15. fejezet - Titkok és hazugságok

LILY SZEMSZÖGÉBŐL:

Tíz-tizenöt perce kocsikázhattunk már. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Az ablakon bámultam kifelé, mert egyszerűen nem tudtam, és nem is lehetett betelni a gyönyörű tájjal.

- Hová, szeretnél menni? – simogatta meg a kezemet Paul.

- Nem is tudom. Habár be kell valljam, hogy szívesen megnézném világosban is azt a helyet, ahol a múltkor voltunk – mosolyogtam rá.

- Akkor oda megyünk. De azt ugye tudod, hogy gyalog tudjuk csak megközelíteni a folyót. Leparkolok a parton, és az erdőn átvágva sétálunk egy nagyot – mosolygott vissza.

- Paul én nagyon hamar elfáradok, így hosszú sétára számíthatsz – keseredtem el.

- Majd tartunk pihenőket, és ha már nagyon nem fogod bírni, akkor a karjaimban viszlek el a folyóig.

- Ezt ugye, nem gondoltad komolyan? – hüledeztem, de nem válaszolt, csak leparkolt a parton, gyorsan kinyitotta az ajtót nekem, és felkapott a karjaiba.

- Ha szeretnéd, a folyóig így viszlek – szorított magához.

- Kecsegtető ajánlat, de nagyon elfáradnál odáig, és utána mit kezdenék veled? – húztam végig az ujjamat az arcán.

- Beszélgetni fáradtan is tudok – mondta cinikusan.

- Áh, szóval te már eldöntötted, hogy ma csak beszélgetni fogunk? – forgattam ki a szavait, szánt szándékkal, de mire válaszolhatott volna, én már ki is ugrottam a kezei közül, és szaladni kezdtem a parton. Szabadnak éreztem magam. A tenger sós illata, az erdő misztikus varázsa, csábítóan hívogatott. Visszafordultam, de Paul még mindig ugyanott állt. Kinyújtottam felé a kezeimet, és az ujjaim beszéltek a szám helyett. Kacéran csalogatni kezdtem magam felé, majd hirtelen és gyorsan elindult. Nem akartam megvárni, míg odaér, így futásnak eredtem. Úgy csapott le rám, mint egy veszedelmes ragadozó a védtelen zsákmányára. A földre rántott és fölém térdelt. A szemeiben vágy izzott, a testéből áradt a vad szenvedély, mégis gyengéden simította végig a karom.

- Mond, nálad így kezdődik egy beszélgetés? – incselegtem. – Mert ha igen, akkor sűrűbben kérem majd, hogy beszélgessünk – kacagtam. Erre gyorsan mellém ült, kihúzta magát, és tökéletes komolysággal fordult felém.

- Beszélgessünk! Várom a kérdéseidet – nézett rám. Annyira komolyan beszélt, hogy biztos voltam benne, hogy megbántottam. Felültem én is, sőt inkább feltérdeltem. Felé fordultam, és bűnbánó arccal figyeltem őt.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Sajnálom! – kérleltem, de egy szót sem szólt, csak a tengert bámulta. Lehajtott fejjel gondolkodtam azon, hogy jó hosszúra sikeredett a közös délutánunk. Viszont mikor felnéztem, láttam, hogy alig bírja visszafojtani a nevetését, és nem értettem, hogy miért. Ezután a másodperc tört része alatt rántott magára, majd fordult velem a homokba, és ismét fölöttem térdelt.

- Tévedtél! Én így kezdek egy beszélgetést! - Végigsimított a combomon és a csípőmön, a kezemet a kezébe vette és belecsókolt a tenyerembe. Vágytam a csókjaira, de előbbi tettével, ezerszer jobban megdobogtatta a szívemet, mintha csókokkal halmozta volna el a szám.

A haja a szemébe lógott, a szíve ugyanolyan hevesen vert, mint az enyém, a kezemet még mindig a kezében tartotta. Oldalra simítottam a haját a szeméből, a kezem az arcán pihent, és a szemeim rabul ejtették a szemét. Nem mozdultunk, szinte nem is lélegeztünk, némán csodáltuk egymást.

