16. fejezet - Csupa csillogás

LILY SZEMSZÖGE:

Korán keltem, holott hajnalban kerültem ágyba. Egy gyors tusolás után, a szekrényem előtt álltam, és válogattam az igencsak kevés ruhadarabjaim közül. Hiába terveztem és varrtam ruhákat, sajnos anyag hiányában, nem igazán tudtam hasznosítani a tudásomat. Választásom egy térdig érő lenge világoskék ruhára esett, melyben kényelmesen fogok tudni varrni, miután megreggeliztem. Visszaemlékeztem Alice tegnap esti telefonjára, hogy sikeresen kialakították a varrószobát, amit méregdrága gépek, anyagok, és kiegészítők tömkelege birtokol, amik mind rám várnak. De mielőtt elindulnék reggelizni, benézek a könyvtárszobába, hátha Carlisle itthon van.

Az ajtó előtt álltam, és reszkető kezem kopogásra emeltem volna, mikor kinyílt előttem az ajtó.

- Jó reggelt Lily, fáradj be – mosolygott rám Carlisle.

- Jó reggelt. Honnan tudtad, hogy itt állok az ajtó előtt? – kérdeztem tőle.

- A szíved árult el, már messziről hallottam, hogy gyorsan és hangosan ver. És a lélegzeted is felgyorsult, ahogy minél közelebb értél. Ha jól gondolom valamiről beszélni, szeretnél velem – mondta.

- Igen, de nem szeretném, hogy megharagudj rám – ültem le a fotelba.

- Annyira nem lehet nagy a baj – ült le ő is.

- Carlisle, tegnap tizenöt percig nem tudtam mozgatni a lábaimat. A kezeimet sem tudtam, de azok hamar rendbejöttek. Viszont a lábaim. Nagyon megijedtem – könny szökött a szemembe. Az emlékek sebesen hatoltam tudatomba, és most fogtam csak fel igazán a tegnap történteket. Annyira nem magammal törődtem akkor, hanem Paullal. Ő volt a fontos, és az, hogy ne tudjon meg semmit.

- Lily, te egy erős lány vagy. Annyi mindenen mentél már keresztül. Meg fogunk birkózni ezután is, minden egyes problémával. Sajnos meggyógyítani nem tudlak, de mindent meg fogok tenni, hogy enyhítsem a fájdalmaidat. De meg kell értened, hogy nem titkolhatod el ezt Paul elől. Beszélned kell vele.

- Én nem tudom, hogy hogyan mondjam el neki. Szeretem őt, és nem akarom, hogy szenvedjen – folytak végig arcomon a könnycseppek.

- A halál sohasem kellemes. De joga van tudni – nézett rám.

- El fogom neki mondani, de nem most. Kérlek, érts meg engem. Te orvos vagy, nap, mint nap találkozol a halállal. És biztos vagyok benne, hogy neked is nehéz közölni a hozzátartozókkal a rossz híreket – szipogtam.

- Igen, nehéz, de elfogadni, sőt még inkább feldolgozni még nehezebb. Ezért ne csak napokat, hagyj Paulnak – kérlelt.

- Nem ígérhetek semmit, de átgondolom. Köszönöm Carlisle, hogy meghallgattál – álltam fel.

- Ez természetes, hiszen az unokám vagy – mosolygott. Rámosolyogtam én is, majd elindultam a konyhába. A nappaliban senkit nem találtam, de a konyhából zaj szűrődött ki. Esme a tűzhely mellett állt, és az orrát ráncolta, miközben kevergetett valamit a lábasban.

- Jó reggelt – köszöntem.

- Áh, Lily, észre sem vettem, hogy itt vagy – mondta.

- Észrevettem, annyira belemerültél a főzésbe. És mi jót készítesz? – indultam el felé.

- Csak egy kis bolognait – fordult felém.

- Az illatából ítélve, nagyon finom lesz – szagoltam bele a levegőbe.

- Reménykedek benne, mert a látványától és az illatától szinte émelygek. De így vagyok, minden emberi étellel. Elkészítem, de nem igazán nyerik el a tetszésemet – fintorodott el. Eddig bele sem gondoltam, hogy nekik milyen undorítóak lehetnek az emberi ételek látványa és illatuk. De ahogy Esmét néztem, rájöttem, hogy mennyi szeretet van benne, hogy még az undort is elviseli, csakhogy elkészítse az étel.

- Esme, segíthetek valamiben? – kérdeztem.

- Nem, nem, viszont a hűtőben vannak szendvicsek, reggelizz meg. Azt hittem, hogy Nessie és Jake hazajönnek reggel, de hát nem így lett – nyújtott egy tányért felém.

- Köszönöm. És hol vannak a többiek? – nyitottam ki a hűtőszekrényt.

- Edward, Bella és Nessie kivételével mindenki itthon van – válaszolt. Tettem pár szendvicset a tányérra és kiültem az ebédlőasztalhoz. Éppen az utolsó falatnál tartottam, mikor Alice libbent mellém.

- Jó reggelt! Ugye, nem láttad még a szobát? – kérdezte.

- Alice, megígértem, hogy veled fogom megnézni – nyeltem le az ételt. Magához húzta az asztalon lévő vázát, és a virágokat kezdte rendezgetni. Arca sugárzott a boldogságtól. Mikor befejeztem bevittem a tányért a mosogatóba, megköszöntem Esmének a pazar reggelit, és máris Alice-é voltam. - Itt is vagyok. Gyere, nézzük meg a szobát, mert már nagyon kíváncsi vagyok rá – biccentettem. Nem szólt semmit, csak magával húzott az emeletre. A szoba előtt megállt, és rám nézett, de még mielőtt mondhatott volna valamit is, közbeszóltam. - Tudom, tudom, be kell csuknom a szemem, és csak akkor nyithatom ki, ha már bementünk, és te megengeded – mosolyogtam.

- Látom, odafigyeltél tegnap, pedig én azt hittem, hogy Paul lefoglalta, minden gondolatodat – húzta mosolyra ő is a száját. Arcom pillanatok műve alatt lángba borult. Na, erről sürgősen le kell valahogy szoknom. Ki fogok dolgozni egy technikát a zavarba ejtő kérdésekkel szemben.

