BREAKING DAWN

2010. június 26., szombat

18. fejezet - Egy csepp vér

LILY SZEMSZÖGE:


Zihálva ébredtem és az egész testem remegett. Nem emlékszem pontosan az álmomra, csak arra, hogy egy vad, barna szempár közeledik felém, amely egykor melegséggel volt tele, majd egy félelmetes üvöltés keveredett egy reccsenő hanggal és egy utolsó lélegzettel.


Szerencsére Paul nem kelt fel, ezért óvatosan leemeltem magamról a kezét, felvettem a cipőimet és elindultam a kocsim felé. Az álmom rettenetesen megrémített, mert úgy gondolom, hogy akár a leendő jövőm is lehetne, mert Paul békében él ugyan a Cullenekkel a megállapodás miatt, de ennyi. Igazából fogalmam sincs, hogy kedveli-e őket, vagy sem, vagy csak Jake miatt kedves velük. Na, jó, azt tudom, hogy Nessie-t saját magáért szereti, ezt látom rajta.


Beültem a kocsiba, de nem akartam hazamenni, és talán nem is kocsival kellene neki indulnom. Így kiszálltam és körbenéztem. Rájöttem, hogy La Push egy kicsiny hely, ahol nem igazán lehet eltévedni. Úgy gondoltam, hogy akármerre indulok is, valahogy csak eljutok a partra. Kihalt volt az egész környék, mondjuk nem csoda, hiszen nemsokkal múlhatott hajnali kettő. Mégsem volt az a vad sötét, mert telihold volt. Ahogy sétáltam jobb oldalon egy ismerős házat láttam, de nem tudtam megmondani, hogy honnan olyan ismerős.


- Szervusz Lily – köszönt rám egy férfi, akinek a hangja mély volt, mégis természetellenesen lágy.


- Jó estét vagy reggelt, ha azt nézzük – válaszoltam a hang irányába fordulva. – Elnézést, de ismerjük egymást? – kérdeztem.


- Személyesen még nem, de rengeteget meséltek már rólad nekem – jött a válasz. És a felismerés is egyben, mert ez Jake háza, amit Nessie emlékein keresztül láttam egyszer.


- Csak nem Nessie és Jake meséltek rólam? – indultam el a ház felé.


- Ők is, de leginkább Paul – válaszolta. Miközben lassan közeledtem a ház felé, egy tolókocsi sziluettje rajzolódott ki a lépcső felett. Meglepődtem, mert nem tudtam, hogy Jake édesapja le van bénulva.


- Ön Mr. Black, ha jól gondolom? – léptem fel a lépcsőre.


- Igen, én vagyok – nevetett. – De lehetne, hogy Billynek hívj, és tegeződjünk?- kérdezte.


- Elnézést nem akartam, vagyis akartalak megsérteni – suttogtam.


- Nem sértettél meg, csak a Mr. Black nagyon hivatalos. De gyere, menjünk be, ott le tudsz ülni – nyitotta ki az ajtót.


- Nem bánnád, ha inkább kint maradnánk? Nagyon kellemes az idő – néztem rá.


- Rendben, akkor kihozok egy széket és felakasztok egy lámpát, hogy ne a sötétben üljünk – gurult be a házba.


- Várj, te hozod a lámpát, én pedig a széket – követtem őt. A szerényen berendezett kis ház a montagnai házunkra emlékeztetett. Felemeltem az asztaltól egy széket és elindultam vele kifelé. Billy már kint várt, a lámpát már felakasztotta és a veranda szélén közvetlenül a korlát mellett ült.


- És mond Lily, hová indultál ilyenkor? – fordult felém.


- A partra szerettem volna eljutni – füllentettem, de részben igaz volt.


- És Paul, hol van? Elengedett egyedül? – nézett rám.


- Ő alszik, nem is tudja, hogy sétálni indultam – adtam gyors választ.


- Miért van olyan érzésem, hogy nem csak egy kis hajnali sétálásról van szó, hanem valami egészen másról? – húzta fel a szemöldökét. – Mi a baj? Tudok segíteni? – kérdezte.


- Nem hinném, hogy tudnál. Sajnos senki sem tud – hajtottam le a fejemet.


- Mond köze, van ahhoz a döntésedhez, hogy vámpírrá válj? – suttogott.


- Honnan tudsz erről? – kaptam fel a fejemet.


- Nessie-vel beszélgettem erről, mert nagyon félti Pault – tördelte a kezeit.


- Pault? Miért? – remegett meg a hangom.


- Lily, mennyit tudsz a farkasokról? – keményedett meg a hangja.


- Nem sokat. Igaz Paul mesélt nekem jó pár dolgot, de sok mindent nem tudok még. Ma is, vagyis tegnap este is utalt erre, mert azt mondta, hogy nincsen felkészülve arra, hogy elmondja nekem, hogy a farkasok szerelme miért, mitől más.


- Tudod Lily, Paullal rengeteget beszélgettünk a múltkor rólad, és ő úgy érzi, hogy valami baj van. Nem tudja, hogy mi lehet az, de érzi. Én próbáltam megnyugtatni, de nem jártam sikerrel. És a beszélgetésünk után megtudtam, hogy halálos beteg vagy – fogta meg a kezem. – Látod, milyen furcsa, hogy alig ismeritek egymást, ő mégis érzi, hogy valami nincs rendben? – szorította meg a kezem.


