13. fejezet - Hangom szállj a széllel

LILY SZEMSZÖGÉBŐL:

Félelemmel telve néztem Nessie-t. Annyira tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki, de meg kellett tudnia. Még mindig nem szólt egy szót sem, de láttam, hogy a kezei is remegnek. Sírni fog, tudom, és én annyira nem akartam ezt. Hányszor láttam szenvedni, mikor bekerült az iskolába. Senki nem barátkozott vele, mindenki elkerülte és a háta mögött ujjal mutogattak rá.

Akkor még nem értettem, hogy miért, de Carlisle adta meg rá a megfelelő választ: „Itt Forksban a Cullen név félelmet vált ki az emberekből”, emlékeztem vissza a szavaira. De tudtam, hogy én akkor is meg akartam volna ismerni őt, hogyha ugyanúgy vélekedtem volna, mint a diáktársaink vagy az emberek többsége. Én átéreztem a fájdalmát, és nem csak azért, mert nekem sem voltak barátaim, hanem mert éreztem, hogy rengeteg közös van bennünk. És ez az idő múlásával még jobban összekovácsolta a barátságunkat. De nem tudom, hogyha Edwardék nem mondták volna el a családuk titkát, akkor valaha elmondtam volna neki, hogy haldoklom. Ő egy rettentően okos, gyönyörű és életvidám lány, és én így szerettem volna emlékezni rá. Nem akartam, hogy lásson szenvedni, vagy, hogy sajnáljon, mert tudtam, hogy legbelül ő is szenvedne, de soha nem mutatná ki. Most jöttem rá csak igazából, hogy milyen fontos része ő az életemnek, és, hogy mennyire szeretem őt. Tényleg olyan nekem, mint egy testvér, akire bármikor és bármiben számíthatok. Soha nem mondtam el ezt még neki, mégis úgy éreztem, hogy ő tudja ezt.

- Nessie, semmi baj nem lesz, ígérem neked – öleltem át.

- Sajnálom, csak erre nem voltam felkészülve – szipogott.

- Tudom, chiquilla*, tudom – nevettem. Ő is elkezdett nevetni, mert tudta, ha már ezt mondom neki, akkor onnantól kezdve nincs búslakodás és nincs fájdalom, csak önfeledt nevetés.

- Pero usted está loca** – bökött oldalba. Mi csak nevettünk, és észre sem vettük, hogy körülöttünk senki nem értette, hogy mi is történik. Mikor rájuk néztünk, az arckifejezésük leírhatatlan volt. Nem akartunk nevetni, de nem tudtuk megállni.

- Sajnálom! Tudom, hogy azt hiszitek, hogy elment az eszünk, de ez nem így van – nevettem még mindig.

- Mondjuk ez csak rám igaz, mert te lökött vagy – ugrott fel Nessie és hátrálni kezdett.

- Hé! Te! Te, te … princesa*** – nyújtottam rá nyelvet.

- Úgy utálom, amikor így … – mondta sértettem, kezeit keresztbe fonva a mellkasa előtt.

- Jaj, Nessie, tudod, hogy csak vicceltem – szaladtam oda hozzá.

- Hogyne tudnám – de ekkor már a földön feküdtem, és ő pedig csiklandozni kezdett.

- Ne, ezt ne, kérlek – sikoltottam.

- Nessie! – hallottam Edward szigorú hangját.

- Fiam, csak játszanak, hagyd őket – nézett ránk Carlisle. Igen, játszottunk, és ez a kis móka el is feledtette velünk a fájdalmainkat. Viszont még valamit el kellett mondanom Nessie-nek.

- Na, gyere, üljünk le, kérlek, valamit még el kell mondanom – húztam a kanapé felé.

- Nem, nem kell. Azt hiszem, tudom, hogy mit szeretnél mondani. Vagyis csak sejtem – nézett rám. - Lily, tudom, hogy mennyire szeretsz élni, így ha jól gondolom, te már döntöttél – ült le Jake mellé.