- Alice, én több felé is tudok figyelni egyszerre, így lehetséges, hogy mindenre emlékszem a tegnapi telefonbeszélgetésünkből – próbáltam kivágni magam.

- Na, jó, tényleg menjünk be – mosolygott még mindig. Mit tehettem volna? Becsuktam a szemem, és vártam, hogy Alice bevezessen a szobába. A festék illata betöltötte a szobát, és az anyagok illatát is éreztem. Hiába volt csukva a szemem, tudtam, hogy a szoba világos, mert a nap szinte égette a szemhéjamat. Türelmetlenül vártam, hogy Alice szóljon már, és kinyithassam végre a szemem, de nem bírtam várni, ezért én szóltam.

- Alice, mond, kinyithatom végre a szemem? – türelmetlenkedtem.

- Jaj, persze, ne haragudj, csak annyira … - nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. A szoba halványzöld színe, a hatalmas ablakok, melyeken keresztül magamba szívhattam a nap melegét, és a modernebbnél, modernebb varrógépek, nem is beszélve a temérdek anyagmennyiségről, amik előttem tornyosultak, elakadt még a lélegzetem is. Csak ámultam, miközben körbeforogtam a szobában.

- Tetszik? – kérdezte Alice.

- Hogy tetszik-e? Káprázatos! És ezt mind pár óra alatt csináltátok? – ingattam a fejemet. – Nem hiszem el!

- Bevallom Esméé és Emmetté az érdem a kinézetével kapcsolatban, viszont a gépeket és a többit, mi intéztük Rosalie-val és Jasperrel – mondta büszkén.

- Köszönöm szépen mindenkinek. Alig várom, hogy kipróbálhassam ezeket, a szuper gépeket – ujjongtam.

- Csak nyugodtan, ami ebben a szobában van, az mind a tiéd – mosolygott, és megölelt. Megértettem a szavait, de nehezen tudtam felfogni.

- Alice, én ezt nem fo…

- Hé, már te is Cullen vagy, úgyhogy, ami téged boldoggá tesz, azt meg fogjuk adni neked – nézett a szemembe. A szavak most nem lettek volna elegek kifejezni érzéseimet, ezért szorosan átöleltem őt. Annyira jó volt tudni és érezni, hogy elfogadtak és szeretnek engem. Pár percig állhattunk egymást ölelve, mikor Emmett viharzott be a szobába.

- Jó reggelt Hamupipőke, jöttél megnézni a börtönöd? – nevetett.

- Emmett, hagyd már békén – szólt rá Alice.

- Tudod, Emmett, ha mindenki ilyen börtönben raboskodhatna, akkor ugrásszerűen megnőne a bűnözés – dobtam fel a labdát.

- Látom a nyelvedet, ugyanúgy felvágták, mint a drága unokahúgomét – pufogott.

- Az lehet, viszont tudnod kell, hogy borzasztóan tetszik a szoba. Nagyon szépen köszönöm – fordítottam komolyra a szót.

- Áh, kislány, rád sem tudok haragudni, ugyanúgy, mint Nessie-re – kapott fel.

- Tegyél le, kérlek – sikoltottam.

- Emmett, tényleg tedd már le, ugyanis éppen ki szerette volna próbálni az újdonsült varrógépeit – csillant meg Alice szeme.

- Én megmondtam, hogy ez lesz Lily – forgatta a szemeit Emmett.

- Ne is hallgass rá – fordult felém Alice. - Te pedig nehogy elmerd neki mondani a hülye teóriádat, azt pedig, ami a kezedben van, még véletlenül se hagyd itt – fenyegette bátyját. - Viszont nekünk most el kell mennünk Jasperrel, de délután kettőre itt vagyunk. Úgyhogy Lily addigra készülj el, mert megyünk neked autót venni – kacsintott rám.

- Micsoda? Ez most komoly? – kérdeztem.

- A legeslegkomolyabb. A Porschéval megyünk Los Angelesig, ott pedig már vár téged az autód – mosolygott cinkosan.

- Az autóm? Ez, hogy lehet? – ámuldoztam.

- Hát, tegnap láttalak, egy homokszínű kocsiban, és mivel ez a fajta, nem nevezhető tömegautónak, a lehető leggyorsabban intéztem neked ma délutánra egyet.

- De hogyan? – ültem le egy székre.

- A szalon tulajdonosát, ahová megyünk, évek óta ismerjük, és elhiheted, hogy nem kevés pénzt hagytunk már ott az autóinkért. Úgyhogy elsőbbséget élvezett az ügyünk, így mire odaérünk, már ott fog várni téged a négykerekű. De most már tényleg indulnunk kell. Sziasztok – és már nem is volt a szobában. Én csak ültem és bámultam magam elé. Nem hittem el, hogy ezek a dolgok velem történnek. Ez a gyönyörű szoba, na meg az autó. Szerencsésnek éreztem magam, hogy a Cullen család tagja lehettem.

- Ébredj Csipkerózsika! – rázta meg a vállam Emmett.

- Áú! Óvatosabban! Ez fáj! És nem is alszom – dörzsöltem meg a vállam.

- Oh! Ne haragudj! De annyira bambultál – mondta.

- Nem is bambultam. Éppen azon gondolkodtam, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy befogadtatok engem – néztem rá.

- Szerintem nem ezt fogod mondani, egy heti folyamatos varrás után, főleg ha Rose és Alice ezzel fognak téged hajtani – mutatta a kezét. Nem hittem a szememnek. Egy korbácsot tartott a kezében.

- Emmett az meg minek? – képedtem el.

- Mint már mondtam, Rose és Alice ezzel fognak hajtani téged, Hamupipőke, hogy minél rövidebb idő alatt, minél több ruhát varrj nekik – tört ki belőle a nevetés.

- Akkor erről a teóriádról beszélt Alice, na meg a korbácsról – nevettem én is.

- Látom, nem hiszel nekem. Nem ismered még őket. Olyanok lesznek, mint a mesében lévő mostohanővérek. A véredet fogják szívni – nevetett fuldokolva. Utolsó mondata hatására viszont lefagyott az arcomról a mosoly. Ennél két értelműbb mondatot nem is mondhatott volna. Az ajtón ekkor Edward, Bella és Rosalie lépett be.

- Emmett! Mit csináltál szegény lánnyal? – lépett hozzám Rosalie.