A szeme, az arca, és a testének minden egyes része, bevésődött az elmémbe, ahonnan soha nem eresztem. Kezem lejjebb siklott a nyakára, és gyengéden közelebb húztam magamhoz. Még jobban érezni akartam a testének melegét, látni a nyakának ellenállhatatlan ívét, érezni a bőréből áradó szantálfa és tömjén illatot, mely bódítóan hatott rám. Nem akartam gondolkozni, nem akartam előre megtervezni a tetteimet. Életemben talán először ösztönösen, szívből akartam cselekedni. Magamhoz rántottam, a haja a homlokomat cirógatta, a lélegzete lángba borította az arcom, majd az egész testem. Szenvedélyesen csókoltam meg, talán túl szenvedélyesen, mert egész testében remegni kezdett.

- Ilyet még egyszer ne csinálj! – ugrott fel szélsebesen, és a szemében a vágyat, vadság és bűntudat váltotta fel. Félnem kellett volna, de nem éreztem mást, csak feltétlen szerelmet.

- Nem lett volna semmi baj – álltam fel lassan.

- Ez nem így van, mert lett volna – ölelt át. – Lily, elmesélek neked egy nagyon szomorú, de igaz történetet.

PAUL SZEMSZÖGÉBŐL:

Félelmet, bűntudatot és lelkiismeret furdalást éreztem. Tudom, hogy nem bántottam volna Lilyt, de akkor is megsebesült volna, ha átváltozom a közvetlen közelébe. A hirtelen és szenvedélyes csókja, megtörte leplezett nyugodtságomat. Remegtem egész testemben. Lily arcát néztem, de Emilyé jelent meg előttem. Minél hamarabb le kell nyugodnom. Sam fájdalmas emlékei hatoltak a tudatomba, hogy ő mennyire szenved attól, amit Emilyvel tett. Szélsebesen ugrottam fel és minden erőmmel küzdöttem az egész testemet uraló remegés ellen.

- Ilyet még egyszer ne csinálj! – Mondtam neki, majd lassan felállt, de nem félt, pedig minden oka meg lett volna rá. Viszont szemében nem láttam mást csak a mérhetetlen szerelmet.

- Nem lett volna semmi baj – lépett közelebb hozzám.

- Ez nem így van, mert lett volna – öleltem át. – Lily, elmesélek neked egy nagyon szomorú, de igaz történetet. Megfogtam a kezét, és elindultunk a part mentén.

- Lily, mint megtudtam, te ismerted a megismerkedésünk előtt is Samet és Emilyt – mondtam.

- Igen – bólogatott.

- És tudod azt, hogy mi történt Emily arcával?

Nem akartam rögtön a közepébe vágni, de mindenképpen meg kell tudnia, hogy nem veszélytelenek a farkasok. Szánt szándékkal soha nem bántanám őt, de hát Emily arca is egy véletlen pillanat, egy megtört nyugalom következménye. És én nem akarok semmilyen következményt, főleg ha az megelőzhető kellő tudás birtokában.

- Paul? Min gondolkozol ennyire? – rázta meg a karom.

- Öh, csak Emilyn. Mi is volt a válaszod? – fordultam felé.

- Nem tudom, de nem akartam megsérteni, azzal hogy kérdezősködöm. Mi történt vele? – kérdezte.

- Tudod Lily, Emilyt Sam sebezte meg – kezdtem bele, és ekkor hirtelen megállt, és félelem ült ki az arcára.

- De miért tette ezt? – kérdezte.

- Hidd el, nem szánt szándékkal tette. Ezért is szeretném neked elmesélni, hogy mi is történt, de legfőképpen azt, hogy miért. Először is tudnod kell, hogy mindnyájunknak Sam segített, mikor átalakultunk. Farkas alakban halljuk egymás gondolatait, és ő válaszolt minden kérdésünkre, és nyugtatott meg minket. Viszont neki senki nem segített. Ő volt az első köztünk, aki átalakult. Az öregek is csak akkor tudtak neki segíteni, mikor sikerült visszaváltoznia, és segítséget kért tőlük. Nem tudta, hogy mi történik vele, csak azt, hogy mérhetetlenül dühös, és elkeseredett, és nem tud megnyugodni. Viszont, hogy emberi alakot öltsünk, az átváltozás után, ahhoz tökéletesen le kell nyugodnunk. És ez a legnehezebb része az egésznek. Amikor megsebesítette Emilyt, nagyon fiatal volt még és nem uralta teljesen az önkontrollját. Pontosan mi sem tudjuk, hogy mi is történt, csak emlékfoszlányait látjuk, és fájdalmát érezzük.