- Igen, döntöttem. Élni szeretnék, és ez csak úgy lehetséges, ha én is … vámpírrá válok – mondtam higgadtan, holott féltem.

- Nem, az nem lehet! – kiáltott fel Jake.

- Miért nem? – ugrottam fel.

- Hát mert te vagy Paul le…

- Jacob, ezt nem a te dolgod elmondani neki – hördült fel Edward.

- Lehet, hogy nem az én dolgom, de emlékezz Edward! Mi ....– remegett a hangja.

- Tudom, de ez Lily döntése – felelte Edward.

- Lehet, csakhogy nem tud mindent, és nem hiszem, hogy ugyanígy döntene, ha tudná – morgott Jake.

- Igazad van, de ezt akkor is Paulnak kell elmondania – tette a vállára Edward a kezét.

- Jake! Mit kell Paulnak elmondania? – Már az én hangom is remegett.

- Figyelj Lily, vannak még dolgok, amiket nem tudsz, és a jelenlevők közül senki nem mondhatja el neked. Sajnálom – lépett közelebb hozzám.

- Rendben, akkor mondd meg, hol van Paul! Majd ő elmondja – potyogtak a könnyeim, és ekkor Nessie megfogta a kezemet, és láttam Pault, ahogy feldúltan távozik egy házból.

- Ezt, ezt hogyan csináltad? – bámultam rá.

- Ez Nessie képessége, mondtam, hogy nehéz lenne elmagyarázni. A gondolatait, az emlékeit láthatod, ha megérint – válaszolt Edward.

- De hisz, előbb is megfogta a kezem, és akkor nem történt semmi – bámultam rá még mindig.

- Ha nem akarom, hogy lásd, akkor nem is fogod – mosolygott rám a barátnőm.

- És miért mutattad ezt most nekem? – kérdeztem fájdalmasan.

- Azért, mert sajnos nem tudjuk, hogy hol van most Paul. Szélsebesen rohant el, miután beszélt veled telefonon – válaszolt Nessie.

- Így van! De tényleg, miért nem jöhetett át? – kérdezte Jacob szemrehányóan.

- Én, én, nem akartam, hogy lásson abban az állapotban. Nem akarom, hogy megtudja – hajtottam le a fejem.

- De el kell neki mondanod, Lily. Joga van tudni! – kiabált rám Jacob. A hangjában haragot éreztem, de tudtam, hogy igaza van. Viszont Nessie-nek is nagyon nehéz volt elmondanom, nemhogy Paulnak.

- Jake, én nem tudom, hogy hogyan mondjam el neki. – Kétségbe voltam esve. - Egyáltalán ő tudja, hogy Nessie és a többiek … – néztem rá.

- Biztosíthatlak, hogy tudja, és erről is beszélned kell vele! Ez nem csak a te döntésed – remegett még mindig.

- Mi az, hogy nem csak az én döntésem? Dehogyisnem! Csak én dönthetek az életemről! – emeltem fel a hangom.

- Ez nem így van! – vágott vissza.

- Jacob Black, beszélhetnék veled? – lépett közénk Edward.

Nagyon dühös lettem Jake-re, és a haragom nem akart szűnni, de közben átjártak azon érzések is, amit Paul vált ki belőlem. Ekkor Edward térdre esett közöttünk ugyan úgy, ahogyan pár lépésre tőlünk Jasper, és a fejüket fogták, ahogyan Alice és Bella is, ám ők nem néztek ki annyira rosszul. Edwardból és Jasperből egy félelmetes üvöltés szakadt ki, majd a padlóra dőltek.

EDWARD SZEMSZÖGÉBŐL:

- Vigyétek el innen Lilyt, legalább a hegyekig, ha nem messzebb – üvöltöttem. Szegény lány azt sem tudta, hogy mi történik, ahogyan én sem, csak sejtéseim voltak, de Emmett ekkora már ki is rohant vele. A fájdalom kezdett szűnni, ahogy egyre jobban távolodtak.

