam én is hangosan felnevettem, majd érzékeltem, hogy felém rohan. Gyorsan elújságolta, hogy kapott vagy öt felkérést különböző klubokba, és reméli, hogy ez csak a kezdet. Míg a többiek beszélgettek, én folyamatosan Trey-t néztem, aki egy híres producerrel beszélgetett. Komolyan mondom a szívem olyan ütemet diktált, hogy ha nem nyugszom meg, akkor annak nem lesz jó vége. Aztán mikor befejezték a társalgást, én átfurakodva a srácokon megindultam felé.

- Trey valami baj van? – kérdeztem tőle, de nem válaszolt, csak a derekamnál fogva felemelt és megpördült velem.

- Baj? Hogy kérdezhetsz ilyet? Én hálás vagyok neked Lily, mert ha te nem kérsz meg arra, hogy énekeljek, akkor most nem adhatnám ki a saját lemezemet – mondta.

- Hogy mit??? – kaptam a szám elé a kezemet.

- Jól hallottad, a lemezemet, melyen a saját dalaim fognak szerepelni. Viszont szeretném, ha a duettet felénekelnéd velem, mert az most már a kettőnk egy közös emléke.

- Trey, biztosan ezt szeretnéd, hiszen annyi énekesnőt fogsz megismerni, akikkel lehet sokkal jobban együtt tudnál dolgozni.

- Száz százalékosan! Ha te nem szeretnéd, akkor ez a dal nem fog napvilágot látni. Én csak veled vagyok hajlandó elénekelni. A másik pedig, hogy a producerrel is lebeszéltem már ezt.

- Akkor legyen, csak időben szólj, hogy mikor lesz a felvétel. Trey, ugye kaphatok majd egy példányt?

- Az első a tiéd – mosolygott, és erre muszáj volt visszavágnom.

- De dedikáltan kérem – tekertem meg egy tincset a hajamból, mire hangosan felnevetett. Jó volt egy kicsit incselkedni, jókedvűnek lenni, és feltöltődni azzal a boldogsággal, ami átjárta az előttem álló fiút, akinek a szemei elárulták, hogy közeledik felénk valaki.

Mikor megfordultam az igazgatónő és egy férfi fogták közre Pault, aki azt sem tudta szerintem, hogy mi történik vele, és segítségkérően nézett rám. Trey ekkor szólt nekem, hogy ő most magunkra hagy minket, mert itt is valami nagydolog készülődik, és igaza is lett.

- Üdvözlöm Lily – szólalt meg a férfi, majd nem kertelt, és a mondandója közepébe vágott. – Jason Hartmann vagyok. Elizabeth mondta, hogy Önök egy pár a fiatalemberrel, és ez nekem még jobb, mert egyszerre tudok Önökkel beszélni. Tudom, hogy magának van még egy éve az iskolában, Paul viszont most végez, de azt nem tudom, hogy gondolkodtak-e azon, hogy tovább tanuljanak. Ha igen, akkor szeretném, ha az iskolámban tennék ezt, ahol már most lehetőségük lenne egy saját társulat élére állni, mert ez a mai előadás kőkemény munkát, fegyelmet és szervezőkészséget mutat. Mondják, mi a szándékuk a jövőre nézve? – kérdezte, és nekem fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék. Biztosan egyből rácsaptam volna a lehetőségre, ha egy egészséges ember lennék, de így nincs értelme.

- Mr Harmann, én nem hiszem, hogy tovább fogok tanulni, ha igen, akkor sem ezen a pályán. Hobbiból szeretek énekelni meg táncolni, de nem ez az életcélom. Paul nevében nem mondhatok semmit, de azt tudom, hogy én megmaradok egy olyan lánynak, aki kedvtelésből űzi ezen tevékenységeket – mondtam, és láttam, hogy nagyon csalódott lett.

- Uram, én sem élnék a lehetőséggel, mert nekem egészen másfajta jövőképet építettem fel magamnak, ahol a zene és a tánc, ugyanúgy, mint Lilynél megmarad kedvtelésnek. Sajnálom, ha ezzel nagy csalódást okozunk magának – halkította le a hangját kedvesem.

- Csalódott vagyok, nem is kicsit, de megértem magukat. Senkire sem erőltethetem rá azt, ami nem szeretne. Viszont ha meggondolnák magukat, akkor kérem keressenek meg – jelentette ki, majd mindkettőnknek átnyújtott egy névjegykártyát, utána pedig elbúcsúzott tőlünk.

- Mond miféle életcéljaid vannak? – kérdeztem Paultól, mikor elég messze voltak tőlünk az igazgatónőék.

- Ez egyenlőre maradjon az én titkom, úgyis mindent meg fogsz tudni idejében – mondta, és én nem igazán értettem a szavait.

- Ez azt jelenti, hogy nem haragszol rám? – kérdeztem tőle, mert lassan azt sem tudtam, hogy mit is gondoljak.

- Lily rád sosem haragudtam, egyedül Michael az, aki annyira fel tud bosszantani, hogy az mindig rajtad csapódik le. Ezért neked kellene haragudnod rám – állapította meg, és ebben részben egyetértek vele, de azért nem ő a hibás elsősorban. – Viszont szeretnének neked valakik köszönni – mondta, és a hátam mögött pásztázta a termet. Erre megfordultam és senkivel sem törődve elkezdtem futni a rég látott ismerősök felé.

- Garrett – ugrottam a férfi nyakába, aki erősen szorított magához, majd Kate-et is megöleltem. Nagyon régen láttam már őket, és az, hogy itt vannak, egyet jelent azzal, hogy nemsokára esküvő lesz. Alice a jövőben buzgón fog tevékenykedni, és ha engedi, akkor én is be fogok neki segíteni. Miközben még mindig boldogan öleltem őket, észrevettem, hogy a családom többi tagja nem messze tőlünk beszélgetnek, és három ismeretlen vámpír van a társaságukban. Tudtam kik ők, de még sosem találkoztam velük. Kate észrevette, hogy a családja többi tagját figyelem, ezért megfogva a kezemet elindultam feléjük, és széles mosollyal az arcán mutatott be az ismeretleneknek.

- Lily, ő a testvérem Tanya – mondta a szőke nőre, aki a kezét nyújtotta felém.

- Örülök, hogy megismerhetlek. Kate és Garrett rengeteget meséltek nekünk rólad. Szeretném ha tudnád, hogy nagyon hálás vagyok neked azért, amit Garrettért tettél.