- Én semmit! – védekezett Emmett.

- Rose, nyugi! Tényleg nem csinált semmit, csak elég kétértelműre sikeredett az utolsó mondata – kelt testvére védelmére Edward.

- Én nem is mondtam semmilyen kétértelmű mondatot – bizonygatta Emmett.

- Öcskös! Ami a mi számunkra tréfás megjegyzés, az Lily számára rémisztő volt – tette Emmett vállára a kezét. – Tudod, az, hogy „a véredet fogják szívni”, kicsit sokkolta Lilyt.

- A francba! Ne haragudj, kislány, én nem úgy értettem – térdelt le mellém Emmett.

- Nem a te hibád. Én értettem félre. Tudnom kellett volna, hogy nem gondolod komolyan – simogattam meg arcát.

- Na, akkor meg is oldódott a félreértés – szólt Edward. – És mond Lily, hogy tetszik a szoba?

- Káprázatos! Nagyon sokat költhettetek minderre. És én ezt sosem tudom nektek meghálálni. Főleg az autót - pirultam el.

- Lily! Te sokkal többet tettél már értünk, mint hinnéd. Az, hogy Nessie barátnője, támasza vagy, nekünk mindennél többet jelent. Ő soha nem mondta, de én tudom, hogy néha szeretne egyszerűen csak ember lenni. De sajnos ez nem lehetséges. Viszont amikor megismert téged, annyira boldog volt, hogy van valaki, akivel emberi dolgokat tehet meg. Imád veled lenni. És mikor veled van, elfelejti különcségét. És ezt köszönjük neked – mondta Edward.

- Én nem tudtam, hogy Nessie így érez. De mi lesz, ha én is olyan leszek, mint ti? – kérdeztem szomorúan.

- Nem fog változni az irántad érzett szeretete – simogatta meg az arcomat Bella. Megkönnyebbültem a szavaitól. Nagyon szeretem őket. Viszont ideje lenne közelebbről is, megismerkednek a gépekkel és az egész szobával.

- Nagyon megharagudnátok rám, ha kitessékelnélek titeket? – néztem rájuk boci szemekkel.

- Dehogy! Megértjük, és már itt sem vagyunk – indult el kifelé Rosalie, Emmettet is magával húzva.

- Lily, nem fogunk zavarni. Nem engedem őket fel! Dolgozz nyugodtan! – szólt vissza Edward az ajtóból.

- Köszönöm!

Pár órával később

Az ablak ki volt nyitva, a hátamat a nap melege simogatta, és a zene is éppen csak hallható volt a varrógép zakatolása mellett. Ahogy Edward ígérte, az úgy is volt. Nem zavart senki, így csak a varrásra koncentrálhattam. Az ajtó mégis résnyire kinyílt, pár óra elteltével. Már éppen kezdtem volna bele a mondandómba, mikor Paul kukucskált be az ajtó mögül. Boldogsággal telt meg a lelkem, két okból is. Az egyik, hogy láthatom őt, a másik pedig, hogy van indokom egy kis szusszanásnyi pihenőre.

- Bejöhetek? – kérdezte.

- Nyugodtan – intettem feléje. – Viszont ha nem bánod, akkor ezt még befejezem.

- Persze, csináld csak. Én addig csendben gyönyörködöm benned – válaszolta.

- Paul, még a végén zavarba hozol –mosolyogtam.

- Az sosem baj, így legalább tudom, hogy milyen hatással vagyok rád.

Nem tudtam, mit válaszoljak, de éreztem magamon a tekintetét.

- Attól, hogy nem nézek rád, még nyugodtan beszélgethetünk – szóltam ki a varrógép mögül. – Úgyhogy mesélj, mi jót csináltál ma?

- A többiekkel találkoztam, és megbeszéltük a falka ügyes-bajos dolgait, utána pedig rohantam hozzád – hangja izgatott volt.

- Feltett szándékod, hogy zavarba hozol? – kérdeztem kipirosodott arccal.

- Feltettnek nem feltett, szándéknak viszont szándék – nevetett. – És mond, Esme rendezte be ezt a szobát, mert nagyon szép lett. És ez a sok kütyü, főleg az, ami mögött ülsz – hangjában érdeklődést hallottam a gépek iránt. Magamban mosolyogtam, és csak varrtam, hogy minél előbb befejezhessem. A csendet hangja törte meg.

- És ez mi? – kérdezte hirtelen. Nem tudtam odafigyelni, és úgy gondoltam, hogy az ultra szuper, ultra nagy és ultra drága varrógépet kérdezi, amivel éppen Alice ruhájába varrtam a cipzárt.

- Oh, ez csak örökké tartó rabszolgaságom tárgyi eszköze, mellyel főleg Alice és Rosalie, de azt is mondhatnám, hogy az egész Cullen család csillapíthatatlan, újdonságra szomjazó vágyait elégítem ki –kacagtam.

- Hogy micsoda?

A hangjára, mely érzelmek tömkelegéről árulkodott, nem lehetett nem felkapni a fejem. Kezében tartotta a korbácsot. Azt a korbácsot, amit Emmett hagyott ott reggel.

- Oh, én azt hittem, hogy a varrógépet kérdezed. Én bevallom, nem figyeltelek, mikor feltetted a kérdést – dadogtam, miközben kisétáltam a varrógép mögül.

- Értem, de akkor most megmondanád, hogy ez mi, és legfőképpen, hogy minek van itt? – nyújtotta felém a kezét.

- Amint látod te is, az egy korbács. Emmettől kaptam, azaz nem is én, hanem Alice és Rosalie, vagyis a mostohanővérek, ahogy elnevezte őket. Azért hozta, hogy majd a lányok azzal fognak hajtani engem, Hamupipőkét, hogy minél több ruhát varrjak nekik, minél rövidebb idő alatt. Reggel hagyhatta itt, amikor felvázolta előre látható jövőmet- hadartam el. Döbbent szemekkel nézett rám, és az én arcom meg lángba borult.

- Látom Emmett sosem fog megváltozni, mindig ilyen eszement marad – rázta a fejét. – De be kell, valljam, örülök, hogy itt hagyta – csillant meg a szeme. Néztem őt, majd a kezében lévő korbácsot és elkerekedtek szemeim.