Miután befejeztem, abban bíztam, hogy megérti, miért is kell mindkettőnknek, óvatosnak és megfontoltnak lenni. Mély hallgatásba burkolózott, és szemei könnyesek voltak.

- Lily, jól vagy?

- Igen, csak haragszom magamra, hogy elhamarkodottan ítélkeztem Sam felett, holott véletlen baleset történt. Sajnálom a történteket, nagyon fájdalmas lehet ez mindkettőjüknek. Főleg Samnek, mert minden nap látja Emily arcát, és akarva akaratlanul is visszaemlékezik – válaszolt halkan.

- Most már megérted, hogy miért mondtam az előbb, hogy baj lehetett volna? – vettem kezembe az arcát.

- Igen megértem. És sajnálom. Nem kellett volna … letámadjalak – mondta és nagyon szomorú volt a hangja, de nem volt igaza.

- Lily bármikor letámadhatsz ezután, mert most már tudom, hogy erre is számíthatok – húzódott mosolyra a szám.

- Héj, nem képzelsz te egy kicsit sokat magadról? Honnan veszed, hogy az előbbi nem csak pillanatnyi hévből történt? – kérdezte, és be kell vallanom nagyon meglepett a kérdése, de mosolya elárulta. Magamhoz húztam, a testem a testéhez simult, a karjait a nyakam köré fontam. Ha eddig nem tudtam volna, hogy játszik velem, a teste rezdülései egyből elárulták volna.

- Lily, a mosolyod, a tested, de legfőképp a szemeid mindig elárulnak téged – néztem a szemeibe, és sikerült zavarba hoznom. Az arcát a mellkasomba temette, hogy elrejtse annak szín kavalkádját.

- Ugye tudod, hogy te sem vagy ezzel másképp – nézett rám érzékien. – Tested rám vágy, ahogy én a tiédre.

Igaza volt, vágytam rá, de nem csak testileg, hanem lelkileg is. Mindig is az az ember voltam, akit az érzelmei irányítottak, amiből szintén mindig baj is lett. Ha Lilyvel vagyok, akkor is az érzelmeimre hallgatok, de sokkal megfontoltabb vagyok, mióta ismerem.

- Nem tagadom, nem is tudom, és nem is akarom, hogy szeretlek, és azt sem, hogy kívánlak. De nem akarok elsietni semmit. Minden egyes percet, amit veled tölthetek, azt ki akarom élvezni. Jobban meg szeretnélek ismerni, hiszen alig tudok rólad valamit.

- Én is szeretlek és kívánlak, nagyon is – pirult el. - Viszont én sem tudok rólad többet, mint te énrólam.

- Akkor egyezzünk meg abban, hogy a mai nap, a beszélgetésé lesz, és azé, hogy elmegyünk a folyóhoz.

- Rendben. Akkor beszélgetés, séta, beszélgetés, folyó és még több beszélgetés – bújt a karjaimba.

- Kihagytál valamit, határozottan állítom, hogy kihagytál – mosolyogtam.

- Kihagytam? Én nem hinném – nézett fel rám.

- Tényleg? És mi a helyzet a beszélgetés kezdetével?

Az arca mindent elárult, imádtam, hogy ennyire gyorsan vág az esze. De mielőtt megcsókoltam volna, a nyakához hajoltam, hogy magamba szívhassam citrus-menta illatát. A teste megremegett, az arcát pír borította, a szíve hihetetlen sebességgel vert, és még hozzá sem értem. A kezem végigsiklott a hátán, a testem melege körbefonta őt, az ajkam sürgető, mégis lágy csókban egyesült az ajkával.