- Én sajnálom, én nem tudtam, hogy így érez. Soha nem mondott, kérdezett semmit? – remegett a gyomrom.


- És ha megtette volna, elmondtad volna neki az igazat? – simított végig a karomon. Nem válaszoltam, nem is lett volna értelme. Úgyis tudta, hogy nem mondtam volna el neki. Ránéztem és a szemem mindent elárult. - Így gondoltam én is – hajtotta le a fejét. – Lily, nehéz döntések sorozata áll még előtted, és a legrosszabb, hogy nem tudjuk igazából, mik lesznek a következmények – szorult ökölbe a keze.


- Igen, a következmények. Semmi mástól nem félek, csak a következményektől – álltam fel. Ekkor Billy elindult a veranda másik vége felé, legurult a rámpán és intett, hogy menjek utána. Megkerültük a házat, és egy ösvényt mutatott, amely a parthoz fog vezetni engem. Búcsúzóul megöleltem és megköszöntem a kellemes beszélgetést.


Az ösvény közvetlenül az erdő mellett futott és hiába kezdett világosodni az erdő sötét rengetegje most félelmet keltett bennem. Három perc gyaloglás után megláttam a tengert, és a semmihez sem fogható sós illat marta a tüdőmet. A víz felé sétáltam, amikor jobbra tőlem megláttam a sziklaszirteket. Elindultam arrafelé és a legmagasabb sziklához vezető úton folytattam az utamat. Mikor felértem, muszáj volt körbenéznem. Az egész vidéket be lehetett látni innen, és a látvány csodálatos volt. A szikla széléhez léptem és lenéztem, de gyorsan hátra is ugrottam. A térdeim és a gyomrom remegtek, de nagyon. Mi a fenét gondoltam? Tériszonyom van, rettentően félek a magasságtól, mégis itt állok egy szikla tetején. De a csodálatos látvány kárpótolt a félelmemért. Percek óta állhattam és nézhettem már a tájat, amikor.


- Nessie? – kérdezte egy elhalt hang a hátam mögött. Mikor hátrafordultam egy jóképű, barna hajú férfi rogyott térdre előttem pár méterre.



Gondolkodás nélkül rohantam oda hozzá, hogy felsegítsem, de mikor megfogtam a karját leblokkoltam. A bőre márvány keménységű volt és jéghideg, én pedig egyből tudtam, hogy vámpír. Rám emelte a tekintetét és a szeme hasonlított ugyan a Cullenek szemére, de az arany szín keveredett egy rubinvörös árnyalattal. Bevallom megijedtem, de mégsem hagyhatom itt. Nem tudom, hogy mi történt vele, de biztos voltam benne, hogy harcolt valakivel.


- Ki vagy te? – szorította meg a karomat.


- Lily Harper, vagyis Lily Cullen Harper – rántottam ki a karomat a keze közül.


- Én azt hittem... – csuklott el a hangja.


- ...,hogy Nessie vagyok – fejeztem be a mondatot. - És te ki vagy? És, hogy kerültél ide? – guggoltam le hozzá.


- Garrettnek hívnak, és hozzátok tartottam – támaszkodott meg a kezén.


- Hozzánk? – vágtam a szavaiba.


- Igen, hozzátok, hiszen azt mondtad, hogy te is Cullen vagy, de megtámadott két vámpír – folytatta.


- Hogy mi? De miért támadtak meg, mikor te is vámpír vagy?


- Nem tudom, de... – és ekkor eldölt a földön. Letérdeltem mellé, hogy jobban megnézhessem a sérüléseit. Az arcát kivéve egy szemernyi épp felület nem volt a testén. Nem hagyhatom itt, és nem is mehetek el mellőle.


- Garrett, Garrett – szólongattam és próbáltam felrázni. Pár perc múlva kinyitotta a szemét és rám nézett. - Mond, fel tudsz állni? Nem maradhatsz itt. El kell jutnunk valahogy a kocsimig – mondtam neki.


- Nem fog menni. Hagyj, itt kérlek – nézett a szemeimbe.


- Nem, nem foglak itt hagyni. Elment az eszed? Ha itt találnak, neked annyi – emeltem fel a hangom.


- Nem fognak bántani engem a farkasok. Tartoznak nekem – mosolyodott el.


- Mi? Na, jó, ez most mellékes, gyere, segítek, meg kell, hogy nézzen téged Carlisle – próbáltam felhúzni, de ekkor morgást hallottam az erdőből, és egyből ráismertem Paulra.


- Paul, itt vagyok. Segítened kell, siess – kiabáltam, majd az erdőt néztem, hogy honnan fog felbukkanni, de hirtelen a hátam mögött termett. Garrettet nézte, aki ismét nem volt magánál, és vicsorogva indult el felé.


- Paul állj meg – ugrottam Garrett elé, de ő hajthatatlan volt és még jobban vicsorgott. - Azonnal állj meg! – üvöltöttem. – Nem bánthatod! Azt mondta, hogy ismeritek őt és, hogy tartoztok neki – mondtam. Megdöbbenése megállásra késztette és csak engem nézett. - Azt is mondta, hogy Garrettnek hívják, és azt hitte, hogy Nessie vagyok – néztem a vámpírra. Paul befutott az erdőbe, és emberi alakban tért vissza.