- Én örülök, hogy segíthettem, mert ha nem teszem akkor nem ismerek meg két csodálatos embert.

- Hallottátok csodálatosak vagyunk – emelte meg a hangját az egyik említett, név szerint Garrett, mire a többiek csak a fejüket csóválták.

- Én is bemutatkoznék – szólalt meg a barna hajú nő. – Carmen vagyok. A párom pedig Eleazar – fordult a szintén barna hajú férfihoz, aki a kezét nyújtotta felém

Viszont, amikor a kezeink találkoztak, az arckifejezése rémültté vált, és úgy kapta el a kezét, mintha valami fertőző beteg lennék. Majd amikor Edward és Alice arcára is kiült a döbbenet, tudtam, hogy valami baj van, de nem mertem rákérdezni, pedig Nessie apjának egyre vészjóslóbb volt a tekintete. Nem tudom, hogy ki ez az Eleazar, vagy van-e valami képessége, de így elsőre nagyon megrémisztett. Aztán egyik percről a másikra változott meg a hangulat, és Paul is mintha Pál fordulatot vett volna.

Mosolyogva hívott el táncolni, és egész este feltűnően kedves volt, ami mostanában nem igazán volt rá jellemző. A vendégeink és a családom meg csak beszélgettek, és láttam, ahogy lopva felénk pillantanak, ráadásul elég sűrűn.

Sajnos Carlisle nem volt itt, ő csak az előadást nézte meg, mert be kellett neki mennie a kórházba, Sam és Emily pedig Rage miatt mentek haza. A falkából Embry, Jared és Quil elmentek járőrözni. Akiket viszont nem láttam szinte egész este az Nessie és Jake volt, ezért Paultól kérdeztem, hogy nem tudja-e hol lehetnek.

- Paul, mond, hol vannak Nessie-ék? – Láttam rajta, hogy tudja, mert rettenetesen cinkosul mosolygott, és nekem ekkor estek le a dolgok. – Nálad vannak – jelentettem ki, és amikor csitítgatni kezdett meg Edwardot nézni, rájöttem, hogy a fiatalok bizony tilosban járnak. – Legalább azt mond meg, hol is kellene lenniük, hogy legalább egyet mondjunk – suttogtam a fülébe, és a válasz is hasonlóképpen érkezett. Nem tudtam nem nevetni, mert ennél átlátszóbb sztorit nem is tudtak volna kitalálni. Még, hogy Billy hívta meg Nessie-t estére. Ha ezek most nem buknak le, akkor soha. Habár szerintem Edwardot legkevésbé sem ez érdekli.

˜ ˚ ˜

Utolsóként hagytuk el az iskolát. Rajtunk kívül már mindenki hazament, még az igazgatónő is, aki majd elsírta magát, amikor felvázolta, hogy mennyi felajánlás és adomány érkezett. Kiderült, hogy az egész iskolát fel tudják majd újítatni, és kapunk egy előadótermet, ami iszonyatosan nagy lesz, így bálok tömkelegét lehet majd rendezni. Majd a végén mikor már a többiek álmosan dörzsölgették a szemeiket, úgy döntöttünk, hogy bezár a bazár, és induljunk.

Hazafelé már nagyon fáradt voltam, és csak az ágyamat akartam. Paul vezetett, de ő is nagyon álmos volt. Szerencsére hamar hazaértünk, és ledobva a ruháinkat, már bújtunk is volna az ágyba, de nekem muszáj volt lemennem, innom valamit, sőt hozni is akarok fel, mert reggelig még jó párszor fel fogok ébredni, hogy igyak.

Ahogy a lépcsőn haladtam lefelé, hallottam, hogy a többiek beszélgetnek, és hamar rá kellett jönnöm, hogy rólam, mert ha már három ember szájából is hallom a nevemet, ráadásul egymás után, akkor az nem jelent jót. Nem akartam hallgatózni, de nem bírtam a kíváncsiságomat kordában tartani, de az érzékeny fülek meghallották a szapora szívverésemet, vagy bármi mást, mivel Jasper felém szólt.

- Gyere Lily, Alice csinálja már a limonádék, és mindjárt kész lesz vele – mondta, miközben leértem. Eleazar még mindig furcsán nézett rám, Carlisle pedig szintén ismeretlen tekintettel méregetett. Hé, ő neki nem a kórházban kellene lennie?

- Te mióta vagy itthon? – kérdeztem tőle, mire nagyon gyorsan válaszolt, és ez nem volt rá jellemző. Most már én néztem rájuk kétkedve, mert vagy nekik kezd elmenni az eszük, vagy én vagyok rettentően üldözési mániás. Végül is mindegy, hiszen előbb-utóbb úgyis megtudom, azaz remélem, hogy megtudom. A lényeg az, hogy most gondolkozni sincsen erőm, nem hogy beszélgetni, ezért bementem a konyhába, ahol Alice már a kezembe is adta a tálcát, majd felmentem. Igaz a legfelső lépcsőfokról visszanéztem, és a tettetett mosolygásra inkább tovább indultam. Hallottam, ahogy jó éjszakát kívánnak, de nem érdekelt. A szobába lépve letettem az asztalomra az kör alakú ezüst hord eszközt, és töltöttem egy pohár italt. Nem ittam meg csak a felét, a másikat ugyanis Paul öntötte le a torkán. Ezután pedig semmi másra nem emlékszem, csak a meleg karokra melyek szorosan öleltek magukhoz.

ÚJ BLOG

Sziasztok!

Készítettem egy új blogot, mely egy versenyre készült történetet tartalmaz, ami hét fejezetes.

Remélem tetszeni fog nektek!

Puszy mindenkinek!

A képre kattintva megtaláljátok a történetet!

DÍJ

Sziasztok!

Kaptam egy újabb díjat, még pedig A függőségek imádója díjat!

Nagyon szépen köszönöm Isynek!




És szeretném tovább adni Claire-nek és Nikknek!

Puszy!

ENJOY FRISS

Sziasztok!

Fent van az Enjoy! 4. fejezete, mely tartalmaz két videót.

A második, ami a fejezet végén található, magára az egész fejezetre vonatkozik!

Remélem tetszeni fog!

Sajnos nem tudom nektek megígérni a frisst, úgy, hogy minden héten meghatározott napon lesz, mert jelenleg két melóhelyen is dolgozom.

Amint befejeztem egyet, az kerül is fel.

Puszy mindenkinek!

VÁMPÍR NAPLÓK

Sziasztok!

Feltettem a második évad negyedik részét!