LILY SZEMSZÖGÉBŐL:

Nem most csókolt meg először, de most éreztem a nyugalmát, a türelmét, mely által a csókja őrjítően hatott. De megegyeztünk, a mai nap a beszélgetésé. Mégis annyira nehéz volt elszakadni a karjaitól, az ajkaitól, a testétől.

- Paul, gyere – húztam magam után – sosem fogunk odaérni így a folyóhoz.

- Egyet se félj, míg engem látsz! Mondtam, hogy ha kell ölben, viszlek odáig – nézett rám.

- Paul, ne! Így kezdtük az előbb is – kuncogtam. – De ha már ennyire vállalkozó szellemű vagy, akkor átváltozhatnál, mert farkason sosem utaztam még – nevettem.

- Hogy te mennyire hasonlítasz Nessie-re. A csípős megjegyzéseitek, és az ellenállhatatlan mosolyotok. Lehet rátok haragudni? – ingatta a fejét.

- Nem hiszem. Ha jól tudom Jake-nek sem sikerül soha. És neked? – húztam fel a szemöldököm.

- Nem vagyok hajlandó válaszolni. Viszont szeretnéd látni az erdőt az én szemszögemből? – húzott maga felé.

- Nem is tudom, szeressem? – kezdtem hátrább lépkedni, mire ördögi mosolyra húzódott a szája, majd felgyorsította a lépteit felém, ölbe kapott és rohanni kezdett az erdőbe. Nem mertem kinyitni a szemem, a nyakába pedig mérhetetlen erővel kapaszkodtam. De a kíváncsiságom nagyobb volt a félelmemnél, így lopva mégis felnéztem a mellkasából. A fák sebesen váltották egymást, a madarak riadtan repültek ki a fák lombjai közül, egy őz is félve ugrott egy bokor mögé. Paul rám nézett, és a mosolya minden elárult. Tudtam, hogy semmi bajom nem eshet, hiszen ő vigyáz rám. A nap sugarai, kezdtek áthatolni a fák lombjain, a folyó pedig kezdett kirajzolódni előttünk. De most jöttem csak rá, hogy magasan voltunk, talán egy sziklán.

- Lily, bízol bennem? – kérdezte.

- Igen, bízom. De miért? – néztem rá félve.

Nem válaszolt, miért is tette volna. Viszont hirtelen leugrott. Soha nem érzett félelmet éreztem, mégis biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi baj, és így is lett. Hangtalanul értünk földet.

- Letehetem kisasszony? – mosolygott.

- Próbálkozhatsz vele, de nem ajánlanám, mert annyira remegnek a lábaim, hogy nem tudnék rajtuk megállni – öleltem át még jobban a nyakát.

- Uh, akkor most azt tehetek veled, amit akarok – indult el a folyó felé.

- Na, azt már nem – ellenkeztem vele. – Paul, még mindig nem tudok úszni, habár ez a kisebb gond – vetettem oda.

- Igen? És mi a nagyobb? – tett le óvatosan a földre.

- Az, hogy nincs másik ruhám. Te nem fázol vizesen, mert azonnal elpárolog a víz a bőrödről, én viszont múltkor is majd meg fagytam – nyújtottam nyelvet rá.

- Akkor ma elmarad az esti fürdőzés – mondta lemondóan.

- Én nem mondanám – vettem le a rövidnadrágot, és a homokba dobtam, erre felkapta a fejét, a szemei elkerekedtek, és tátott szájjal bámult egy ideig, majd megszólalt.

- Honnan tudtad, hogy …, miért van rajtad …, na szóval fürdőruha?! – dadogta.

- Elég, ha annyit mondok, hogy Alice – sétáltam felé.

- Több mint elég – nézett még mindig.

- Majd figyelmeztetlek, hogy köszönd meg neki – simogattam meg a karját.

- Feltétlenül – mondta gúnyosan.

- Paul, vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam, ha mégis, akkor marad a felső – fenyegettem.

- Nem hallhattál semmit, mert nem is mondtam semmit – cipzározta be a száját nyomaték képpen.

- Akkor jó. Viszont nem értem, hogy-hogy nem látta, hogy nem tudok úszni – kérdeztem tőle, hátha ő tudja.