- Lily! – ölelt át erősen. – Sam nem tudta pontosan megmondani, hogy ki ő, csak azt, hogy ismerjük. Embryvel, Quillel és Leahvel a másik két vámpír után mentek. Azt mondta, hogy azok megtámadták Garrettet, és neki nem volt esélye velük szemben – mesélte.


- Ő is ezt mondta. Kérlek, menj el a kocsimért! El kell vinnünk Carlisle-hoz – fogtam meg a kezét.


- A kocsidért? - kérdezte.


- Igen, ez lett volna, a meglepi, tudod, tegnap kaptam Alice-éktől – mondtam. – Ott van az útelágazásnál, a kulcs pedig itt van – nyomtam a kezébe.


- Nem hagylak itt vele – húzott magához. – Ő emberi vérrel táplálkozik.


- Csak táplálkozott – javítottam ki.


- Ezt honnan tudod? – kérdezte.


- A szemei kezdenek aranyszínűvé válni, de még látszik a vörös szín is – magyaráztam.


- Akkor sem hagylak itt vele – rázta meg a fejét.


- Paul, kérlek. Szerintem nincs sok ideje. Kérlek – néztem rá, majd Garrettre.


- Jó, de ideküldök valakit addig is – szorított magához, majd eltűnt az erdőben. Nem telhetett el fél perc és egy homokszínű farkas jelent meg előttem. Nem tudtam, hogy ki lehet az, de valahogy kényelmetlen volt, ahogy farkasként vigyáz rám.


- Nem változnál át? Légyszives – kérdeztem tőle. Erre bólintott, legalábbis úgy tűnt, és mikor újra odanéztem Seth állt előttem.


- Köszönöm – mondtam neki.


- Nincs mit. Paul is mindjárt itt lesz, már nincs messze – nézett az útra. Garrett még mindig nem volt magánál, és reméltem, hogy időben érünk majd Carlisle-hoz, mert a sérülési komolynak látszottak, és féltettem. Néztem őt, és úgy gondoltam, hogy emberként is jóképű lehetett. Karakteres, férfias arca volt. Kezemet az arcára tettem és ekkor a Kate nevet suttogta.


- Garrett, Lily vagyok. Nézz rám – simogattam meg az arcát.


- Lily – mondta fájdalmasan. Paul ekkor ért vissza, kiugrott az autóból és a hátsó ülésekre fektette Garrettet.


- Most nem tudok veled menni, mert Seth-tel elmegyünk Sam és a többiek után – nyitotta ki nekem az ajtót Paul.


- Rendben, de amint tudsz, gyere – ültem be a kocsiba. – Paul szeretlek és vigyázz magadra – simogattam meg a kezét. Behajolt a kocsiba, megcsókolt és Seth-tel együtt el is tűntek a sötét erdőben. Hátranéztem Garrettre, aki nagyon rossz bőrben volt, de legalább magánál volt. Olyan sebességgel hajtottam hazafelé, hogy tudtam, ha balesetet szenvedek, biztosan nem élem túl. Az út kevesebb, mint öt percbe telt, és az úton folyamatosan a történteken gondolkodtam, remélve, hogy Edward talán meghallja. Szerencsém volt, mert egyszer csak a kocsi anyósülésén termett. Úgy megijedtem, hogy hirtelen áttértem a szembejövő sávba, de ő visszakormányozta az autót.


- Még csak most kaptad, nem kellene máris összetörnöd – jelentette ki.


- Ilyet még egyszer ne csinálj! Amúgy baromira nem a kocsi érdekel most – mondtam. Elértük az ösvényt, bekanyarodtam rá és pillanatok alatt a ház előtt voltunk. Leparkoltam, és láttam, ahogy Edward berohan Garrett-tel a házba. Nem bírtam kiszállni, csak rádőltem a kormányra és próbáltam nem sírni.


- Lily, gyere beviszlek – nyitotta ki a kocsi ajtót Paul. Át akartam ölelni, de nem ment. A hangja felidézte a tegnapi beszélgetésünket, és itt van még a Garrettel történtek. Sok volt ez nekem, nagyon sok. Kitört belőlem a sírás, vagyis a csendes zokogás. Paul kiemelt az autóból, bevitt a nappaliba és leültetett a kanapéra. Körbenéztem, Carlisle-t kerestem, mert vele akartam beszélni, megkérdezni tőle, hogy, hogy van Garrett. Ekkor Edward letérdelt elém, és az arca egyszerre tükrözött boldogságot és szomorúságot.


- Lily, amit ma tettél, azt sosem fogjuk tudni neked meghálálni – mondta.


- Nem egyedül tettem, Paul is segített – fordultam felé.


- Igen, de csak akkor segítettem, amikor rám parancsoltál, mert én széttéptem volna Garrettet, ha nem állítasz meg – remegett meg a keze.


- Hé, nyugi, szuper voltál – fogtam le a kezét.


- Egyébként Garrett azt hitte, hogy Nessie vagyok. Honnan ismer titeket, és miért és kik támadták meg? – kérdeztem Edwartól.


- Garrett szinte a családunk része. A Denali család tagja, akik szintén nagyon közel állnak hozzánk. Ők is állati vérrel táplálkoznak, és ....


- Garrett viszont csak nemrég kezdte el a ti táplálkozási módotokat a szemeiből ítélve – vágtam a szavába.


- Igen, ő egy nomád vámpír volt és általunk ismerkedett meg Kate-tel és a családjával – folytatta.


- Kate? Ezt a nevet suttogta – emlékeztem vissza. – És ők is ilyen nagy család? Hányan vannak? – kérdeztem.