Remélem tetszeni fog nektek!

Szabina

Videó

Sziasztok!

Sikerült feltöltenem egy oldalra a videót, ahonnét, most feltöltöm ide.

A következő részhez tartozik:

"Így az elkövetkező két hét rengeteg gyakorlással telt, amely szintén meg volt spékelve csipkelődéssel, szócsatákkal, és hol fetrengve röhögtünk, hol sírva tudtam volna fakadni, mert még mindig voltak olyan részek, amik nem mentek."

Gyakorlás from Szabina Giczi on Vimeo.

Remélem tetszik majd nektek, mert szerintem nagyon jó lett.

A véleményeket pedig szívesen fogadom!

FRISS

Sziasztok!

Fent van a friss, sajnos nincs bétázva, ezért lehet lesznek benne hibák.

Ígértem egy videót, amit meg is fogtok kapni, de a tetves youtube letiltatta ismét, úgyhogy másik videó feltöltő oldallal próbálkozok.

Amint meglesz, egyből pótolom.

Kellemes olvasást!

36. fejezet - Gyötrelmek

LILY SZEMSZÖGE:

Az egyik egyenes útszakaszon megelőztem Leah-éket, majd tovább gyorsítva a sebességet haladtunk haza. Éreztem, ahogy Paul szorosan a derekam közé fonja a karjait és annál közelebb, mint amennyire volt hozzám, már nem is ülhetett, majd egyszer csak jelzett a kezével, hogy álljak meg. Először azt hittem, hogy nem bírja a sebességet, de leállva az egyik mellékúton rá kellett jönnöm, hogy élvezte a száguldást.

- Ez valami fantasztikus volt – mondta, miután levette a bukósisakot. Én is leszálltam, és nagyon boldog voltam, hogy most nem fulladt kudarcba a próbálkozásom.

- Örülök, hogy élvezted – mosolyogtam, mert még mindig olyan volt, mint akit elvarázsoltak, majd fogta magát és hevesen megcsókolt. Mostanában nem igazán csinált ilyet, ezért lepődtem meg a felfűtött tettétől. Boldog volt, ahogyan én is, de mégis az ő boldogságára árnyék vetült.

- Hazáig vezethetek én? – kérdezte hirtelen, nekem pedig a lábaim egy pillanatra földbe gyökereztek.

- Vezettél egyáltalán te már motort? – léptem közvetlen elé.

- Nem bízol bennem? – fogta meg a vállaimat, és a kezei kissé megremegtek.

- Ezt a kérdést meg sem hallottam – húzódtam el tőle, viszont visszarántott, és szorosan megölelt.

- Ne haragudj, én nem tudom, hogy mi van velem mostanság – suttogta a fülembe, de én tudtam a választ. Michael miatt kezd kifordulni önmagából, amely a velem szembeni viselkedésében mutatkozik meg leginkább. Így ellépve tőle a kezébe adtam a sisakot, és az első ülésre mutattam. Szerencsére nem kérdezett semmit, csak felült, majd megvárta, hogy én is ugyanezt tegyem, és indultunk haza.

A hangulata ismét jó irányba változott az úton, így összekulcsolva ujjainkat léptünk be a házba, ahol azzal a lendülettel visszahőköltem. A nappalit ezer féle anyag terített be, a papírtól kezdve a finom selyemig, Alice pedig ide-oda libbenve írogatott valamit egy füzetbe.

- Szia! – köszöntem neki hangosan. – Megmondanád, hogy mit csinálsz? – néztem rá kérdőn, mert volt egy baljós sejtésem.

- Sziasztok! De jó, hogy itt vagytok. Lily szükségem lenne a segítségedre. Gyere, gyere – suhant mellém, úgy, hogy észre sem vettem, majd húzni kezdett a kanapé felé. Hallottam, ahogy Paul kuncog magában, majd a lépcsőről integetve felment a szobánkba. – Ki kell választanunk a meghívókhoz a papírt, meg a székekre a díszítést, ahogyan a falakra is – sorolta Alice, én pedig ekkor néztem meg igazán a minket körülvevő dolgokat. Méregdrága selyem, szatén textíliák, a papírok is a legjobb minőségűek voltak, és ez így nem lesz jó.

- Alice egy pillanatra nyugi, és üljünk le – fogtam meg a kezét, majd a kanapéra ültünk. – Én imádlak téged, de ezek nem a megfelelő kellékek a jótékonysági estre – kezdtem bele a védekezésbe, az arcán viszont a fájdalom suhant át. – Figyelj, én tudom, hogy segíteni szeretnél, és én ezt el is fogadom, de gondolj bele, hogy mi támogatókat keresünk, akik biztos, hogy elgondolkoznának azon, hogy miért is van szükség rájuk, ha a díszítés pazar, és a felhasznált anyagok értéke a felajánlani kívánt összeggel vetekszenek. Nekem a legegyszerűbb, legszerényebb dolgok kellenek, mert arra van pénze az iskolának, és tudod azt vallom, hogy az egyszerű néha több. – Szavaimon elgondolkozott, majd nagyot sóhajtva felém fordult.

- Be kell látnom, hogy igazad van. Visszafogom magam, nagyon is, és minden meg fogok veled beszélni. Gondolkodtál már azon, hogy mi lesz a meghívón?

- Igen, pont valamelyik nap ültem le, vettem át és írtam össze az egész tervezetet. Van az iskolában egy lány, Melinda Scott, aki nagyon tehetségesen rajzol, és holnap fogok vele beszélni, de hidd el nagyon meg fogsz lepődni te is. Úgy gondoltam, hogy ő elkészíti a rajzot, majd a meghívóra is rárajzolja, a szöveget pedig én fogom beleírni, majd ha kész van, akkor az lesz sokszorosítva, így egyedi lesz.

- Látom lesz vele munka, de megéri. Viszont ezeket az anyagokat, hová fogom elhasználni? – mutatott körbe.

- Kate és Garrett esküvőjére. Szerintem ez még belefér Kate elképzelésébe – kacsintottam rá, és magára hagyva elindultam a szobámba. A lépcső tetejéről láttam, ahogy pillanatok alatt rendet tesz, és mindent dobozba pakol, majd meglátva Jaspert kirohant elé.