- Fiam, mi történt? – állt fel Jasper mellől apám, miután ő is helyrerázódott.

- Ezt soha többet nem akarom érezni! A francba, ez kegyetlenül fájt, azt hittem, szétrobban a fejem és az egész testem – morgott a fivérem.

- Elhiheted, hogy én sem és Alice meg Bella sem, ahogy elnézem – mondtam. - A lányok nem éreztek akkora fájdalmat, mint mi, de elég volt nekik az is, amit átéltek – gondoltam magamban.

- Valaki végre elmagyarázná, hogy mi folyik itt? – szólalt meg a hátam mögött Jake.

- Igen, majd én – mondtam. – Lilynek már emberként is képessége van, ami nagyon erős, mint láthattad, és most már tudom, hogy mi váltja ki, és azt is, hogy mitől lett erősebb.

- Hogy mi? Milyen képesség? – kérdezte a lányom elkerekedett szemekkel.

- Nessie, már azóta érezzük, amióta megismertük. Én nem érzem teljes mértékben az érzelmeit, Alice csak villanásokat lát a jövőjét illetően, Belláról nem tudok nyilatkozni, Edward pedig csak összefüggéstelen szavakat hall felőle. Lily összezavarja a képességeinket – válaszolt Jasper helyettem.

- De ha csak összezavar titeket, akkor nem értem, hogy mi volt ez a fájdalom, és hogy anyáék miért nem érezték? – kérdezte a lányom.

- A fájdalom eddig is meg volt, és hidd el, anyuék is érezték, csak nem annyira mint mi, de az erőssége Paul bevésődése miatt fokozódott. Eddig ki tudtam zárni a fájdalmat, de az előbb ...

- Mit csinált Paul? – lépett mellém Jake.

- Nyugalom, Jake, megpróbálom elmagyarázni – fordultam felé. – Úgy gondolom, vagyis most már biztos, hogy Lily olyan, mint egy szirén, csak ő nem a hangjával, hanem a szépségével és a szemeivel bűvöli meg az embert. Oh, ezt el is felejtettem mondani, még nektek is – néztem a többiekre. - Amellett, hogy hat a képességeinkre, a férfiakat néhány pillanatig megbabonázza.

- Mi az, hogy megbabonázza? Ezt, hogy érted? És Emmett most vele van! – sikoltott Rosalie.

- Nem lesz semmi baja, főleg, hogy már lenyugtatta Lilyt – vágott közbe Jasper.

- Uh, ennek örülök. Rosalie, úgy értettem, hogy egyfajta hipnotikus állapotba kerülünk. Nem szeretünk belé, csak elbűvöl a szépsége – válaszoltam a gondolataira. Megnyugodott ugyan, de nem teljesen, és ezért már rohant is kifelé.

- De Edward még mindig nem tudom, hogy mi köze van az egésznek Paulhoz – nézett rám Jake.

- Csak annyi, hogy a szerelme hozta a felszínre a Lilyben eddig szunnyadó igazi szirént, a csábító, érzéki nőt. Ezért lett erősebb a képessége, viszont az előbbit te váltottad ki belőle – erre Jake úgy nézett rám, mint akinek elment az esze.

- Edward, igazad van – képedt el Jasper. – Ez az, az érzelmeinek a faktora a kulcs.

- Igen, így gondolom én is. Amikor nyugodt, akkor valamilyen szinten tudsz rá hatni, és én is valamennyire össze tudom szedni a gondolatait. Amikor nyugtalan, azt megéreztük, és most, amikor Jake feldühítette...

- Ne, ne is folytasd, még emlékezni sem akarok rá ! – morgott Jasper.

- Hé, nem ítélheted el, és nem haragudhatsz rá, hiszen nem is tudja, hogy ezt ő csinálta – karolta át Alice.