- Már csak öten – mondta fájdalmasan Edward. Néztem őt, várva a folytatást, de mély csendbe burkolózott. És nem csak ő, hanem a többiek is. Mindenki arcát eltorzította a fájdalom, Nessie pedig sírt. Jasper leült mellém és a kezét a testvére vállára tette. Edward felnézett rá, köszönetet mondott neki és Bella mellé sétált.


- Lily, fájdalmas emlékeket idéztek fel a történtek, és neked jogod van megtudni – kezdte el Jasper. Vonyítás törte meg a szavait, Jake és Paul pedig egyszerre szaladtak ki az ajtón. Nessie-re néztem, de ő az édesapja tekintetét kereste.


- Nincs semmi baj, csak Samnek mindenkire szüksége van, mert az egyik vámpír elmenekült. De Jake-t vissza fogja küldeni – nézett a lányára, majd rám. – Lily, Paulnak nem lesz semmi baja. Nagyon reméltem, hogy igaza lesz, és ahogy Jasperre néztem, kezdtem megnyugodni, és ő folytatta.


- A Denali családot egy Sasha nevű vámpírnő teremtett, de őt már régen megölte a Volturi, akikről tudsz már egy-két dolgot. Így a vezetőjük most Tanya, és a család többi tagja Carmen és Eleazar, Kate és Garrett. Tanya és Kate, testvérek, és volt egy harmadik testvérük is Irina. Őt pár évvel ezelőtt ölték meg a családja és a mi szemünk láttára - a szám elé kaptam a kezemet, hogy halk sikolyomat visszatartsam, mert a hallottakat nem akartam elhinni.


- De miért gyilkolnak vámpírok vámpírokat? – tettem fel a kérdésemet.


- Lily, azt már tudod, hogy a mi világunkban is van egy olyan család, akit tisztelet övez, és akik a legfőbb családnak számítanak. És nálunk is vannak törvények. Sashát azért ölték meg, mert megszegett egy törvényt. Irina pedig egy iszonyatos félreértés miatt halt meg – szorult ökölbe Edward keze.


- Egy félreértés miatt? – ráztam meg a fejem.


- Igen, egy sajnálatos félreértés miatt – válaszolt Jasper. – Tudod, mielőtt Nessie megszületett volna, soha nem gondoltuk, hogy egy vámpírnak lehet gyermeke. És a törvényeink tiltják, hogy gyermeket változtassunk át, mert ők nem tudnak uralkodni magukon, és ebből nagyon sok probléma származott. Sasha ezt a törvényt szegte meg, és ezért ölték meg.


- Irina viszont – folytatta Bella. – Egyszer meglátott engem Nessie-vel, de nagyon távol volt tőlünk, hogy hallhassa a szíve dobogását, vagy érezze a vérének illatát, ezért azt hitte, hogy ő is egy halhatatlan gyermek. Akkoriban haragudott a családunkra, és elment a Volturihoz.


- De hát, akkor ezek szerint saját magának köszönheti a sorsát – jelentettem ki.


- Igen, sajnos igen – mondta Bella.


- És a Volturi miért előttetek ölte meg? És mi köze van mindehhez a farkasoknak? – kérdeztem.


- Én láttam, hogy a Volturi ide fog jönni, és ők inkább a tettek emberei, mintsem a szavaké. Tudtuk, hogy nem fognak minket meghallgatni Nessie-vel kapcsolatban, ezért felkerestük a barátainkat, hogy segítsenek nekünk meggyőzni őket, hogy Nessie nem halhatatlan gyermek. Harcra számítottunk, de szerencsére nem került rá sor. És Jake és a farkasok is csatlakoztak hozzánk, hogy segítsenek nekünk megvédeni Nessie-t és az igazunkat - vette át a szót Alice.


- Akkor ezért mondta Garrett, hogy a farkasok tartoznak neki - csúszott ki a számon.


- Igen, ezért, és hálás vagyok neki, hogy akkor mellénk állt – lépett be Jake az ajtón, majd Nessie-hez sietett. Én az ajtót néztem, várva, hogy Paul is belép rajta. - Paul is nemsokára itt lesz, csak Sam beszélni akar vele – mondta Jake. Nem igazán nyugtatott meg, de azért mosolyt csalt az arcomra. Szegény Nessie mennyi mindenen ment át, és én még azt hittem, hogy az én életem a szörnyű. De szerencsére egy csodálatos család és csodálatos barátok veszik körül, nembeszélve a farkasokról.


- De még mindig nem értem, hogy Garrett miért gondolta, hogy Nessie vagyok?


- Azért mert nagyon megsérült, és érezte az illatunkat, ami körülvesz téged, és hallotta a szívdobogásodat, sőt a farkasok területén voltál, ami még jobban azt sugallta, hogy Nessie van ott – szólalt meg Carlisle a hátam mögött.


- Carlisle? Hogy van Garrett? – ugrottam fel. Nem válaszolt, nem is nézett rám. Edwardra néztem, mert ő hallja a gondolatait, de az ő arca sem árult el semmit. - Carlisle, kérlek. Mondj már valamit – léptem fel hozzá a lépcsőre.


- Sajnálom, nem tudok rajta segíteni. Nagyon gyenge és emberi vérre lenne szüksége, de nekünk most nincs itthon és a kórházból is veszélyes, lenne most elvenni, még egy tasakot is. És az időnk most nagyon kevés – nézett rám.