A szobába lépve, Paul akkor jött ki a fürdőszobából egy szál törölközőben. Én a látványtól álltam meg hirtelen, ő pedig valószínűleg attól, hogy bent vagyok. Végignéztem, ahogy a vizes hajából egy vízcsepp a kulcscsontjára hullik, majd végigfolyva mellkasán, és hasán elnyeli azt a törölköző pamut anyaga. Minden más, amin eddig gondolkoztam a háttérbe szorult, és buja gondolatok suhantak át az elmémen, így elindultam felé. Mellkasa felé nyúltam, de megállította a kezemet, és szomorúan fordult el tőlem.

- Paul, mi a baj? – kérdeztem, de előre hallani véltem a válaszát.

- Semmi baj nincsen, csak…fáradt vagyok – mondta, miközben elsétált mellettem. Irtózatos harag kerített hatalmába, és cseppet sem kedvesen szóltam neki vissza.

- Belehalnál, ha egyszer az igazat mondanád? Megmondtam, hogy ne nézz hülyének! A mai napon másodjára utasítasz vissza, csak nem értem, hogy miért?! Nem értem, hogy miért vagy még mindig itt, amikor szemlátomást terhedre van ez – fordultam felé feldúltam, mire belevágott egyet a szekrénybe, aminek az ajtaja kettétört, majd rám sem nézve leugrott a teraszról, és farkasként berohant az erdőbe. Sírni tudtam volna, még sem tettem. Ejtettem én már elég könnyet!

Észre sem vettem, hogy a családom bejött a szobába, de Edward arckifejezése elárulta, hogy tudja mi történt, és azt is, hogy miért. Álltam és néztem őt, ahogyan a nyugtalan arca pillanatok műve alatt változik szelíddé, és már tettem is fel a kérdést.

- Mi a baja? – kérdeztem, de választ nem kaptam. – Tudni akarom, hogy mi a baja! – emeltem fel a hangom, mire egy sóhaj szakadt fel a mellkasából.

- Hallotta a reggeli beszélgetésünket Jasperrel, és nem tudja, hogyan kezelje az információt – mondta Edward, de nagyon jól kitért a válaszadás elől. Viszont, amikor megérezte a haragot, ami egyre erősödött bennem, megadta a kért választ, azt az egy szót, amit nem akartam hallani.

- Alice, kérem – fordultam a lány felé, aki kivett egy összehajtogatott papírt a zsebéből és átnyújtotta nekem. Én pedig felkapva a táskámat, és a kocsi kulcsomat rohantam is kifelé. Mikor kiléptem az ajtón, Edward elém állt, de látva könnybe lábadt szemeimet, jobbnak látta, ha utamra enged. Beültem a Lexusba, aminek ülése még meleg volt - hiszen Leah nem rég ült benne - a főút felé hajtottam. Letöröltem az arcomon végigpergő könnyeket, és majdhogynem összegyűrve a papírt szorítottam a kormányt, és háromutcányira leparkoltam. Körbenézve nem láttam Charlie autóját, így megnyugodtam, hogy nem kell neki magyarázkodnom. Belépve a kapitányságra meg egyenesen fellélegeztem, amikor megláttam Markot.

- Szia! – köszöntem mikor meglátott, majd leültem mellé. – Mark szeretném a segítségedet kérni. Itt van egy rajz – tettem le elé a papírt – megnéznéd nekem a nyolc-tíz éve eltűntek között. Tudom, hogy ez szabályellenes, de kérlek. – Ahogy farkasszemet néztünk, biztos voltam benne, hogy nem segít, majd keze az egérre siklott, és felnyitott egy ablakot, amibe felhasználónevet és jelszót beírva már be is lépett. Rászűrt egy adott évre, és felém fordította a monitort.

- Én lapozom, és szólj ha ráismersz – mondta, és már mutatta is a fotókat. Körülbelül húsz perc múlva, megláttam Michael képét, akinek eredetileg zöld szemei tökéletesen illettek a barnás bőréhez, de ezek a vonzó tulajdonságok a vámpírrá válásával eltűntek.

Mark megerősítette, hogy a férfi tíz éve tűnt el, a szülei akkor jelentették, mivel nem tért haza Olaszországból. Amikor kimondta ezt, összerezzentem, hiszen a Volturi is…

- Lily, jól vagy? – kérdezte Mark, miközben megfogta a vállamat.

- Igen jól – mosolyodtam el, pedig a szívem a torkomban dobogott. – Ugye azt mondtad, hogy a szülei jelentették be az eltűnését. A címüket esetleg nem tudnád nekem megadni?

- Sajnos ezt az információt nem adhatom meg, így is megszegtem a szabályokat.

- Akkor legalább a vezeték nevét áruld el – néztem rá kérlelő szemekkel.

- Brown, Michael Brown.

- Uh, ez elég gyakori név, szerte az országba – állapítottam meg, majd megköszöntem a segítséget és elindultam kifelé.

- Lily, kezd a keresést Seattle-ben – szólt utánam Mark és legszívesebben visszaszaladtam volna, hogy megöleljem. Tehát Seattle, mondjuk ott se kevés Brown lehet, de akkor is kiderítem, hogy ki ő valójában. Így beülve a kocsiba, felhívtam a telefontársaságot, és az összes Brown nevű előfizetőt lekérdeztem. E-mailben kaptam meg a címeket, így félre kellett állnom, hogy megnézzem. Mondanom sem kell, hogy rengeteg telefonszámot kaptam, amiket lementettem egy csoportba, és egyesével elkezdtem őket hívni. Közben nagyon lassan vezettem, és körülbelül a huszadik hívás talált.

Megtört női hang fogadta a hívást, aki valószínűleg sokkhatás alá került, amikor megkérdeztem, hogy nincs-e egy Michael nevű fia, mert néma csönd lett a vonal végén. Majd egy férfihang szólított meg, és közölte, hogy a fiúk tíz éve eltűnt. Részvétet nyilvánítottam, de meg kellett kérdeznem, hogy nem tudnának-e fogadni még a mai nap, mert ismertem a fiúkat. Vonakodva, de belementek, majd jó háromnegyed óra múlva a kapott címen voltam. Mikor kiszálltam, és vezetés közben is olyan érzésem volt, hogy követ valaki, de ezt betudtam annak, hogy tilosban járok.

Az ajtó előtt álltam és a kezem már a kopogtató felé nyúlt, amikor kinyílt előttem az ajtó. Ijedten ugrottam hátra, majd megláttam Michael édesapját, aki le sem tagadhatja a fiát. Az arcának vonásait, az orrát, a szájának ívét tőle örökölte a fiú, míg a zöld szemeket a férfi mellett megjelenő asszonytól, akinek szemeiben könny gyűlt, mikor rám nézett. Ebben a pillanatban gondoltam azt, hogy nem kellett volna feltépni az emlékeiket, a fájdalmas múltat.