- Nem ítélem el, sőt nagyon szeretem Lilyt, de te nem érezted ezt a fájdalmat – ölelte át Jasper.

- Én most teljesen kész vagyok – ült le Jake. - De ha rátok hat, ránk miért nem? – kérdezte. Mindenki összenézett, mert ez új információ volt.

- Valószínűleg Paul miatt – szólalt meg Alice. – Nagyon szereti őt, és nem tudná elviselni, ha szenvedne bárki miatt is.

- Lehet, de az is lehet, hogy csak a vámpírokra hat – elmélkedett Carlisle.

- Nem, mert az emberekre is hatással van – állt fel Renesmee. – Ha mérges valakire, akkor annak a személynek biztos el kezd fájni a feje, pillanatokon belül, és az ember férfiak is teljesen megszédülnek tőle.

- Esküszöm, hogy örülök, hogy ránk nem hat, pusztító veszedelem, ha szabadjára engedi a képességét – jelentette ki Jake.

- Úristen, mi lesz, ha a Volturi tudomást szerez róla? – sikoltott fel anyám. Az arcokról tükröződő felismerés mindenkit morgásra késztetett.

- Erre még nem is gondoltunk. Nessie, menj el értük és siessetek vissza. El kell mondanunk mindent Lilynek, főleg Aro gyűjtési szenvedélyét. Jake, te ne menj, nem akarom, hogy megint veszekedjetek – de Jake csak a lányomat nézte.

- Nem lesz semmi baj, Jake – mondta neki Nessie, és már ott sem volt. Mikor visszaértek, mindent elmondtunk Lilynek, aki megdöbbenve hallgatott végig minket. De amikor megtudta, hogy ő okozta nekünk a fájdalmakat, felugrott a székről és kifelé kezdett hátrálni.

- Sajnálom, én nem akartalak titeket bántani, nem maradhatok itt – mondta. Nessie nyugtatta meg, nagy nehézségek árán és megbeszéltük, hogy együtt majd találunk valami megoldást, csak nyugodt kell maradnia.

LILY SZEMSZÖGÉBŐL:

A hallottak hatása alatt voltam még mindig, és láttam, ahogy Edward Jake-kel beszélget kint az udvaron. Sőt a többiek is mind ott hagytak minket a nappaliban. De ez nem is volt baj, mert így nyugodtan gondolkodhattam. Annyi minden történt velem alig két nap alatt, és annyi mindent tudtam meg. A Cullen család minden tagja vámpír, Belláék örökbe szeretnének fogadni (áh, ezt Nessie még nem is tudja). Eldöntöttem, hogy élni szeretnék, és ha ehhez vámpírrá kell váljak, akkor így lesz, plusz még a képességem, és a legfontosabbat hagytam a legvégére. Megismertem Pault, és most már kijelenthetem, hogy beleszerettem.

- Nessie! Lehet az ember szerelmes első látásra? – ültem a fotelja karfájára.

- Igen, lehet. Biztosan állíthatom, hogy lehet – karolta át a derekamat.

- Akkor én beleszerettem Paulba – temettem arcomat a kezeimbe.

- Lily, ne sírj! A szerelem csodálatos dolog. És ha szeretnél beszélgetni, akkor rám mindig számíthatsz – mondta. Igen, Nessie-re mindig számíthattam. És beszélgetni? Tudja jól, hogy nem szeretek az érzéseimről beszélni, annál inkább...

Felálltam, és elindultam a szobámban, de előbb visszanéztem Nessie-re, és intettem, hogy maradjon ott. Mikor beléptem a szobámba, a táskámhoz siettem, majd kivettem belőle a mappámat. Leültem az ágy szélére, és a megfelelő kottát kezdtem el keresni. Rá is találtam arra a dalra, melyet tegnap dúdoltam, miután Alice-szel beszélgettünk Paulról. Rengetegszer gyakoroltuk ezt a dalt is Nessie-vel, és emlékszem, hányszor ült a zongoránál engem kísérve.