- De akkor is meg kell próbálni, nem lehet, hogy ... – rogytam le a lépcsőre.


- Lily, ha szereznénk is vért, Garrett akkor sem inna belőle. Pedig nem kellene neki csak pár csepp, de ő hallani sem akar róla. Évek óta próbál áttérni az állati vérrel való táplálkozásra, és mostanra sikerült megszoknia. Nem inna emberi vért. Inkább meghal – ült le mellém. – Viszont azt kérte, hogy menj be hozzá, mert beszélni szeretne veled. Dühbe gurultam, felvágtattam a lépcsőn, és kopogás nélkül léptem be az orvosi szobába. Mikor megláttam az ágyon Garrettet először meglepődtem, hiszen csövekre, és infúzióra számítottam, de rájöttem, hogy ezeknek semmi értelme nem lenne az ő számára. Lassan felé sétáltam, és ő szólalt meg először.


- Lily, köszönöm, hogy bejöttél – mondta halkan.


- Igen, bejöttem, de rettenetesen dühös vagyok rád – szöktek könnyek a szemembe.


- De miért? – kérdezte.


- Hogy miért? Még kérdezed, hogy miért? Azért mert nem teszel semmit azért, hogy felépülj – szorítottam meg az ágy szélét.


- Nem tehetek semmit, ahogyan Carlisle sem – suttogta.


- De tehetsz, igenis tehetsz. Carlisle azt mondta, hogy vért kellene innod, és akkor rendbe jönnél – hajoltam fölé.


- Igen vért, emberi vért, de ezt nem, ezt te nem értheted – fordította felém a fejét.


- Nem érthetem? Dehogyis nem! Én is haldoklom, de rajtam nem segít pár csepp vér, rajtam nem segít semmi! De mégis itt vagyok és küzdök, és ha csak annyin múlna az életem, hogy megiszok egy tasak vért, akkor megtenném, sőt bármit megtennék! És te mit csinálsz? Semmit! – üvöltöttem. – Gyűlölöm a gyáva embereket, vámpírokat. Azt hiszed, hogy attól, ha emberi vért innál, más leszel? A francokat! Te már eldöntötted, hogy megváltozol, és ezen nem fog tudni változtatni semmi – folytak le a könnyeim az arcomon.


- Lily, ne sírj. Miattam főleg ne. Én már eldöntöttem, és köszönök neked mindent. Te egy rendkívüli lány vagy, aki büszkén viselheti a Cullen nevet, még emberként is – csusztatta kezét a kezemre. Néztem őt, de ismét nem volt magánál! Nem halhat meg, nem engedem! Nem terveztem meg, amit ezután tettem, de nem érdekelt semmi. Megkerültem az ágyat, felkaptam az asztalról egy szikét, és felsértettem vele a jobb csuklómat. Nem volt nagy a vágás, mégis nagyon vérzett. Visszasiettem Garretthez, és éreztem, ahogyan a vérem eláztatja az alkaromat. A fejét felém fordítottam, és a száját résnyire nyitottam, majd a vérző kezemet a szájához emeltem. A vérem egyenletesen csepegett a szájába, úgy ahogyan az infúzió csepeg a csőbe. Az ajtó ekkor rettenetes erővel és hanggal csapódott ki. Mire odanéztem már mindenki a szobában tolongott, és elkerekedett szemekkel néztek rám.


- Lily, te mi a fenét csinálsz? – morgott rám Jake. A többiek rákapták a tekintetüket, és Edward megragadta a karját.


- Jake, nyugodj le – morgott most már Edward is.


- Szerinted normális, amit csinál? – morgott egyre jobban Jake.


- Ezt nem a te dolgod eldönteni. Ez az ő döntése! Meg akarja menteni! – nézett rám Edward. Jake rámordult, majd szélsebesen kirohant a szobából. Nessie rám nézett, és ismét erőt vett rajta a sírás.


- Menj utána, és próbáld meg megnyugtatni – mondtam neki. Rám mosolygott, majd Jake után rohant. A többiekre néztem, de hirtelen megszédültem, és ha Carlisle nem fog meg akkor a padlóra zuhanok. Lefektetett a másik ágyra, a karomat a fejem felé emelte és nyomókötést helyezett a seb fölé.


- Lily, muszáj infúziót is bekötnöm – mondta Carlisle. Nem értettem, hogy miért, hiszen jól vagyok, nincs semmi bajom. Felültem az ágyon, ezután pedig el akartam indulni Garrett felé, de a szédülés megint felülkerekedett rajtam. - Na, jó, Edward, húzd ide az ágyat, te pedig feküdj nyugodtam – tett ismét Carlisle az ágyra, amit Edward Garrett ágya mellé húzott.


- Inkább felülnék, ha nem gond – néztem a doktorra.


- Miután bekötöttem az infúziót felülhetsz – nyomott vissza az ágyra.


- Szerintem ülve is sikerülni fog – toltam el a kezét. Nem ellenkezett, sőt segített is felülni. A csuklóm a kötés alatt fájdalmasan lüktetett. Carlisle a másik kezem felé közelített egy kanüllel. Automatikusan nyújtottam a karom, és vártam a reakcióját. De nem mondott semmit és elsőre sikerült megtalálnia a vénámat, és mire odanéztem, már a branült is rögzítette és az infúzió is csepegett.