- Jó estét, Lily Cullen Harper vagyok – mutatkoztam be, mikor már a nappaliban voltam. Azt sem tudtam, hogy mit akarok megtudni, és hogy hogyan is kérdezzem azt meg. Ezért egy általános kérdést tettem fel. – Mesélnének nekem Michaelről? Tudják én nem igazán ismertem őt, de mély benyomást tett rám az első találkozásunkkor. – Édesanyja eközben töltött nekem egy csésze teát, és mesélni kezdett. Láttam, hogy a férje néhányszor elhúzza a száját, valószínűleg nem értett egyet a felesége szavaival, amikben folyamatosan dicsérte a fiát. Hát igen, minden édesanyának, a saját gyermeke a legszebb, a legjobb, a legtehetségesebb. – És mondja, itt tűnt el Seattle-ben?

- Nem, egy nyaralás után nem tért haza. A barátaival Olaszországba mentek nyaralni, ott is egy Toscán városba Volterrába – mondta a nő, a kezem pedig ekkor megremegett. – De nem ott tűnt el, hanem Firenzében. A rendőrség azt mondta, hogy aznap abban a városban használta utoljára a hitelkártyáját, és a hotelban is megerősítették, hogy oda indultak reggel. Kér még egy kis teát? – kérdezte a nő percnyi szünet után, majd nemleges válaszomra kivette a kancsót a csészékkel. Mikor visszaért muszáj volt még egy valamit megtudnom. – Mondják volt valami különleges tulajdonsága a fiúknak? – kérdeztem, és láttam, hogy nem értik a kérdést. – Ezt úgy értem, hogy jól kijött az emberekkel, vagy hasonlók. – Egymásra néztek, majd az édesapja szólalt meg.

- A fiam rettentően jól tudta manipulálni az embereket. Ha ő azt mondta, hogy rózsaszínnek látja az eget, egy idő után a többiek is ugyanezen a véleményen voltak. Ráadásul nagyon jól irányította is az embereket, akik feltétel nélkül megtettek mindent, amit mondott neki. Nem tudom, hogy ez a benne lévő rettentő kitartásnak köszönhette, vagy valami másnak. – Hát igen, kitartás az van benne, de még mekkora adagnyi. És nem csoda, hogy illúziót tud bocsátani az emberekre, ha ennyire tudta befolyásolni őket. Ahogy ezen gondolkodtam ránéztem az órámra, és ideje volt indulni, ezért megköszönve az információkat kikísértek az ajtón.

A kocsimba ülve egy alakot láttam elsuhanni a ház mellett, és tudtam, hogy most nem képzelődtem. Először azt hittem, hogy Michael követhetett, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem. Ahogy elhagytam a Seattle táblát, és a nyíl egyenes úton haladtam, észrevettem, hogy előttem pár méterre az én sávomban áll valaki, aki nem is nagyon szándékozik mozdulni onnan. Így satufékkel éppen hogy előtte álltam meg, ami rettenetesen nagy hiba volt. A vörös szemei, a koszos, gyűrött ruhája, már magában is rosszat sejtetett, és ez be is igazolódott. Farkasszemet néztünk egymással, majd mellettem teremve az ujjait a nyakamra kulcsolta.

- Forks óta követlek. Kíváncsi voltam, hogy mit is akarsz Michael szüleitől. – Szemeim elkerekedtek, és fuldokolva nyögtem ki a kérdésemet.

- Honnan ismered őt? – szűrtem a fogaim között, és a visszapillantóban ekkor feltűnt egy kamion reflektora. Időm sem volt felfogni, hogy mi történik, már a közeli erdő fái között álltam, és még mindig a válaszra vártam.

- Őt mindenki ismeri – szuszogta és a hideg leheletét az arcomon éreztem. – Csak azt tudnám, hogy te honnan ismered, mert ezek szerint tudsz a fajtánkról, ami nem jó. De ha nem tudnál, akkor is rosszkor voltál rossz helyen, mert az illatod már Forksban megcsapta az orromat, és mivel éppen vadásztam te lették a zsákmány. – Minden eszembe jutott abban a pillanatban, és furcsa volt, hogy nem az emlékek, hanem azok a dolgok, amiket még nem éltem át. A képet a családomról, a barátokról, Nessie-ről és Paulról folyamatosan pörögtek, majd egy nagy ütést érezve minden eltűnt. – Szép vagy, sőt gyönyörű, ezért játszunk egy kicsit. Nem szeretem, ha a táplálék csak úgy az ölembe hullik, szeretek megküzdeni érte – nyalta meg az alsó ajkát, amitől a gyomrom is felkavarodott, de rájöttem, hogy nincs mitől félnem, hiszen nem tud bántani engem, ha… De ekkor valamiért rémület ült ki az arcára, és rám vetette magát, viszont mielőtt megharapott volna fájdalmasan felnyögött felettem. Ekkor jöttem rá, hogy a félelem is felszínre hozza a képességemet, és most már tudatosan okoztam fájdalmat neki. De egyre jobban szédültem, és nem tudtam, hogy miért. Majd azt hittem, hogy káprázik a szemem, amikor Michaelt látom. Aztán a kép egyre jobban összefolyt, mikor hideg kezek érintették a karomat. Még mindig féltem, és reszkettek a lábaim, mert sosem támadott még meg vámpír úgy, hogy tápláléknak nézett.

- Lily, te vérzel, és egyre jobban – lépett hátrébb két lépést Michael, én pedig kezemet a nyakamra téve érzékeltem, hogy igaza van. A nomád vámpír nem bírt megharapni, de a foga felsértette a bőrt a nyaki artériám közelében. Ennek be kellett volna már gyógyulnia, mint egyszer az arcomnak, de nem ment és nem tudom miért. Visszagondoltam arra a délutánra, ahol nyugodt voltam, mert beletörődtem, hogy az arcom örökre olyan marad. Ezért most is meg kellett nyugodnom, de nem ment. Dúlt bennem a harag, és még a félelem is.

- Nem megy! Miért nem megy? – kérdeztem magamtól hangosan.

- Mi az, ami nem megy? – hallottam meg Michael hangját.

- Nem tudok megnyugodni, pedig le kell higgadnom – mondtam remegő kezekkel, és éreztem, ahogy szinte az egész testemet átadom ennek az érzésnek.