Visszaindultam a nappaliba, mert énekelnem kellett! Ki kell énekelnem magamból, az érzéseimet! Mikor a lépcső felénél jártam, Nessie felém fordult, Jake pedig már mellette ült, a többiek pedig kint voltak. Mikor leértem, barátnőm már nyújtotta is a kezét, majd elvette tőlem a kottát, és elindult a zongora felé. Én az üvegablak elé sétáltam, és a többieket néztem. Egy szót sem szóltunk, nem is kellett. Nessie tudja, hogy ilyenkor csak az éneklés nyugtat meg. Nem kívántam semmi mást, csak hogy hangom szálljon a széllel, és Ő hallja az énekem.

A dal eleji zongorajátékot barátnőm háromszor szokta eljátszani. A kezeim a hűs üvegen pihentek, és az erdő titokzatos vonzása újra hatalmába kerített. Mikor harmadszor is felcsendült a zongorajáték, ajkam egyetlen szót suttogott mielőtt énekelni kezdtem volna:

PAUL

„Amíg tart ez az élet, addig nem félek,
mert megtaláltalak téged, s ha nem bánod,
akkor én végleg itt maradok.

Tudom elhiszed majd, talán megérted.
Az édes csókod a mérged. Ami hajt még,
nem hagy egy percre sem nélküled.

Szeretem azt amikor,

szemedben ébred a nap.
És szeretem azt ahogyan,

a fénye simogat.

Tőled fekete gyémánt, izzik a szív!
Fekete gyémánt, mi mindig úgy hív.
Most karomba hullva, szemed behunyva bennem bízz!

Tőled fekete gyémánt, izzik a szív!
Fekete gyémánt, mi mindig úgy hív.
Most karomba hullva, szemed behunyva bennem bízz!

Fekete gyémánt...

Mielőtt nem voltál, kavargó porszemként éltem.
Voltam játéka szélnek és féltem.
Soha nem jössz, nincs az a jó, ami rám talál!

De most hogy itt vagy már mindent más szemmel látok!
Az elveszettnek hitt álmok, visszatérnek.
Van, akit nem pótolhat más!

Szeretem azt amikor,

szemedben ébred a nap.
És szeretem azt ahogyan,

a fénye simogat.

Tőled fekete gyémánt, izzik a szív!
Fekete gyémánt, mi mindig úgy hív.
Most karomba hullva, szemed behunyva bennem bízz!

Tőled fekete gyémánt, izzik a szív!
Fekete gyémánt, mi mindig úgy hív.
Most karomba hullva, szemed behunyva bennem bízz!

Fekete gyémánt...

Tőled fekete gyémánt, izzik a szív!
Fekete gyémánt, mi mindig úgy hív.
Most karomba hullva, szemed behunyva bennem bízz!

Bennem bízz...

Tőled fekete gyémánt, izzik a szív! (...izzik a szív...)
Fekete gyémánt, mi mindig úgy hív. (...mindig úgy hív...)
Most karomba hullva, szemed behunyva bennem bízz!

(Fekete gyémánt...)

(Izzik a szív...)

(Mindig úgy hív...)

Most karomba hullva, szemed behunyva bennem bízz!

Fekete gyémánt...!

(Dobrády Ákos: Fekete gyémánt)

Csukott szemmel álltam percekig, kezem még mindig az üvegen pihent. Szívem egyenletes ütemben dobogott, nyugalmat éreztem. És ekkor ugyanazt a fájdalmas nyüszítést hallottam az erdő felől, mint a parton. Gondolkodás nélkül kirohantam a hátsó ajtón, és futni kezdtem az erdő felé.

- Alice, tartsd vissza! Emmett, Jasper, gyertek! Jake ,te is, de úgy, ahogy vagy! – kiabálta Edward a nappaliból. Észre sem vettem, hogy bejöttek az udvarról, csak miután kiértem. Ekkor Alice kezei béklyóba zárták a testemet, mozdulni sem bírtam.