- Ezt, hogy csináltad? – emeltem meg a karom.


- Mit? – nézett rám kíváncsian.


- Hát elsőre be tudtad kötni az infúziót, pedig másoknak több tíz percbe telik, mivel alig találják a vénáimat, mert annyira szét vannak már szurkálva.


- Gyakorlat, több száz év gyakorlat – mosolygott.


- Ha-ha-ha – húztam el a szám.


- Na, de, itt hagyunk, és ne moccanj arról az ágyról, Garrett még egy darabig nem fog magához térni – indultak el Edwarddal az ajtó felé. Az ágy az ablakkal szemben volt, ami szélesre volt tárva, így érezhettem az erdő friss illatát. Úgy ültem ott, mint egy anya, aki aggódva várja a gyermeke gyógyulását. Több mint fél órája ülhettem az ágyon, amikor Garrett ismét Kate nevét suttogta. De aztán hirtelen felém fordította a fejét, rám nézett és hihetetlen sebességgel guggolt fel az ágyon, majd ugrott le róla. Ajkát félelmetes hörgés hagyta el, szeme még mindig aranyszínű volt, de a vörös most jobban dominált. Megijedtem, leugrottam én is az ágyról, és, ahogyan hátráltam a kezemből kiszakadt a branül, és az infúziós állványban is elbuktam. Összeszorított fogakkal feküdtem a padlón egy vámpírral szemben, és a karomból a padlóra folyt a vér.


- Mit csináltál? – hörögte. Válaszolni sem bírtam, annyira megrémültem. A szeme vörös-arany színe már sehol sem volt, helyette egy ébenfekete szempárral néztem farkasszemet. Olyan gyűlölettel nézett rám, amilyennel még nem találkoztam, és ez adott erőt nekem.


- Megmentettem az életedet – álltam fel. A hörgése átváltozott vad morgássá, és a fogait láttatni engedte, ahogyan hátra húzta a száját. Teljesen leblokkoltam, pedig láttam már dühös vámpírt, de Garrett nem tett semmit csak engem nézett, és ettől volt még rémisztőbb. Ekkor az ablakon keresztül egy szőke nő ugrott be, közvetlenül elém, akit Emmett és Rosalie követett és Carlisle pedig már a kezemet tekerte körbe gézzel, mire kettőt pislogtam.




Garrett kerek szemekkel bámulta a számomra ismeretlen nőt, majd a nevén szólította.


- Kate? – a hangja érzelmes és lágy lett. Tehát ő az a bizonyos Kate Denali. Gyönyörű és magabiztos, ahogyan rezzenéstelen arccal áll Garrettel szemben. Nem szólt percekig és a testtartása egy cseppet sem változott.


- Kate, ne, valahol igaza volt Garrettnek – lépett oda hozzá Edward.


- Igaza? – morgott fel Kate. – Edward mostanra tudtam csak feldolgozni valamennyire a testvérem halálát, ő meg – mutatott Garrettre. – Pár csepp vér miatt eldobná az életét?


- Én, megértelek téged is és őt is – tette a vállára a kezét Edward.


- Nem, egyikőtök sem érti meg, csak ő – fordult felém. – Neki volt annyi bátorsága, hogy akarata ellenére segítsen rajta, pedig ember. Ezt ti is megtehettétek volna, értem – lökte le a válláról Edward kezét.


- Kate, én kértem őket, hogy ne tegyék – szólalt meg Garrett.


- Tudom. Ez fáj a legjobban. És soha nem fogom tudni megháláni Lilynek, hogy megmentett, és úgy gondolom, hogy te sem – nézett Garrettre.


- Én ezt nem értem, én azt hittem, hogy elhagytál engem – lépett oda Kate-hez.


- Hogyan hagyhatnálak el, amikor szeretlek, csak egyedül akartam lenni, hogy végiggondoljak mindent – mondta Kate.


- Akkor most ez azt jelenti, hogy ...? – kérdezte Garrett.


- Igen, azt. Hozzád megyek feleségül – válaszolt Kate az igazából felsem tett kérdésre. Néztem őket, és nem értettem semmit. Most jót cselekedtem vagy nem, Garrett most haragszik rám vagy nem, és tényleg esküvő lesz a közeljövőben?


- Kislány, merre járnak a gondolataid? – kapott fel Garrett.


- Magam sem tudom, de ne forogj velem, mert nagyon szédülök enélkül is.


- Jaj, ne haragudj – tett le a földre.


- Nem haragszom rád. És te haragszol énrám? – hajtottam le a fejem.


- Bevallom, hogy rettenetesen haragudtam rád, de most már csak hálát érzek, amiért megmentettél – szégyellte el magát.


- Tudod, örülök, hogy nem haragszol, de tudnod kell, hogy ha nem így lenne, akkor sem kérnék bocsánatot a tettemért, mert egy remek embert mentettem meg, aki megérdemli, hogy éljen – mosolyogtam rá.


- Lily, te nem ismersz engem, közel sem tudod, hogy milyen vagyok, az meg egyenesen túlzás, hogy remek ember vagyok – fordított nekem hátat.


- Ez igaz, alig tudok rólad valamit, de amit tudok, az mind csupa jó dolog, és nekem ennyi elég – fordítottam vissza felém – Garrett nézz magadra, régen embereket öltél, de képes voltál megváltozni egy csodálatos nő szerelméért, aki nemsokára a feleséged lesz. És képes lettél volna inkább meghalni azért, hogy véletlenül se bánts bárkit is, ha nem tudtad volna uralni a szomjadat ezekután. Ezért te igenis egy remek ember vagy – öleltem meg. Ő is így tett, és egy nagy puszit adott az arcomra.