- Én, én nem tudom, hogyan tudnék segíteni, mert a véred… – sziszegte, és hallottam, ahogy nyel egyet. De mégis túllépett ezen, és megfogta a kezeimet. – Lily, nézz rám vagy nem tudom, hogy mivel tudnálak megnyugtatni, de még mindig vérzel. – Ahogy beszélt hozzám, nem is fogtam fel, talán csak az első mondatot, mert azon voltam, hogy csillapodjanak a bennem kavargó érzések. Azt viszont hallottam, hogy azt mondja elvisz a kocsiig, és utána a szüleim házához megyünk. A forksi táblánál kezdtem jobban lenni, és a vérzés is elállt, a nyakamról pedig eltűnt a seb. Nyugodt voltam, és ekkor vettem észre, hogy Michael még mindig fogja a kezemet, így elhúztam azt, és az ölembe fektettem. Viszont, ahogy becsuktam a szememet, újra magam előtt láttam a támadómat, és lejátszódott bennem minden. A remegés újra eluralkodott rajtam ismét, de ekkor leparkoltunk. Michael bevitt a házba és leültetett a kanapéra.

- Jól vagy? – kérdezte, mikor leguggolt elém, és megfogta az összekulcsolt ujjaimat.

- Igen jól, és köszönöm Michael Brown, aki tíz éve tűnt el egy olaszországi nyaraláson Firenzében, pedig Volterrában szálltatok meg. Az illúzió képességed pedig nem csoda, hiszen emberként is elég jól manipuláltad az embereket. – Olyan gyorsan engedte el a kezeimet, mintha megütöttem volna, majd tekintetét az enyémbe fúrta, mikor ránéztem.

- Honnan tudod ezeket? – kérdezte, és az arca mérhetetlen dühről árulkodott.

- A szüleidtől – mondtam, miközben felálltam, de a fejem ebben a pillanatban koppant a legközelebbi falon.

- Miért, miért mentél el hozzájuk? Mostanra tudtak elfelejteni, most meg… - szűrte a fogai között, majd belevágott a mellettem a falba. – Engem is megkérdezhettél volna.

- Oh, tényleg? És hogyan? Kikiabálok a teraszról, és megjelensz? Tudtommal nem váltottunk telefonszámot. A másik pedig, hogy nem hiszem, hogy elmondtad volna – bújtam ki a karja alatt, de nem engedett.

- Nem gondoltam volna, hogy szükséged van az elérhetőségemre, de ezek szerint…

- Nem, nincs szükségem rá – próbáltam menteni a helyzetet, mert ekkor döbbentem rá, hogy mit vágtam a fejéhez.

- Lily, miért tagadod, hogy érdekellek téged, és nem csak a múltam miatt?

- Igen érdekelsz, de csakis kizárólag amiatt, mert nem tudtam rólad semmit.

- Ezt nem hiszem el, mert hazudsz. Fogadjunk, hogy elgondolkoztál a múltkori beszélgetésünkön is? – A szemeim tágra nyíltak, mivel úgy volt, ahogy mondta. Még Jasperrel is beszéltem, és sokat morfondíroztam, hogy mit kellene tennem. – Mégsem vagyok annyira közömbös – nyugtázta magában, miközben közelebb lépve hozzám, mellkasa érintette a melleimet, ahogyan csípője a medencecsontomat. A szemei még mindig rémisztően hatottak, de ahogy visszagondoltam az eredeti zöld szemeire, máris sokkalta másabb volt. Valószínűleg látta a megingásomat, és ezért, vagy eleve meg akarta tenni, megcsókolt. Emlékszem múltkor fájdalmas volt a próbálkozása a számomra, és nem akartam neki engedni most sem, mégis megtettem.

A hideg ajkak a vártnál sokkalta lágyabban simultak az ajkaimra, és a puha nyelve is finoman kereste az enyémet. Érzelmek tömkelege kavargott bennem, de ebben a pillanatban csak ő volt a fontos. Viszont mikor csókjaival a nyakamat halmozta el, a vörös felhő is kezdett szétoszlani, és az első arc, amely beugrott Paulé volt. A felismerés tettem miatt gyors döntésre késztetett, és eltoltam magamtól Michaelt, majd menekültem kifelé. Természetesen az ajtó előtt elém állt, így akadályozva a kijutásban.

- Hová mész? – tette fel a kérdést, amire szerintem tudta a választ.

- Ezt nem lett volna szabad, hiba volt – néztem határozottam a szemeibe, és próbáltam állni a tekintetét.

- Még magadnak is hazudsz, de én tudok várni – lépett el az ajtó elől.

- Felesleges, mert soha többé nem fog ez megtörténni – jelentettem ki, miközben kisétáltam az ajtón.

- Tudod, pár perccel ezelőtt még én is így gondoltam, de most már… - Erre már nem tudtam mit válaszolni, mert ezt nagyon, de nagyon elcsesztem. Beugrottam a kocsiba, és vissza se nézve indultam haza. Haza! Mi van ha Paul otthon van? Áh, Lily mit csináltál? Mekkora ökör vagy? De el kell mondanom az igazat Paulnak. Elmondani mindent, és azok közül nem az fog neki fájni, hogy elárultam, vagy, hogy engedtem a csábításnak, hanem az, hogy pont Michael volt az, akivel mindez megtörtént.

Már az ösvényem iszonyatosan ideges voltam, és a házhoz érve ez egyre jobban fokozódott. Jasper volt az első, aki kijött elém, és láttam, hogy kavargó bűntudatom, félelmem, szégyenérzetem túl sok neki, de most ne kérje, hogy megnyugodjak. Mikor elmentem mellette, csak kérdőn kimondtam kedvesem nevét, akiről megtudtam, hogy nincs itthon. Azt mondhatnám, hogy mázsás súly esett le a szívemről, de nem így volt, mert attól, hogy nincs otthon, a tettem nem fog semmissé válni.

A szobámba rohanva becsaptam magam mögött az ajtót, majd bementem a fürdőbe, és a zuhany alatt úgy dörzsöltem a bőrömet ott, ahol Michael hozzámért, mintha ettől megtisztulnék. Bűnösnek, komplett idiótának, de legfőképpen mocskosnak éreztem magamat, hogy egy olyan emberrel, mint Paul meg tudtam ezt tenni. Eddig nem sírtam, de most, ahogy végigpörgött előttem ismét minden engedtem a fájdalomnak. A csempén végigcsúsztatva a hátamat rogytam össze, és fogalmam sem volt, hogy a kialakult helyzetet hogyan kezeljem. Fogalmam sem volt meddig lehettem bent, de amikor kiléptem Paul állt a szobában az asztalt támasztva. Majd mikor megfordult, és észrevette a kisírt szemeimet, elkezdett faggatni.