- Engedj el! Valami baj van! Érzem! – sikoltottam.

- Semmi baj nincs! Itt kell maradnod! – fogott még erősebben.

- Lily, Alice igazat mond, hallgass rá, és kérlek, nyugodj meg – vette kezeibe az arcomat Carlisle. Hittem neki, mint mindig, és lehajtott fejjel álltam ott, mint egy kisgyermek, akit éppen rosszaságon kaptak.

PAUL SZEMSZÖGÉBŐL:

A fájdalom, melyet az elutasítása okozott, egyre mélyebbre űzött az erdőbe. Néha imádtam céltalanul bolyongani, de most semmire nem tudtam figyelni. Pedig szeretem az erdő illatát, a száguldást a fák között, a testemben rejlő erőt, mely ösztönös, de néha meggondolatlan dolgokra késztetett. Szeretem a farkas létet, de a heves vérmérsékletem mindig bajba sodor. És a legrosszabb az, hogy ez ellen nem tudok semmit sem tenni. Hányszor megfogadtam már, hogy először átgondolom a cselekedeteimet, de sosem sikerül. Mindig előbb cselekszem, és csak utána kérdezek. Mennyire igaz ez most is! Meg sem hallgattam Lilyt, csak kinyomtam a telefont a büszkeségem miatt. És ezzel megbántottam őt, ugyanúgy, ahogyan a parton is. Régebben úgy gondoltam, hogyha bevésődök valaki iránt, akkor valamilyen szinten megnyugszom. És előbb fogok kérdezni, s csak utána cselekedni, ha egyáltalán a helyzet azt kívánná. De ez egyszerűen nem megy, és lehet, hogy ez így is marad örökké.

Már vagy húsz perce futhattam, és észre sem vettem, hogy a folyónál vagyok. Jó pár órája voltunk itt Lilyvel, de még mindig érzem az illatát. Az emlékek szélsebesen lepték el az elmémet. Visszaváltoztam, és leültem a parton. Nem akartam mást, csak emlékezni. Emlékezni a haja bársonyosságára, a bőre - és az ajkai puhaságára, a teste melegére, mely minden érintésemkor egyre forróbb lett. Jó ideje ülhettem a parton, és a gondolataimban a tegnap este történteket idéztem fel. Tudom, hogy azt mondta, ne menjek el hozzá, de muszáj látnom. Végig sem gondoltam, hogy mit cselekszem, csak átváltoztam, és rohantam a Cullen ház felé. Tudtam, ha Edward meghallja a gondolataimat, meg fogja akadályozni, hogy eljussak a házig. Így arra jutottam, hogy az erdőben maradok, olyan helyen, ahonnan láthatom őt, de ő nem fog látni engem. Majd Edwarddal is tudatom a szándékaimat. Csak nem fog ellenkezni, végül is nem megyek be a házba, és látótávolságon kívül leszek. De látnom kell Lilyt!

Mikor már éreztem a házból kiáradó vámpírszagot, összerándult az gyomrom. De hála, Lily citrus-menta illatát is éreztem, mellyel teleszívtam a tüdőmet, így űzve ki a vámpírok szagát. Szólnom kell Edwardnak, biztos vagyok benne, hogy hall engem. Alice, Bella, Rosalie, Emmett, Jasper és ő kint ültek, Jake és Nessie pedig bent a kanapén. Éreztem Esmét és Carlisle-t is, de nem láttam őket, ahogy Lilyt sem. De abban nem tévedtem, hogy Edward hall engem, mert a következő pillanatban már előttem állt, és elég mérgesnek tűnt.

- Paul, mit keresel te itt? – kérdezte.

- Már most leszögezem, hogy nem megyek ennél közelebb, de látnom kell Lilyt – gondoltam, leülve egy fa törzséhez még mindig farkasként, és nem is szándékoztam visszaváltozni.