- Tudod, ha én remek vagyok, akkor te csodálatos – nevetett.


- Bizony, Lily csodálatos – lépett a hátam mögé Jasper.


- Ne túlozzatok – jöttem zavarba.


- Ez nem túlzás, ezért is változtatom meg az álláspontomat. Hallottad Emmett? – kacsintott rám.


- Milyen álláspontot? De ha Emmettnek köze van hozzá, akkor az már régen rossz – néztem Emmettre.


- Nyugi Hamupipőke, csak fogadtunk. Bellánál is lejátszottuk ezt a meccset – válaszolt Emmett. – Na, és mennyi lesz? – kérdezte Jaspertől.


- Semennyi, olyan lesz, mint Carlisle – felelte Jasper. Emmett köpni-nyelni nem tudott, a döbbenet teljesen megbénította. Semmit nem értettem, mi az, hogy olyan leszek, mint Carlisle. Jó lenne, ha engem is beavatnának a dolgokba.


- Látom srácok, ti sosem fogtok megváltozni. Szegény Lily, jó családba került – mosolygott Kate.


- Ezek szerint te tudod, miről van szó? – kérdeztem tőle.


- Csak sejtem. Ha jól emlékszem Bellánál arról szólt a fogadás, hogy hány embert fog megölni ez első évben – válaszolta.


- Hát nektek elment az eszetek. Egyébként Jaspernek van igaza, mert magam fogom kérni, hogy állítsatok meg, ha ilyesmit terveznék, habár Paul úgysem engedné – ráztam a fejemet.


- Hogy jön ide az a kutya? – kérdezte Garrett.


- Mit mondtál? – kaptam hátra a fejem – ha nem tudnád Paul is segített nekem abban, hogy eljuttassalak Carlisle-hoz. És, ha még egyszer azt mered mondani rá, hogy kutya ... – dühöngtem.


- Most mi rosszat mondtam? – nézett rám majd a többiekre.


- Drágám Paul olyan Lilynek, mint Jake Nessie-nek. Ezért nem hiszem, hogy jó néven veszi, hogy kutyának nevezed őt – kuncogott Kate.


- Akkor ezért voltál a sziklánál, és ezért van ennyire borzalmas ku ..., azaz szagod? – húzta fel az orrát.


- Garrett, nem kellene még jobban felhúznod Lilyt, mert már így is idegesebb a kelleténél – mondta Jasper.


- Jó nem mondok semmit, viszont Kate-t be sem mutattuk Lilynek – fordult felém.


- Ezzel már rég elkéstél édesem – bújt Garrett karjaiba Kate.




- Ez igaz – nevettem – viszont lemehetnénk a nappaliba – intettem feléjük, miközben elindultam. A lépcsőről láttam, hogy Jake a fotelban ült, Nessie-vel az ölében. Remélem megnyugodott már és megérti, hogy mit miért tettem. Leültem velük szemben, de Jake rám sem nézett, ezek szerint még mindig dühös. Garrett és Kate is leültek mellém, én pedig a kezeimet bámultam.


- Lily, mi a baj? – kérdezte Kate.


- Ne haragudjatok, de kimegyek a friss levegőre – indultam el.


- Lily, várj – kapta el a karomat Jake. – Én bocsánatot kérek a viselkedésemért – állt fel velem szembe.


- Jake, én tudom, hogy neked Garrett csak egy vámpír, de nekem ő ugyanolyan ember, mint bárki más. És én nem hagyhattam meghalni és szenvedni, főleg ha van esélye az életre – mondtam.


- De miért, csak azt mond meg, hogy miért? – kérdezte.


- Jacob, Lily azért tette, mert tiszteli az életet. Legyen szó vámpírokról, farkasokról vagy emberekről, őt nem érdekli, hogy ki rossz vagy ki jó, ő bárkin segít, ha lehetősége van rá. És, hogy miért? Legfőképpen, azért mert haldoklik, és tudja, hogy milyen szenvedni és várni a halált. De hiszen ezt te is tudod, ezért is nem értem, hogy miért viselkedtél így – vett a védelmébe Jasper.


- Én sajnálom Lily, nagyon sajnálom. Nem kellett volna így reagálnom – hajtotta le a fejét.


- Semmi gond Jake. Már el is felejtettem. Ne beszéljünk erről többet – bokszoltam a vállába.


- Hát ne is, mert Paul közeledik. Igaz még nagyon messze van, de jobb félni, mint megijedni – mondta Edward.


- Kate, mi van veled? – lett egy oktávval a megszokottnál magasabb Garrett hangja. Kate-re néztem, akinek a gyönyörű arca eltorzult a fájdalomtól.


- Hé, jól vagy? – ültem le mellé.


- Te halálos beteg vagy – mondta suttogva, és ekkor jöttem rá, hogy, nagyon fájtak neki a hallottak.


- Igen beteg vagyok, de még nem haltam meg, úgyhogy mosolyogj – fogtam meg a kezét.


- De ez a lényegen nem változtat, meg fogsz halni – remegett a hangja.


- Nem fog meghalni, mert nem engedem – szólalt meg Jake a hátam mögött. Hátra kaptam a fejem, és hálát éreztem iránta, hogy segíteni akar rajtam.