- Ülj le, az lesz a legjobb, ha most leülsz – mondtam neki, és én meg is tettem, ahogyan ő is, ráadásul velem szemben. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele, de legjobb lett volna a legelejétől. Elmeséltem, hogy Edward mit mondott, mikor leugrott a teraszról, majd Alice rajzát, Markot, aki segített nekem, aztán a Michael szüleinél tett látogatást, utána a támadást, végül a csókot, aminek hallatára kitágultak a pupillái, és akkorát vert az ágy tartóoszlopába, hogy az azzal a lendülettel kettétört, és le kellett ugranom róla.

- Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége. Addig járkált körülötted, hogy… - Előre féltem, hogy fogja magát, összepakol, és hazaköltözik, de legnagyobb meglepetésemre nem ezt tette. – De ezzel ne azt higgye, hogy bármit is nyert, téged főleg nem. Hiszen látom rajtad, hogy mennyire megviselt ez az egész, és a bűntudatot is, mert rám nézni sem mersz.

- Csodálkozol? Paul, én visszacsókoltam – hajtottam le a fejemet.

- Hé, nem mondom, hogy nem fáj, mert ez nem lenne igaz. De tudom azt, hogy nem szereted őt.

- Ez igaz – emeltem rá a tekintetemet, és a mosolyától kezdtem megnyugodni.

- Most pedig öltözz fel, mert a többiek beszélni szeretnének veled. Viszont a nyakadon meglátszik a heg, igaz emberi szemmel nem látható – mondta, majd elfordítva a fejemet jobban szemügyre vette. – Ez egyfajta jel, hogy jobban figyeljek rád – húzta végig az ujját a nomád vámpír bélyegén, majd kiment.

Ugyanott álltam, ahol két perccel ezelőtt, majd nagy nehezen felöltöztem és lementem a lépcsőn. Edward mérges pillantását sosem fogom elfelejteni, ahogyan a többiekét sem. Aztán özönlöttek a kérdések, és azt sem tudtam kire figyeljek, mert mindenki egyszerre duruzsolt. Így inkább újra elmeséltem mindent, egy apró részletet sem kihagyva. Láttam, hogy mindenki arcára ráfagy a mosoly, mikor kimondtam az országot, meg a várost, tudtam, hogy nekik is ugyanazok a kétségeik, mint nekem.

- Nem hinném, hogy a Volturihoz tartozna. Aro sok szabályt kikötött, elsősorban az öltözékkel, a nyaklánc viselésével kapcsolatban. Azt pedig meg sem említem, hogy egyik tagnak sem adna ekkora szabadságot, és hatalmat – szólalt meg Jasper egy kis idő múlva.

- De mi van, ha ő különleges Aro számára? – kérdezte Bella.

- Nem lehet különlegesebb, mint a többi, akiket a gyermekeinek tart. Szinte mindenkit ő változtatott át, mindenkihez más-más emlék fűzi. Az tény, hogy Jane a legkedvesebb számára mindannyiuk közül, de még neki sem engedne meg mindent – válaszolt Bella kérdésére a férje, megtoldva néhány információval. Én ültem a kanapén Paul mellett, és legszívesebben otthagytuk volna a társaságot, hogy megvitassák a dolgaikat. De egy kis idő múlva ezt is tettük. Furcsa volt, a mai nap után ott feküdni az ágyban Paul mellett, mert nem tudtam, merjek-e hozzáérni, a vállára hajtani a fejemet vagy csak megsimogatni az arcát, de ő mit sem törődött a kételyeimmel, magához húzott, majd cirógatta az arcomat, én pedig ennek hatására elaludtam.

˜ ˚ ˜

Rohantam a huszonnégyes terembe, hogy beszéljek Melindával. Ahogy gondoltam az egyik asztalnál ült, és rajzolt, ezért halkan köszöntem neki, majd leültem mellé. Nem ismertük egymást, de egy gyors bemutatkozás után, már a meghívóról beszélgettünk. Mutatott rajzokat, amik fantasztikusak voltak, és ki is választottunk közülük egyet, ami egyfajta keretet fog adni az oldalaknak. Semmi motívumot nem lehetett kivenni belőle, éppen ezért tetszet, viszont a hátuljára mindenképpen egy főnixet akartam. Ezek egy fehér alapszínű lapra fognak kerülni, fekete színnel, csak a misztikus madár fog vörös és arany színt kapni. Megegyeztünk abban, hogy nagyon jól fog kinézni a meghívó, főleg, hogy kézzel lesz készítve. Két nap múlva ígérte a kész tervet, és ha rábólintok, akkor átrajzolja nekem a választott papírra.

A hét rettentő kemény volt. Próba, próba hátán. Hol a táncosokkal gyakoroltam, hol Trey-jel énekeltem a duettet, vagy csak egyedül dolgoztam a Toni Braxton számon. De a legtöbb időmet Paullal töltöttem, és próbáltam tanítani neki a táncot, amit még otthon is gyakoroltunk, pedig mindig késő esténként hagytuk el az iskolát. Aztán meg csak bezuhantunk az ágyba. Alice eközben mindig küldte a terveket, hogy miket talált ki, de még mindig nem volt az igazi. Szerdán Melinda is megmutatta a rajzait, és kiválasztottam a legjobbat, majd átadtam neki egy meghívó sablont.

Komolyan mondom, hogy elfáradtam péntekre, minden féle téren. A lelkesedés, a sikerre való törekvés megvolt, de a türelmem a végét járta. Paul nem akart megbirkózni a balett lépésekkel és ez kisebb fajta szóváltásokkal járt, ami a hét végére felőrölte a tolerancia képességemet.

- A francba Paul, ötödik napja gyakoroljuk és neked még mindig nem megy. Miért van az, hogy mindenképpen bele akarod vinni a saját stílusodat. Ez egy kötött koreográfia, itt nem csinálhatod azt, amit szeretnél. Nem értelek! – emeltem fel a hangomat, miközben a kezeimmel ide-oda hadonásztam.