- Alice nem látja a farkasok jövőjét, vagyis csak homályos foltokat lát velünk kapcsolatban. És mivel most velem vagy, a te jövődet sem látja. Sőt Nessie-ét sem, holott ő félig vámpír. Nem tudja senki, hogy miért van ez így.

- Ezt nem is tudtam. De látom, te elég sokat tudsz róluk, így lehet, tudsz nekem válaszolni néhány kérdésre – kérleltem a szemeimmel.

- Valószínűnek tartom. Tudunk róluk mindent, ahogyan ők is rólunk – válaszolta.

- Ez így van jól, szerintem. Na, akkor megyünk egyet úszni? – vettem le a felsőmet, és futni kezdem a vízbe.

- Lily, állj csak meg? – kapta el a derekamat. – Hány tetoválás van te rajtad? – kérdezte megdöbbenve.

- Miért is? – fordultam meg a karjai között.

- Hát csak …, mert …

- … nem gondoltad volna rólam, hogy az a fajta lány vagyok, akit tetoválás díszít – nyúltam az álla alá.

- Igen, így van. Na, jó egyet talán, de hármat?

- Négyet – javítottam ki, majd végignézett rajtam, majd körbeforgatott.

- Ez csak három – állította határozottan.

- Édes, attól, hogy csak hármat látsz, még négy van, hidd el nekem – hajoltam a füléhez. – És mellesleg, valamelyest tudok úszni is - ezzel befutottam a vízbe, elmerültem benne, és úszni kezdtem, egyre beljebb. Mikor feljöttem a felszínre, Pault sehol sem láttam. De hirtelen a hátam mögött volt, a frászt hozta rám.

- Paul, azt akarod, hogy megálljon a szívem? – emeltem fel a hangom.

- Az kellene még csak. Gyere, menjünk egy kicsit beljebb, mutatni szeretnék valamit, tetszeni fog – fogta meg a kezem. A folyó közepén járhattunk, mikor a lábam a talajba ütközött. Középen a víz a derekamig ért, ha leültem, akkor is kilátszottak a vállaim. Furcsa volt, mintha egy icike-picike sziget süllyedt volna itt a folyóba. Hasra fordultam, és a könyökeimre támaszkodtam. Csodálatos látvány fogadott, mikor körbenéztem. Vízesések, mindenhol gyönyörű zöld fák, a víz tisztasága lélegzetelállító volt, nem beszélve a hőmérsékletéről, ami melegebb volt, mint amire emlékeztem. Éjszaka misztikus ez a hely, nappal pedig káprázatos.

Visszafordultam a hátamra, és Paulra néztem.

- Tetszik ez a hely? – húzódott közelebb.

- Nagyon. Nem is hiszem el, hogy itt van az erdő közepén.

- Pedig itt van, nem álmodsz, ezt biztosíthatom.

- Igen? És hogyan? Belém csípsz, hogy tényleg nem álmodom? – nevettem. Hecceltem őt, holott nem érdemelte meg, most nem. Így a vállánál fogva a hátára kényszeríttetem, a kezem a kulcscsontján pihent. Az ölébe ültem, a csípőjét a lábaim két oldalról zárták közre és a kezemmel végigsimítottam a mellkasán. A szemében megdöbbenést és vívódást láttam. Hozzám érjen, rám nézzen, szóljon vagy nem? A fejemet a mellkasára hajtottam, és csak hallgattam az egyre lassulóbb szívverését. Éreztem, ahogy egyik keze a hátamat, a másik pedig a karomat kezdi el simogatni. - Paul, olyan furcsa, hogy a vámpírok hőmérséklete hideg, a tiétek pedig szinte forró. Miért van ez? Azt mondhatná az ember, hogy tűz és jég vagytok. Ellentétek! Holott nem is vagytok ellenségek! – mondtam a mellkasába.

- Sajnos erre nem tudok neked válaszolni. Viszont tudnod kell, hogy a farkasok és a vámpírok, ősi ellenségek – mondta.

- Hogy micsoda? – ültem fel hirtelen, és ő ugyanígy tett.

- Mi természetünknél fogva ellenségek vagyunk. A farkasok a vámpírok miatt léteznek, hogy megvédjék az embereket tőlük.