- Paul, mond, hogy az a korbács, nem szexuális fantáziád egyik kellékeként jelent meg a gondolataidban? – lett még vörösebb az arcom. Lentről irtózatos röhögés hallatszódott, keveredve halkabb nevetésekkel. Jézusom, mindenki hallotta a beszélgetésünket. Annál vörösebb, amilyen már amúgy is voltam, már nem lehettem. Kérdőn néztem Paulra.

- Muszáj válaszolnom? És kérlek, ne nézz így rám – kérlelt édesen.

- Nem muszáj, mert úgy érzem kérdésem egyben válaszod is volt – léptem nagyon közel hozzá. Szívverése felgyorsult, lélegzete szapora lett, nem sejthette, hogy a bosszú, édes, hűs szele járja körbe a szobát, hogy lecsapjon vadul, szélsebesen. Még közelebb hajoltam hozzá, arcom súrolta az arcát, a leheletem bizsergette a nyakát, ahová édes, lágy csókot leheltem. - Ha szeretnéd használni azt a korbácsot, legyen. De előtte megtehetnék valamit? – búgtam a fülébe.

- Bármit – suttogta. Tudtam, hogy a csatát, sőt a háborút is megnyertem.

- Az ígéret szép szó, ne felejts el! Úgyhogy a piszkos fantáziád miatt, azzal a varrógéppel fogok a meztelen hátsódra egy piros szívet varrni, melyet utána ezüst strasszokkal díszítek – mutattam a varrógép felé. Milyen édes, felemelő és nevetésre ösztönző is a bosszú. A lentről felhallatszódó kacajok is ezt támasztották alá. Nem bírtam tovább én sem, így belőlem is kitört a nevetés. De nem kellett sokáig várnom, mert Paul is elkezdett nevetni.

- Ezt megérdemeltem – nevetett még mindig.

- Látod, látod. Így jár az, aki fennhangon kikiáltja a vágyait – simogattam meg az arcát.

- Oh, értem. Akkor máskor nem kérdezek, nem mondok semmit, csak cselekszem vad fantáziám és vágyaim szerint – nézett rám sóvárogva. Villámgyorsan ölbe kapott, esélyem sem volt szabadulni. Olyan szenvedéllyel és hévvel csókolt, hogy alig jutottam levegőhöz.

- Paul, neked sosem csillapodnak a vágyaid? Hogyan bírja ezt a többi farkas? – lihegtem. Nem volt ideje válaszolni, mert Jake és Nessie lépett be a szobába.

- Baby, nagyon cuki leszel azzal a szívvel. Éjszaka is hamar meg fogunk tudni találni, főleg ha megcsillan a hold fénye a strasszokon – nevetett. – De, feltétlenül meg kell majd mutatnod nekem, és, ha már ennyire odavagy a korbácsért, szólok Samnek, hogy szerezzen be egyet – cukkolta barátját Jake. Paulnak ez nem igen tetszett, mert kezei megremegtek, és hirtelen letett a földre. Ha szemmel ölni lehetne, akkor Jake már halott lenne. De ő még mindig csak nevetett.

- Jake a te hátsódra is varrhatunk ám valamit – néztem rá, miközben egyik kezemben a korbács pihent. – Lenne jelentkező, aki lefogjon. Arcára fagyott előbbi mosolya, és kérdőn nézett Nessie-re, aki megrántotta a vállait.

- Na, szép, összeesküdnek ellenem a nők – nézett végig rajtunk. – Viszont azt a korbácsot megnézhetném? – kérdezte, és a szeme ugyanolyan gondolatokat sejtetett, mint az előbb Paulé.

- Nem gondolod, hogy odaadom, mikor így csillognak a szemeid – húztam fel a szemöldököm.

- Pedig jobb lenne, mert nem női kézbe való eszköz – mondta. Szemeim kikerekedtek, testem megmerevedett a döbbenettől. Olyan dolgot mondott, amire minden szituációban ugrok.

- Mit mondtál? – kérdeztem tőle, cseppet sem barátságosan.

- Csak azt, hogy nem női kézbe való a korbács – ismételte. Ideges lettem, de nem mutattam. Gyűlölöm, amikor a nőket, nem egyenrangúként kezelik.

- És megmondanád nekem, hogy is érted ezt?

Meglepte a kérdésem, láttam rajta, de nem sokat váratott válaszával.

- Egy nő nem tud bánni vele, főleg nem tudja megszólaltatni – felelt a kérdésemre. Először fel sem fogtam, hogy mit mondott, majd kitört belőlem a nevetés. Nem akartam megbántani, de akkora butaságot mondott, hogy nem bírtam visszafojtani a nevetésemet. Azon gondolkodtam, hogy vagy én vagyok, nagyon vidéki, vagy ő keveri a dolgokat, de nagyon.

- Megmondanád, hogy mi ennyire vicces? – kérdezte mérgesen.

- Ne haragudj rám. Gyertek, elmagyarázom, vagyis inkább megmutatom – indultam el az ajtó felé. Értetlenül néztek egymásra, majd elindultak utánam. Paul átkarolta a derekamat, és fürkésző szemekkel nézett rám, mert nem értett semmit. Leértünk a nappaliba, és mindenki ránk nézett.

- Paul, még hogy én vagyok az eszement? A te fantáziád messze túlszárnyalja az enyémet és Jake, szerzek én Samnek korbácsot – nevetett Emmett. Paul ismét nem vette jó néven a piszkálódást. Éppen azon gondolkodtam, hogy kezdődik az egész elölről, csak most nem Jake, hanem Emmett piszkálja. - Lily, egyébként nyugodtan tartsátok meg azt a korbácsot, Alice és Rose kapnak majd tőlem egy másikat – vigyorgott rám a nagydarab vámpír. Ezt nem hiszem el. Nem elég, hogy Pault piszkálja, még engem is. De hát ez Emmett. De nem ezért jöttünk le. Vajon hová tehették édesapám holmijait? Edwardra néztem, aki már ott sem volt. Amilyen szélsebesen rohant ki, olyan szélsebesen jött vissza, kezében egy nagy dobozzal, amit letett elém. - Paul, ha esetleg Lily kidíszíti a hátsó feledet, ugye megnézhetjük? – hallottam fél füllel Emmett gúnyolódását.

- Én is mondtam neki, hogy feltétlenül meg kell mutatnia – szólt közbe Jake is.