- Rendben van, Paul. Úgyis tudom, hogy hiába ellenkeznék. Te Jake-nél is makacsabb vagy – ingatta a fejét.

- Látod, ebben igazad van. Egyébként hol van Lily? – kérdeztem.

- Fent van a szobájában, de nemsokára jön le – nézett a ház felé. - Paul, szeretném, ha nyugodt maradnál, mert el kell mondanom valamit – mondta teljes komolysággal.

- Baj van? Történt valami? – álltam fel.

- Ülj vissza, kérlek, semmi baj nincsen, csak tudnod kell, hogy Lily tudja, hogy vámpírok vagyunk.

- Mi? Miért mondtátok el neki? Tudja, hogy én … és, hogy bevésődtem iránta? – pörögtek a gondolataim.

- Nem, a falkáról nem tud semmit, csak rólunk. Neked kell elmondanod mindent rólatok. De most mennem kell, mert elindult lefelé a nappaliba – hadarta. Mikor messzebb járt, visszaszólt nekem.

- Paul, nyugi, ne agyalj! Viszont jól nyisd ki a füled! – mosolygott. Még, hogy ne agyaljak? Tudja, hogy vámpírok, és még mindig itt van?! Ezek szerint nem kapott sokkot, vagy hasonlót? Teljesen nyugodtan fogadta volna? Edward után néztem, aki hevesen bólogatott.

A következő pillanatban erősebben éreztem Lily illatát, és láttam, ahogy a lépcsőn jön lefelé. Kezében lapokat tartott, amiket Nessie elvett tőle, majd leült a zongorához, míg Lily az üvegablak elé sétált. Nessie elkezdett játszani, és Lily arcán ezernyi érzelem suhant át. Láttam fájdalmat, keserűséget, haragot, félelmet. Nem érdekelt, hogy mit mondtam Edwardnak, ebben a pillanatban csak ő volt a fontos. El kell űznöm a fájdalmát, hogy utána csak a gyönyörű mosolyát csodálhassam. Elindultam a ház felé, mikor a nevemet hallottam, melyet Lily suttogott.

Soha, senki szájából nem hangzott még ennyire lágyan, ennyire szenvedélyesen és szerelemmel telien a nevem. De ekkor következett a még nagyobb döbbenet, csodálkozás és a csodálat. Lily énekelt, a hangja gyönyörű volt, az arcáról eltűnt a fájdalom, és a helyét egy ismeretlen, mégis ismerős érzelem vette át. Csak hallgattam őt, és tudtam, hogy nekem énekel. A kezei a hűs üvegen pihentek, a tekintete elveszett az erdő sűrűjében. Egyszerre éreztem fájdalmas kínt és szenvedéllyel teli szerelmet. Kínzott a bűntudat a viselkedésem miatt, kínzott a szerelem, mely viszonzásra várt, és kínzott a vágy, melyet testem érzett a teste iránt. Csak néztem őt és csodáltam a lényéből áradó szenvedélyt, mely mágnesként vonzott engem.

Már nem énekelt, csak állt az ablak előtt csukott szemmel, de a kezei még mindig az üvegen pihentek, és a szíve egyenletes ütemben dobogott. Nyugodt volt, velem ellentétben. Nem tudok csak itt ülni! NEM! Fájdalmas nyüszítés hagyta el a torkom, és rohanni kezdtem a ház felé. Hallottam Edwardot, ahogy kiabál, de a szavai nem jutottak el a tudatomig. Láttam Lilyt, ahogy kirohan a hátsó ajtón, és felém fut, holott tudtam, hogy nem lát engem. A következő pillanatban, Alice fogta le, de hallottam a sikoltását, és láttam a küzdelmét a szorítása ellen. Ekkor hatalmas fájdalmat éreztem, és hallottam a bordáim roppanását.

* kedvesem

** De bolond vagy!

*** hercegnő