- De hisz a Cullenék, úgy élnek az emberek között, mintha azok lennének. És állati vérrel táplálkoznak. Én ezt nem értem – ingattam a fejem.

- Az mindegy, hogy ők mások, mint a többi vámpír, a lényeg, hogy azok. És mi miattuk alakultunk át, mert visszaköltöztek – remegett meg a keze, és leemelve magáról, maga mellé ültetett.

- Visszaköltöztek? És, miattuk alakultatok át? – ismételtem őt.

- Lily a farkas gének őseinkben is megvoltak. A szüleink azért nem alakultak át, mert nem éltek a közelünkben vámpírok, nem úgy, mint a dédszüleink idejében. Jake dédnagyapja, Ephraim Black volt az, aki megállapodást kötött Carlisle-al, hogy nem fedik fel a titkukat, ha ők nem harapnak meg egyetlen embert sem. Ephraim látta és tudta, hogy ők mások, mint a többi vámpír.

- A szemeik – szakítottam félbe.

- Igen a borostyánszínű szemeik miatt, mert nem vörös volt, mint a legtöbb vámpírnak.

- És mond Paul, mennyi idősek? – kérdeztem félve.

- Pontosan én sem tudom. Edward, Alice, Esme, Rosalie és Emmett az 1900-as évek elején, Jasper az 1800-as évek, míg Carlisle az 1600-as évek közepén váltak vámpírrá. Bella pedig néhány éve, Nessie születésekor – nézett rám.

- Te jó ég! De hogyan tudtak titokban maradni, ennyi évek keresztül? – ámuldoztam.

- Folyamatosan költöztek, miután már elég időt töltöttek egy helyen. Főleg olyan kisvárosokba, mint Folks. Az időjárás nagyon fontos tényező számukra a hely kiválasztásakor.

- Az időjárás? – kérdeztem.

- Ezek szerint nem láttad még őket, napsütéses időben – mondta.

- Nem, még nem. De Bella említette ezzel kapcsolatban valamit. Azt mondta, hogy nem mennek napos időben emberek közé, de majd egyszer meg fogom tudni, azaz inkább látni.

- Tényleg nehéz lenne elmagyarázni. Viszont holnapra nagyon jó időt mondanak délelőttre, úgyhogy meg fogod tudni – vigyorgott.

- Most direkt csinálod? Eleve kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, te meg még teszel rá egy lapáttal? – néztem rá mérgesen.

- Lily, kérlek! Meg ne sértődj nekem! – kérlelt a szemeivel, és mögém ült.

- Nem állt szándékomban, csak úgy szeretem, amikor így nézel rám – próbáltam utánozni.

- De gonosz vagy – csókolt a nyakamba.

- Én? Úgy ismersz? – tettem kilencven fokos fordulatot, hogy belebújhassak az ölelésébe, és a mellkasára hajthassam a fejem.

1-2 órával később

- Lily, Lily, ébredj – simogatta meg Paul az arcom.

- Nem akarok, hagyjál – toltam el a kezét álmosan.

- Mond, miért van az, hogy mindig elalszol a karjaimban? – fúrta az arcát a hajamba. Ekkor kipattantak a szemeim és iszonyatosan haragudtam magamra, mert tényleg elaludtam. Besötétedett már, a sötétség bántotta a szememet, és a sírás is kerülgetett.

- Ne haragudj rám – kérleltem őt.

Viszont a sírás annyira fojtogatott, hogy a karjaiból egyenesen belegázoltam a vízbe és a part felé kezdtem el úszni. Ez a rohadt betegség! Alattomos, sunyi módon kergeti őrületbe az embert. Nem érzed magad fáradtnak, mégis pillanatok műve alatt elalszol, akaratod ellenére. A könnyeim égették az arcomat, a testem minden porcikájában fájdalmat éreztem. Jaj, ne, ne most! Nem volt már messze a part, de tudtam, hogy nem fogok eljutni odáig. A fájdalom eluralkodott a testemen, és már nem láttam mást, csak a tiszta, kék vizet körülöttem. Paul arca lebegett előttem, és az, hogy mekkora fájdalmat okozok neki. Tudtam, hogyan fog a mindig mosolygós arca, fájdalmat és gyötrelmet tükrözni.