- De ha azt vesszük szerelme jelképe lesz az a szív – röhögött Emmett, és Jake elismerés képpen hátba verte majd ő is elkezdett röhögni. Paul tiszta ideg volt, és csak nézte őket. Annyira sajnáltam, mert én indítottam el ezt a lavinát. - Paul, ne légy már ilyen mérges, tök cuki leszel – tett rá még egy lapáttal Emmett. Na, most már elég. De ezek nem fogják egyhamar abbahagyni. Nessie egyszer azt mondta, ha Emmett egyszer beindul, senki nem tudja leállítani, csak ha megnyersz egy fogadást vagy egy versenyt vele szemben. De mi a francban lehetne legyőzni egy ekkora darab vámpírt, na meg Jake-t? Az előttem heverő dobozt néztem, és már tudtam is. Mindent végiggondoltam, majd leguggoltam, és kinyitottam a dobozt. Edward jött oda mellém, és halkan a fülembe suttogta.

– Győzni fogsz, egyikőjük sem tudja használni.

Ez kellett csak, ez volt a hiányzó darab, hogy megnyugodjak. Jake-re és Emmettre néztem, akik jól szórakoztak, amint láttam.

- Fiúk, ha szépen megkérlek titeket, abba hagynátok Paul piszkálását? – kérdeztem tőlük.

- Nem – jött a válasz, szinte egyszerre, majd Paulra néztek.

- Hát, akkor kénytelen leszek kihívni benneteket egy versenyre – mondtam nekik. Megdöbbenés és csodálkozás ült ki az arcukra.

- Lily, jól meggondoltad? – kérdezte Carlisle, aki a lépcső közepén állt.

- Apa, tudja, hogy mit csinál – nyugtatta meg Edward. Igen, tudtam mit csinálok, letörlöm a mosolyt két pimasz srác arcáról.

- Én benne vagyok – harsogta Emmett, majd Jake-re nézett.

- Legyen, csak vigyázz, meg ne sérülj, kislány – mondta Jake, jól megnyomva a kislány szót.

- Én nem fogok, de te talán igen – húzódott ördögi vigyorra a szám.

- Ez nem gondolhattad komolyan, ugye? – nevetett Jake.

- Csakhogy tudd, teljesen komolyan gondoltam. És ha én nyerek, abbahagyjátok Paul piszkálását, azaz semmilyen megjegyzés a ma elhangzottakkal kapcsolatban – kezdtem bele.

- De ha mi nyerünk? – nézett rám Emmett.

- Akkor szó nélkül tűröm majd, hogy szekáljátok Pault – sóhajtottam. Bocsánatkérően ránéztem Paulra, aki csak mosolygott. Szegény azt sem tudta, hogyan fog végződni ez a verseny, mégis bízott bennem.

- Jake, emlékszel, mit mondtál fent? – fordultam felé.

- Mindenre, csak nem tudom, hogy konkrétan mire gondolsz – válaszolta.

- Azt mondtad „Egy nő nem tud bánni a korbáccsal, főleg nem tudja megszólaltatni” – emlékeztettem a szavaira. – Tudod, azért nevettelek ki, mert egy korbácsot nem lehet megszólaltatni. Amire te gondoltál az ez – vettem ki édesapám ostorát a dobozból. - A verseny is ezzel kapcsolatos. Ha meg tudjátok szólaltatni elsőre egy csapásból, akkor nyertek – magyaráztam el a játékszabályt.

- Testvér a barátnőd nem tudta, hogy mit vállal – mondta Jake.

- Ha már ekkora a szád, akkor kezdjünk is bele. Gyertek a hátsó udvarra.

Mindenki elindult kifelé, és csak most vettem észre, hogy Alice és Jasper is itthon vannak.

- Hát ti, nem úgy volt, hogy el kell mennetek? – kérdeztem tőlük.

- De igen, csak telefonáltak, hogy holnap menjünk inkább – válaszolta Alice. Kiértünk a hátsó udvarra, ahol kellően nagy hely volt a versenyre.

- Kellene egy döntő bíra, nem gondoljátok? – kérdeztem.

- Majd én, nekem volt már dolgom ostorral – ajánlkozott Jasper.

- Na, ne, akkor biztos, hogy Lily nyer. Jasper imád téged – fordult felém Emmett. Zavarba jöttem, mert tudtam ezt. De Emmettnek most nem volt igaza.

- Emmett, Jasper nem fog csak azért az én javamra dönteni, mert kedvel engem. Ő teljesen racionális – védtem meg Jaspert.

- Rendben, de ne merd őt manipulálni – intett az ujjaival. Én csak bólintottam, és magamban nevettem.

- Ti kezditek, ha valamelyikőtök megszólaltatja, akkor nekem már felesleges megpróbálnom – nyújtottam feléjük az ostort.

- Én kezdem – kapta ki a kezemből az ostort Emmett. Pár méterrel arrébb ment, kiegyenesítette a feltekert ostort, suhintott vele egyet, de nem hallottunk semmi mást, csak az ostor földhöz csapódását. Irtózatos hangja volt, de ez nem az a hang volt, aminek kellett volna lennie.

- Testvér, ez meg mi volt? Kettéhasad a föld a végén. De sajnos ez nem úgy szólt, ahogyan annak lennie kell– szólt Jasper.

- Hogy mi? Mondtam, hogy Jasper nem jó döntőbíró – mutatott rá.

- Fiam, Jaspernek igaza van, ez közel sem volt az a hang, ahogyan egy ostor szól – döntötte el a vitát Carlisle.

- Te jössz Jake, de ajánlom, hogy neked sikerüljön – tette le az ostort Emmett, és már Rose mellett is termett. Jake elindult az ostor felé. Magabiztos volt, és ettől egy kicsit megijedtem. Felvette azt, csapott vele egyet, de az ostor vége úgy orrba verte, hogy eleredt az orra vére.

- A francba, lehet eltört az orrom – ordította. Nessie és Carlisle odarohantak, hogy megnézzék mi is történt. Mire odaértek hozzánk, Jake-nek semmi baja nem volt.

- Jake, előbb még ömlött az orrodból a vér, most meg – néztem az arcát.

- Lily, a farkasok gyorsan gyógyulnak. Jake-nek tényleg eltört az orra, de mostanra már semmi baja – válaszolt nekem Paul.