- Lily, én meg téged nem értelek. Erre a zenére nem akarj már egy merev balett előadást összehozni. A srácok is jobban élveznék, ha egy kis lazaságot vinnél bele, mert ez így nem a két stílus ötvözése, pedig ez lenne a cél. Ti lányok táncolhatjátok a betanult balett lépéseket, de a fiúknak ez nem megy, de ha olyasmi lépések, mozdulatok lennének benne, amiket az előbb csináltam, hidd el ezerszer jobb lenne. Csak próbáljuk meg. – Ahogy végiggondoltam, amit mondott rájöttem, hogy igaza lehet, ezért csak néztem, ahogy megmutatja az elképzelését, ami egyre jobban tetszett. Aztán ötvöztük a kettőnk előadásmódját, amiből megszületett egy végleges koreográfia. Másnap pedig tíz órakor meg is mutattuk ezt a többieknek, akik szerencsére szombat lévén is megjelentek, és bevallották, hogy sokkal jobban tetszik nekik az új, lazább koreográfia.

Így az elkövetkező két hét rengeteg gyakorlással telt, amely szintén meg volt spékelve csipkelődéssel, szócsatákkal, és hol fetrengve röhögtünk, hol sírva tudtam volna fakadni, mert még mindig voltak olyan részek, amik nem mentek.

Mégis sokkal közelebb kerültünk egymáshoz Paullal, mint eddig valaha. De ezalatt az idő alatt, megszerveztünk Alice-szel mindent, főleg a díszítést. Leah-vel elmentünk a ruhákért, amiket mindenki meg is kapott, ahogyan a meghívókat is, melyből rengeteget küldtünk szét. Az igazgatónőtől és Carlisle-tól is kaptunk olyan neveket és címeket, akiknek a zenei életben nagy befolyásuk van, és mi diákok is küldünk olyan személyeknek meghívót, akikről úgy gondoltuk, hogy talán eljönnek és egy szép összeggel támogatni is fogják az iskolát. Viszont nekem ezen kívül volt még egy nagyon nagy feladatom.

Amikor elmentünk Leah-vel a ruhákért, aznap érkezett meg az anyag Kate ruhájához. Garrettével és Pauléval már majdnem kész voltam, de a mennyasszonyi ruha egy nagy kihívás volt. Minden este mikor hazaértünk a próbákról, egy hideg zuhany után mindig foglalkoztam egy kicsit annak varrásával. A szabás sem volt semmi, nem hogy a varrás, de Alice mindenben segített, amiben tudott. Volt, hogy csak ült a szobában és mesélt nekem mindenről. Így tudtam meg egy csomó minden a családról, a Denali klánról, arról, hogy Bella hogyan is lett a család tagja, és persze a Volturi is nem egyszer szóba került. Ilyenkor mindig beugrott Michael arca, aki furcsa mód egyszer sem zargatott, és reméltem, hogy megértette, hogy én Paul szeretem, de tudtam, hogy ekkora szerencsém nem lehet. Emlékszem, amikor Alice beállított négy próbababával is, amik mint kiderültek, úgy lettek csináltatva. Az egyikre Garrett, a másikra Paul szmokingja került, majd a harmadikra is rápróbáltuk a ruhát, melyen csak pár simítás volt hátra. A díszítést kézzel kellett rá hímezni, a kristályokat pedig szintén saját kezűleg tettük rá. Igaz abban Alice nagyon sokat segített, mivel elaludtam miközben készítettük. Reggel pedig a saját ágyamban keltem fel, a ruha is készen lett, és el is küldtem e-mailben a képet róla Kate-nek, aki csicseregve hívott fel, hogy neki nagyon tetszik, de élőben sokkal szebb lehet.

De a legszebb azt volt, amikor Leah-nek cipőt vettünk. A ruhát nem volt kedvem átalakítani, így egy eléggé magas sarkú alkalmi topánkát néztünk ki, amire ő elszörnyedt. Azt hajtogatta, hogy ő abban nem fog tudni járni, de amikor felpróbálta, olyan könnyen sétált fel s alá, mint aki minden nap olyat hord. Alice pedig el volt ámulva a báli ruháinkon, Nessie meg a párja volt, mivel a nyakamba borulva köszönte meg, hogy választottam neki is egyet. Aztán ott volt Rosalie, aki az aranyszínű ruhára szó szerint rácuppant, mert nagyon tetszett neki, ahogyan a hozzá tartozó szandál is. De a legszebb, akkor is a fehér, ártatlanságot szimbolizáló anyag volt, ami egy egyszerű esküvői ruhának is beillett. Láttam, ahogy Alice-nek elkalandoznak a gondolatai, ahogy nézett engem a ruhában, és nem akartam megtudni, hogy merre.

Aztán a bál előtt pár napban megtiltottam mindenkinek, hogy a fellépéssel, vagy bármi mással, ami azzal kapcsolatos foglalkozzanak. Szigorú pihenés mindenkinek, hiszen eddig százhúsz százalékosan teljesítettek. Paul örült ennek a legjobban, mert a kimerültség határán állt, ahogyan én is. Ha azt mondta volna, hogy menjünk el az ő házába, szerintem biztosan bevertem volna neki egyet, ha a kezemet egyáltalán fel tudtam volna emelni. De nem hiszem, hogy sikerült volna, így majd másfél napot aludtunk át, amitől még fáradtabbak lettünk. De túlbuzgó nagynéném elráncigált vásárolni, mivel az egész családnak rajtam, Nessie-n és a fiúkon kívül új ruhát akart venni. Vagy hét nagy áruházláncot jártunk végig, ráadásul különböző városokban, mire megtalálta a megfelelő darabokat, természetesen mindezt két nappal a bál előtt. Este pedig még igazítottam egy-két ruhán, és néztem, ahogy örül és nézegeti magát a tükörben. Aztán estére már elkezdődött az idegeskedés, hiszen másnap este életem talán egyik legnehezebb és leghosszabb estéje lesz.

Reggel táskás szemekkel ébredtem, és Alice majd leordította a fejemet, hiszen ő lesz, aki segít nekem öltözni, sminkelni, mert a hajammal nem akartam nagyon mit kezdeni, hiszen a tánc közben úgyis szanaszét menne. Ami viszont mosolyt csalt az arcomra, az az volt, hogy Paul is ideges volt, ahogyan a többiek is, mert sorra érkeztek az sms-ek. Nem győztem küldeni a nyugi, nyugodj meg és hasonló üzeneteket. Aztán Alice-szel karöltve megindultunk, hogy feldíszítsük a termet, és minden ruhát is magunkkal vittünk. Paul, egy cukorfalat volt, mert sutyiban akarta azokat meglesni, de nem engedtem neki. Azt akartam, hogy ott lássa őket.