- Hogy tudnál rajta segíteni pont te? – nézett fel rá Kate.


- Úgy, hogy beleegyezésemet adom abba, hogy Carlisle átváltoztassa – ült le mellém.


- Jacob, ismét sikerült meglepned engem – mondta neki Carlisle és Edward.


- Ennek örülök, de be kell valljam, hogy kettő, vagyis három számomra fontos személy miatt hoztam meg ezt a döntést – fordult feléjük.


- Na, jó, most már tényleg egy szót se erről, mert Paul a folyó túloldalához ér mindjárt és mindent hallani fog, ami itt elhangzik – utasított mindenkit Edward. Így az arcok megváltoztak egy pillanat alatt és az ajtót bámultuk, várva, hogy Paul belépjen rajta.

15 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett!!
    Gratulálok :D
    VÁROM A KÖVETKEZŐT!!:P

    VálaszTörlés
  2. Sziaaa!
    Ez nagyon jó lett:):)
    Tetszett ez a fejezet:)
    Eddig...a legjobbak között van:)
    Mondjuk a többi is jó!!!
    Csak így tovább!
    Siess a kövivel!
    Puszillak!
    GoOofy

    VálaszTörlés
  3. Szia Névtelen!

    Nagyon örülök, hogy tetszett, és sajnos a következő fejezet nem tudom, hogy mikor kerül fel. :(

    VálaszTörlés
  4. Szia GoOofy!

    Mondtam én, hogy nekem ez a kedvencem, mert úgy éreztem, hogy jól sikerült. Ezek szerint nem tévedtem. A következő meg jövőhéten felkerül, de hogy mikor azt nem tudom megmondani.

    VálaszTörlés
  5. Jaaaj imádom Garettet XD Még a Breaking-ben szerettem meg mikor valami olyasmit mondott Kate-nek, hogy "Ha ezt túléljük, bárhova követni foglak asszony" xD
    Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy Ő lesz azaz új szereplő =P
    Nagyon jó lett ^-^ Remélem a friss hamar érkezik =)

    VálaszTörlés
  6. nagyon jóó lett nagyon hogy is mondjam éleveztem :D
    izgalmas volt ;)
    a Garettes kép nagyon szexii hmm :D XD

    várom a folytatást
    sok puszii a remek fejezetért :)

    VálaszTörlés
  7. Szia Bri!

    Örülök, hogy szereted Garrettet, mert én is, pont ezért a mondatáért, amit írtál.
    Sajnos nem tudom, mikor lesz friss!

    VálaszTörlés
  8. Szia Sztike*!

    Örülök, hogy tetszett, és a kép igencsak szexi.
    Remélem megfelel így Garrett, mármint az én elképzelésem szerint.

    VálaszTörlés
  9. Szia!
    Nagyon de nagyon jó lett a fejezet!!=)
    Fantaszikusakat tudsz alkotni és persze mindig megleped az embert.Annyira jó hogy soha nem laposodik el a töri mert minden fejezet(ahogy ez is)fantasztikusan sikerül ez is azt mutatja hogy milyen csodálatos író vagy mert ezt bátran állithatom(aki ilyen csodás írói vénával rendelkezik)Ez a fejezet nagyon megható volt amikor Jasper Lily-ről és a betegségéről beszélt és mikor Jake bocsánatot kért és felfogta Lily szemszögét.Tényleg nagyon jó lett. Puszi: Dana

    VálaszTörlés
  10. Szia Szabina!
    Jó lett a feji és már várom a kövit:)
    Már nagyon várom azt mikor megtudja Paul,meg mikor "meggyógyul",bár mondtad h nem biztos h vámpír lesz,de azért én reménykedem benne,hiszen akkor a képessége is jobban kialakulhat:)

    További szép napot.
    Szió.
    Anikó

    VálaszTörlés
  11. Szia Dana!

    Nagyon, de nagyon köszönöm a szép szavakat, és egyszerűen azt sem tudom, hogy mit írjak neked!
    Tudod, az ilyen kritikák miatt van, hogy felpörgök, és csak írok, meg írok.
    Egyfajta adrenalinlöket, ezt állítom, és merje azt mondani valaki, hogy ez nem így van.
    És Jaspert imádom, de komolyan, annyira lényegre törő, és nem érdekli, hogy az most fájdalmas a másiknak, vagy nem, mert ha úgy érzi, hogy lényeges akkor elmondja, a dolgokat, úgy ahogy vannak.

    VálaszTörlés
  12. Szia Anikó!

    Szerintem mindenki a végét várja a leginkább, de az még nagyon messze van. ajaj, de még milyen messze.
    A következő fejezet pedig szerdán kerül fel. :)

    VálaszTörlés
  13. Ajha, egy kicsit meglepődtem! :) Garrett :) De jól meg is ijedtem, amikor Lily elesett és elkezdett folyni a vére!:S De szerencsére nem lett baj.:D
    Nagyon jó lett!!!! Várom a következőt!!:D

    VálaszTörlés
  14. Szia Bea!

    Na, egy kis ijedtség nem árt! :)
    Főleg, hogy nem lett baj.
    Örülök, hogy tetszett, és a következő fejezet elvileg szerdán kerül fel.

    VálaszTörlés
  15. Szia!
    nagyon tetszett. Alig várom a folytatást.
    Szia

    VálaszTörlés