- Uh, ez jó buli lehet – néztem rá.

- Valamikor nem az, hidd el nekem – szipogott Jake.

- Na, jó, ugye egyetértetek velem abban, hogy Jake sem teljesítette a feladatot – kérdezte minden komolyságát fenntartva Jasper. Senki nem szólt egy szót sem, csak hol Jake-re, hol Jasperre, hol rám néztek.

- Na, akkor most én jövök – indultam el az ostor felé, amit Jake a földhöz vágott dühében. Hányszor volt a kezemben ez az ostor. Édesapám ezzel terelte az állatokat a ranchon Montanaban.

Montana nem egy nagy állam, de a legszebb hely, amit ismerek. Számomra legalábbis a legszebb. Sajnos a szüleim eladósodtak, és ezért költöztünk ide. A betegségem minden pénzünket elvitte, így nem tudtuk megtartani a ranchot és az állatokat – gondoltam vissza a fájó múltra.

- Lily, ha csak állsz ott, akkor, ha azt vesszük, mi nyertünk – kiabálta Emmett. Azt csak szeretnéd, gondoltam magamban, és láttam Edward mosolyra húzódó száját. Végigsimítottam kezem a gyönyörű fafaragáson és megpörgettem egyszer a fejem felett. Úgy szelte a levegőt, mint a sasmadár. Majd suhintottam vele egyet, és a hang, az a csattanó hang, ami mindig azt jelezte számomra, hogy édesapám hazatért esténként, hangosan és élesen törte meg a csendet. A többiekre néztem, feltekertem az ostor, és a könnyeimmel küszködtem. Elindultam Paul felé, akinek elégedett mosoly ült ki az arcára.

- Emmett, Jake, ezt a versenyt elvesztettétek – mondta Jasper.

- Ezt én nem hiszem el, ez nem lehet igaz – mérgelődött Emmett.

- De az, és tudod mi a legrosszabb ebben? – kérdezte Edward a testvérét.

- Mi lehet még ennél rosszabb? – nézett dühösen rá a testvére.

- Az, hogy Lily ember. Emberként győzött le téged – állapította meg Edward. Emmettre néztem, akinek arcán mérhetetlen megalázottság tükröződött. Teste megmerevedett, száját hátrahúzta, láttatni engedve fogait és félelmetes morgás szűrődött ki a fogain keresztül. Paul és Jasper egyszerre ugrottak elém. Paul egész testében remegett, Jasper pedig ugyanúgy morgott, mint Emmett. Itt mindenki dilis? Még csak az kellene, hogy miattam ugorjanak egymásnak.

- Na, elég legyen – léptem közéjük. – Emmett, úgy viselkedsz, mint egy öt éves, akit legyőztek ugróiskolában, pedig felnőtt ember vagy. Meg tanulhatnál veszíteni, főleg, hogy semmi tétje nem volt a versenynek számodra – keltem ki magamból. Olyan szemekkel nézett rám, mintha azt hinné megbolondultam, majd Paul és Jasper felé fordultam.

- Jasper köszönöm, hogy meg akartál védeni – mosolyogtam rá. - Te pedig – néztem Paulra. - Ajánlom, hogy azonnal higgadj le – emeltem fel a mutatóujjamat. Remegése egy csapásra megszűnt, és olyan dolgot láttam a szemében, amit még soha. Tiszteletet, és ez rettentően jól esett. - És most, elmagyarázná nekem valaki, hogy Emmett miért reagált így? – néztem körbe.

- Emmett ilyen, főleg ha veszít. Ő az egyik leggyorsabb és legerősebb köztünk, és ezt ki is használja. Imádja az embert heccelni a gyenge pontjaival – válaszolt Jasper.

- Ezt értem, de nagy valószínűséggel nem így reagált volna, ha nem ember lennék. És én, ezt nem értem – mondtam.

- Lily, amikor Bella ember volt, iszonyat két ballábas volt. Emmett mindig piszkálta emiatt, na meg más miatt is. És mikor Bella átváltozott, kihívta őt egy szkander versenyre, ahol az volt a tét, hogyha Bella nyer, békén hagyja. Természetesen Bella nyert, így Emmettnek lakatot kellett tennie a szájára. Ha jól emlékszem, akkor szinte mindent összetört, annyira nem bírta elviselni a vereséget – mosolygott Edward.

- Oh, tényleg? Mindent összetörtél? Nem is gondoltam volna – gúnyolódtam.

- Igen szinte mindent. Lily, ne haragudj az előbbiért – lépett közelebb hozzám.

- Én nem haragszom, de ez nem mondható el pár személyről, akiknek az arcára kiült az aggodalom. Úgyhogy ne tőlem kérj bocsánatot.

- Igazad van. Bocs, mindenkinek, de tudjátok milyen, vagyok. Egyébként, hogy az istenbe tudtad megszólaltatni azt az ostort? – kérdezte.

- Emmett, én egy igazi, vérbeli, ranchon felnőtt lány vagyok. Előbb lovagoltam, minthogy járni tudtam, és előbb forgattam ostort, mint a ceruzát. A szüleim állattenyésztésből éltek. Édesapám tanított meg bánni az ostorral. Ezért nevettem ki Jake-t, amikor azt mondta, hogy meg tudom e szólaltatni a korbácsot. Nagyon sok ember keveri össze ezt a két eszközt. Apu azt mondta régen, hogy: „Az ostor nem büntet, megver, megaláz és megbosszul, mint a korbács, hanem jó útra irányít és összeterel!” – szomorodtam el.

- Áh, akkor te tudtad, hogy mit miért csinálsz. Ravasz egy fruska vagy – ingatta a fejét a nagydarab vámpír.

- Igen, pontosan tudtam. Letöröltem a mosolyt két pimasz srác arcáról – nevettem. De nemcsak én, hanem mindenki más is. Boldog pillanat volt, és ismét sikerült hasznos információkat szereznem. Paul a hátam mögé állt, és átölelt, éreztem a testének melegét és a nyugodt légzését. Megfordultam, hogy a szemébe nézzek, és megcsókoljam, de a nap keresztbe tett nekem. Hihetetlen erővel kezdett sütni, és Paul a többiek felé biccentett a fejével. Megfordultam, és elakadt a szavam. Mindenki gyémántként tündökölt. Néztem őket, ők pedig engem. Gyönyörűek voltak, sosem láttam még szebbet. Ezt tényleg látni kell, ezt nem lehet szavakba önteni. Ekkor az erdőből farkasüvöltés hallatszódott. Jake és Paul egymásra néztek, majd Nessie-re és rám.