- Lily, mit művelsz? – rázott meg Paul, túlságosan is nagy erővel.

- Semmit, csak ááá – sikítottam. A kezeimet és a lábaimat a görcs teljesen megbénította, és ha Paul nem tart meg, akkor elmerülök. Kivitt a partra és kétségbeesetten keresni kezdett valamit.

- Mindjárt hívok segítséget! Nem lesz semmi baj! Hol az a kurva telefon?! – ordította. Alig volt erőm, és tudtam, hogy ha Edwardékat hívja, annak nem lesz jó vége.

- Paul, ne! Pár perc és jól leszek – suttogtam.

- Lily, ne haragudj, de nagyon rosszul nézel ki. Felhívom Edwardot.

- Kérlek, ne! Légyszíves tedd le azt a telefont! – könyörögtem. A lábaimat még mindig nem tudtam mozgatni, de a kezeim már valamennyire a segítségemre lehettek. Megpróbáltam felülni, ami elsőre nem igazán ment. Na, akkor még egyszer. Ekkor Paul mellém futott, kezében a nyitott telefonnal és rettentően remegett. Egyik kezemmel megkapaszkodtam a karjában, a másikkal pedig kikaptam a kezéből a telefont és összecsuktam. Remegése egy pillanatra megtört ugyan, de nem szűnt meg.

- Hé, jól vagyok – simogattam meg az arcát. – Paul, nézz rám, jól vagyok – bizonygattam, pedig ez nem volt igaz, mert rettenetesen éreztem magam. Mindenem fájt, a lábaimat, még mindig nem tudtam mozgatni, de mosolyt kellett erőltetnem az arcomra, hogy megnyugtassam őt.

- Tényleg jól vagy? Az igazat mondod? – nézett rám. Esküszöm, mintha belém látni, de nem tudhat semmit, és nem is tudhatja meg.

- Igen, jól vagyok – mosolyogtam még mindig. Kezdett szűnni a remegése, de az arca nyugtalanságról árulkodott. Félt, és ezzel én sem voltam másként. A lábaim még mindig tehetetlenül hevertek a homokban. Úgy éreztem, mintha nem is tartoznának a testemhez. Nem először történt velem ez, de sosem tartott ilyen sokáig. Így még inkább féltem, hogy tényleg baj lehet.

- Paul, hol vannak a ruháim? – kérdeztem vacogva.

- Mindjárt hozom, és utána hazaviszlek – mondta. Megijedtem, és még jó, hogy háttal állt nekem, mert az arcom rögtön elárult volna.

- Tessék, itt vannak – ült le mellém. Elvettem a ruhákat és az ölembe tettem őket.

- Én nem szeretnék még hazamenni – néztem rá.

- Hidd el, én sem szeretném, de úgy gondolom, hogy jobb lenne – fogta meg a kezem. Tudtam, hogy igaza van, de hogyan is mehetnék haza, mikor nem érzem a lábaimat. Belülről szétvetett a pánik, egyre jobban hatalmába kerített a félelem, hogy talán most lebénulhatok. El kell küldenem egy kis időre, de hogyan? Ki kell találnom valamit.

- Paul, szerinted a kocsiban van takaró? – kérdeztem.

- Fogalmam sincs. De ha szeretnéd, elmegyek és megnézem – puszilta meg az arcom.

- Szeretném – sütöttem le a szemem. – Mert kezdek fázni. Rám nézett, mosolygott és lágyan megcsókolt. Majd csak azt láttam, hogy befut az erdőbe. Kevés időm volt, és a sírás nem egyszerűen csak fojtogatott, hanem már fullasztott. A lábaimat néztem, és teljesen összeomlottam. Azt mondják fejben, dől el minden, így azzal nyugtattam magam, hogy akkor nekem sikerülni fog. Erősen koncentráltam, de nem történt semmi. A lábfejemet próbáltam megmozdítani, de ismét semmi. A félelem százszorta jobban eluralkodott rajtam, mintha haldokoltam volna. Tudtam, hogy lehetnek ilyen szövődményei a betegségemnek, és azt is tudtam, hogyha ez bekövetkezik, akkor is a végsőkig harcolok. Meg kell próbálnom újra! És ekkor megmozdítottam a lábfejem. De ez nem elég! Fel kell húznom a lábaimat, legalább addig, hogy a talpaimat a homokba fúrhassam. Nehezen, nagyon nehezen és fájdalmak között sikerült megtennem ezt. És ekkor mintha elvágták volna a fájdalmat, újra éreztem a lábaimat. Igaz nem tökéletesen, de tudtam végre mozgatni. Ide-oda fickándoztam velük, és most már az örömtől tudtam volna sírni.