- Most el kell mennünk. Megpróbálok még visszajönni, de rég nem aludtam, és teljesen kivagyok – simogatta meg az arcom.

- Ne, ne, maradj otthon, és aludd ki magad, ez sokkal fontosabb – bújtam hozzá.

- Rendben, de holnap első dolgom lesz, hogy ide jövök – ölelt át. Jake rántotta ki a kezeim közül, és rohantak is az erdőbe. Jasper hirtelen utánuk rohant és átadott valamit Paulnak. Nem tudtam, hogy mi lehetett az, de most jobban érdekelt, hogy ma már nem láthatom. Alice mellém lépett, és átfogta a karom.

- Lily, mit szólnál hozzá, ha előbb mennénk Los Angelesbe, és vennénk neked pár dolgot, főleg ruhát. Mit szólsz hozzá? – kérdezte. Vásárolni? Ruhákat? Ez egy jó ötlet, mert szeretek vásárolni. De mindig szomorúan távozom a boltból. A nőies, gyönyörű ruhadarabokért fáj a szívem, mert mindig a praktikus, kényelmes ruhákat vásárolom meg. A szüleim nem kényeztettek el semmilyen téren, kivéve a szeretetükkel. Viszont mindig tudták, hogy hogyan járjanak a kedvemben. Ilyenkor levelet hagytak reggel az asztalomon egy borítékkal, melyben pénz volt, hogy menjek és vásároljak magamnak valami szép új ruhát, pedig alig volt pénzünk.

- Alice, sajnos nekem nincs pénzem arra, hogy ruhákat vásároljak – mondtam szomorúan.

- Lily, hányszor mondtam már, hogy a pénz nem probléma – döntötte a fejét a vállamra.

- Persze, hogy nem probléma – libbent mellém Rosalie. – Ez Emmett hitelkártyája, fogd – nyomta a kezembe a plasztik kártyát. – Elég pénz van rajta és mindet elköltheted – mondta.

- Nem, nem. Nem fogadhatom el. Emmett így is teljesen kivan, nem kellene még jobban felidegesíteni – adtam vissza Rose kezébe a kártyát.

- Lányok, minek neki Emmett kártyája, amikor van sajátja – ölelte át Jasper Alice-t.

- De hisz nekem semmiféle kártyám nincsen – bizonygattam.

- Eddig nem is volt, de most már van – húzott ki a zsebéből egy türkizkék kártyát, amit odanyújtott nekem és a kártyán a Lily Cullen Harper név szerepelt. Nagyon meglepődtem, de annál is jobban meghatódtam.

- De hisz én még fel sem vettem a Cullen nevet. Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem.

- A megfelelő kapcsolatokkal minden lehetséges – kacsintott. Komolyan mondom ez a család kész rejtély és meglepetés. De ennyi évvel a hátuk mögött én meg sem lepődöm ezen. Viszont furdalta a kíváncsiság az oldalamat.

- Alice kérdezhetek valamit? – néztem a kezemben lévő kártyára. - Mond, honnan van nektek ennyi pénzetek? – néztem fel rá. Nevetni kezdett, és nevetése úgy hatott, mintha csengők százait szólaltatták volna meg egyszerre, és ez engem is mosolyra késztetett. De a kétely ott bujkált gondolataimban.

- Lily, semmi illegális dolgot nem csinálunk – hallottam Edward hangját, miközben felénk közeledett. – Csak a hugicám látnoki képessége néha a tőzsde embereinek gondolatainak síkjára tévednek, és ilyenkor véletlenül, mindig gyarapodik a Cullen család számlája – vigyorgott húgára.

- Kár, hogy a lottószámokat, nem tudod előre megmondani – böktem meg a vállát.

- Én úgy gondolom, hogy nincs szükséged a lottó nyereményre, mert elég nagy összeg van azon a kártyán – jelentette ki Jasper.

- Ne aggódj drágám, gondoskodni fogok róla, hogy eleget költsön a mai nap – csókolta meg őt Alice.

˜ ˚ ˜

Már két órája kocsikáztunk, és Alice nem lassú tempójától, néhány kanyarnál meg kellett kapaszkodnom Jasper ülésébe. Ő ilyenkor rátette a kezét a kezemre és próbált megnyugtatni. De én inkább hátradőltem, becsuktam a szemem, és azon kezdtem el gondolkodni, amiről Carlisle-lal beszélgettünk reggel. Tudom, hogy el kellene mondanom Paulnak, hogy haldoklom, de nem merem. Féltem őt, féltem a csalódástól, féltem a fájdalomtól és legfőképpen a tehetetlenségtől. Semmit sem tudna tenni értem, így jobb neki, ha nem tudja.

- Meg is jöttünk – csicseregte Alice. Kinyitottam a szemem és egy hatalmas bevásárlóközpont parkolójában álltunk. Mikor beértünk, nem hittem a szememnek. Üzlet, üzlet hátán, minden csupa csillogás.

- Alice ezek az üzletek iszonyúan drágák – kapkodtam szemeimet üzletről üzletre.

- Ezerszer elmondtam már, hogy a pénz nem számít – csóválta meg a fejét. Táskámban a bankkártya ólomsúlya eltűnt és szinte csalogatott az üzletekbe.

- Alice, hol találom a legjobb fehérnemű üzletet? – kérdeztem tőle.

- A harmadikon. Meg fogod találni, mert az az egyetlen fehérnemű bolt ott. És ha már felmész, nézz be a mellette levő két üzletbe is. Mi most elmegyünk egy kis időre. Ezt tedd el, Jasper vette neked, hogy bármikor el tudjunk érni – nyújtott át egy mobiltelefont.

- Köszönöm szépen. Na, de megyek és, ahogy ígérted, sokat fogok költeni – nevettem.

- Remélem is. De csak pár órád van, mert mennünk kell a szalonba – mondta. Elköszöntem tőlük és lifttel felmentem a harmadikra. Ez az emelet sokkal csicsásabb volt, mint a földszint. Miután megtaláltam a boltot, egyből rájöttem, hogy miért is. Az árak háromszorosai voltak a lenti áraknak, mégis elkezdtem nézegetni a drágábbnál drágább és gyönyörűbbnél gyönyörűbb fehérneműket. Elsősorban a fűzők érdekeltek, azok közül is olyanok, amiket utcai viseletként is lehet hordani. Miközben válogattam, elgondolkodtam azon, hogy talán le kellene mennem, és ott kellene vásárolnom. De megígértem Alice-nek, hogy sok pénzt fogok költeni. Felpróbáltam jó pár fűzőt, és mindet a kosárba tettem. Viszont szerettem volna valami vadító, szexi darabot is vásárolni. Segítséget kértem az eladótól, aki bevezetett egy kisebb részlegbe, ahol a szemeimet bántotta a piros szín ezernyi árnyalata. Kiválasztottam egy tűzpiros, alig valamit takaró együttest, és elindultam a pénztár felé. A kasszánál majdnem felkiáltottam, mikor meghallottam a végösszeget. A kártyámat remegve nyújtottam át a pénztárban álló fiatal lánynak, és attól féltem, hogy nem lesz rajta fedezet. A lány arcán is kiült a hasonló fajta aggodalom, de amikor megnézte a kártyám, felkapta a fejét és végignézett rajtam.

- Áh, Mrs Cullen, becsomagoljuk és elküldjük a ruhákat, ahogyan szoktuk? – kérdezte tőlem. Mrs Cullen? Nem nézhetek ki annyi idősnek!

- Miss nem Mrs, és igen csomagolják be, kérem, de nem kell elküldeni, mert elviszem őket most – válaszoltam. Miután kiléptem a boltból, nem volt kedvem bemenni a másik két üzletbe, ezért megnéztem milyen üzletek, vannak még az emeleten. Semmi érdemleges boltot nem találtam, így felhívtam Alice-t. Megbeszéltük, hogy a parkolóban találkozunk, mert lassan a szalonnál kell lennünk. A kocsiban ültek, és szemükkel engem kerestek. Intettem feléjük, és Jasper már ki is nyitotta a csomagtartót, hogy bepakolhassam a holmikat. Nem kérdeztek semmit, csak mosolyogtak, és szélsebesen száguldoztunk végig az utakon. Az autószalont már messziről látni lehetett. Itt tényleg csak méregdrága autókat árulnak.

Egy jóképű fiatal férfi jött oda hozzánk, és mint kiderült ő a szalon tulajdonosa. Jóképű és még gazdag is, de olyan meleg, mint egy kályha.

- Üdvözlöm Alice, és Önt is Jasper – mondta nyájasan majd rám nézett.

- Thomas, had mutassam be az unokahúgomat Lilyt, aki velünk fog élni mostantól – mutatott be Alice.

- Örülök, hogy megismerhetem kisasszony – mosolygott erőltetetten.

- Én is örülök – válaszoltam illedelmesen.

- Meg kell mondjam, remek ízlése van, nagyon jó választás volt ez az autó – dicsért meg. Én válaszolni sem tudtam, mert fogalmam sem volt, hogy milyen autóról beszél. Alice azt mondta, hogy látott egy homokszínű kocsiban, de hisz vagy három autón is járt az eszem tegnap.

- Tudja Thomas, Lily nem tudja pontosan, hogy milyen autó is vár rá, mert jó pár autó is szóba került, amikor az autóvásárlásról beszéltünk vele – segített ki Jasper, érezve bizonytalanságomat.

- Áh, értem. Akkor fáradjanak be és nézzék meg, hogy megfelel e – invitált a szalonba minket Thomas. Gyönyörű autók tömkelege sorakozott fel bent, majd megálltunk egy homokszínű sportkupéval szemben.

- Ez lenne az autója hölgyem, minden extrával fel van szerelve – mutatott a gyöngyszemre a férfi. Az állam szó szerint leesett, hiszen ez az autó méregdrága, főleg az extrákkal.

- Tetszik Lily? – szárnyalt Alice.

- Atya ég, ez egy 281 lóerős Lexus SC 430, 6,2 másodperc alatt gyorsul fel 0-ról 100-ra, a fogyasztása is jó, és rettentő környezetbarát. Kettős keresztlengőkaros a felfüggesztés, és a méretei, főleg a négy ülés, ez tökéletes. Meg lehetne nézni belülről is? – néztem Thomasra.

- Természetesen – nyitotta ki a vezető oldali ajtót. Beültem és csak ámultam, homokszínű bőrkárpit, bőr – és faborítású kormánykerék, fabetétek a műszerfalon. De a legjobb, hogy kézi váltós volt ez a csoda, de ez, hogy lehet?

- Thomas, ebből a típusból nem csak automataváltós modelleket gyártanak? – szálltam ki.

- Kérésre gyártanak manuális váltóst – nézett Alice-re. Tehát Alice mindent látott, és ennek most nagyon örülök.

- Lily, alá kellene írnod pár papírt, és utána oda mész, ahová csak akarsz – sétált mellém Alice.

- Rendben van. Alice, Jasper köszönök nektek mindent – öleltem meg őket.

- Semmiség, viszont remélem, megjegyezted az utat, mert egyedül kell hazatalálnod. GPS van a kocsiban ugyan, és be is tápláltuk az utat Forksig. Ha a házhoz nem találnál el, hívj minket – kacsintott rám Jasper.

- Hogy mi? Ez most komoly? – sápadtam el.

- Igen komoly. Követheted Alice-t is, de nem tudom, hogy ezt mennyire szeretnéd – mosolygott Jasper.

- Nem szeretném, én nem vagyok a száguldozás híve, mármint az Alice fajta száguldozás híve – nevettem.

- Akkor mi most el is indulnánk, mert még lenne egy kis dolgunk. A ruháidat majd megkapod, otthon találkozunk. És Lily vigyázz magadra – puszilta meg az arcom Alice.

- Úgy lesz, ha bármi baj lenne, azonnal hívlak titeket – nyugtattam meg őket. Elköszöntek, megköszönték a segítséget Thomasnak és csak azt láttam, hogy távolodnak. Az autót csodáltam, körbejártam és lassan, óvatosan végighúztam ujjaimat homokszínű fényezésén.