A telefon ekkor vészjóslóan kezdett csörögni mellettem. Mikor megnéztem, megnyugodtam, mert láttam, hogy Alice hív.

- Szia Alice – köszöntem neki boldogan.

- Lily! – hangja nem sejtetett semmi jót. – Az előbb valami olyasmit láttam, hogy nem tudod mozgatni a lábaidat. És miért láttalak, hol a fenében van Paul? – szinte őrjöngött.

- Alice, először is nyugodj meg. Paul elment a Volvóhoz, hogy takarót szerezzen. A lábammal pedig az a helyzet, hogy most már eléggé jól tudom mozgatni.

- Mi az, hogy eléggé jól? Akkor ezek szerint tényleg lebénultak egy időre? – hadarta.

- Igen, de már jól vagyok. Viszont ne mondj légyszíves senkinek semmit. Majd beszélek Carlisle-al. Kérlek Alice – könyörögtem neki.

- Rendben van. Megígérem. Viszont váltsunk témát. Képzeld, kész van a varrószobád. És most én kérnék valamit. Légy szíves, várj meg engem, hogy együtt nézzük meg. És szeretném, ha úgy csinálnánk, ahogyan én szeretném – csacsogta.

- Hogy érted azt, hogy ahogy te szeretnéd? – lepődtem meg.

- Szeretném, ha becsuknád a szemed, és csak akkor nyitnád ki, amikor én szólok.

- Rendben van, megvárlak, és minden úgy lesz, ahogyan szeretnéd.

- Köszönöm, és nem fogsz csalódni, hidd el. Oo! – változott meg a hangja. – Leteszem, mert Paul mindjárt visszaér hozzád. De ha bármi baj lenne, hívj minket, kérlek – azzal letette a telefont.

- Kivel beszéltél? – rezzentem össze Paul hangjától.

- Alice-szel. Felhívott, hogy elmondja, hogy kész van a …, de tudod mit majd holnap meglátod – húztam fel a szemöldököm.

- Mi van kész? Ne csináld, mond el! –nézett rám. Imádom, amikor kérlel, azokkal a nagy, barna szemeivel, de hát ő sem mondta el, hogy a napnak mi a szerepe a vámpírok életében, így most ő is hoppon marad.

- Sajnálom, nem tehetem. Viszont azt a takarót elkérném – mutattam a kezére.

- Hát, ha te így, akkor én meg úgy – kacagott, majd leült oda, ahol állt, magára terítette a takarót és piszkosul önelégültem vigyorgott. - Nagyon meleg és puha – bújt bele még jobban a takaróba. – De te nem fázol véletlenül? – vigyorgott még mindig. Provokál engem, ezt nem hiszem el. Ha fel tudok állni, neki vége. Így megpróbálkoztam vele, sikerült is, de hirtelen térdre rogytam. Láttam, hogy felugrik, de rákiáltottam.

- Maradj ott ahol vagy!

Ismét megpróbáltam felállni, és most véglegesen sikerült. Elindultam felé, bicegve ugyan, de legalább fájdalmat nem éreztem. Nem állt messze tőlem, de olyan volt, mintha kilométereket gyalogoltam volna. Mikor elértem, megkapaszkodtam a vállaiban, és mindkét lábam remegett, mint a nyárfalevél. Nem szólt semmit, csak betakart a takaróval, leült majd az ölébe ültetett. És ez így volt tökéletes. Tudtam, hogy engem néz, én meg a holdat, és ekkor ismét a fáradság, és a megnyugtató alvás telepedett rám.