26. fejezet - Két szív, egy egész

LILY SZEMSZÖGE:

Mikor Edward már mindent tudott, nagyon dühös lett, de nem szólt egy szót sem. Emmett meg olyan tempóban hajtott hazafelé, hogy nem győztem a levegőt kapkodni, amely néha úgy csapott arcon, mint visszafeleselő gyermekét az édesapja.

Mikor hazaértünk, mindenki bement a házba, én pedig legszívesebben a kormány mögé ültem volna, és tövig nyomva a gáz, mentem volna minél messzebb. De e helyett csak ültem a hátsó ülésen, és gondolkodtam.

- Lily, szeretném, ha bejönnél – nyitotta ki a kocsiajtót Edward.

- Persze, csak előtte beszélhetnék veled? – néztem fel rá, ő pedig bólintott egyet, és a kezét nyújtotta, majd elindultunk a folyó felé. – Mond, miért történik mindez velem? – kérdeztem tőle, és láttam, hogy még jobban elszomorodik.

- Sajnos erre nem tudok neked válaszolni. Annyi biztos, hogy nagyon erős a képességed, de pontosan nem tudjuk, hogy mennyire, és legfőképpen azt, hogy mi is igazán.

- De én most nem erre gondoltam, hanem Michaelre, és arra, hogy állandóan megbántalak titeket, pedig nem szánt szándékkal teszem.

- Mi ezt tudjuk – mondta halkan.

- De mégis haragszol rám – álltam meg.

- Igen, haragszom, de nem ezért – fordult felém. – Lily, miért kellett mindig elszöknöd? Soha nem tudtuk, hogy hol vagy, mindig aggódtunk. És hát nem is hiába. Ez a Michael rejtély számomra. De gyere, ezt a többieknek is tudniuk kell – fogta meg a kezemet, és gyors tempóban visszasétáltunk. A házban mindenki feszült volt, és árgus szemekkel figyelték, ahogyan besétálunk.

- Lily – lépett elém Esme. – Ha még egyszer ilyet csinálsz, én kivágatom a fiúkkal azt a fát.

- De hisz az az egyik kedvenced – hökkentem meg.

- Igen az, de neked meg a nagyon nagy segítőd – nézett rám mérgesen.

- Ne aggódj, többet nem fogok elszökni, így nem kell bántanod a fát – mosolyogtam rá.

- Ennek örülök – ült le a fotelba.

- Amint látom, mindenki itt van – szólalt meg Edward, majd folytatta. – Nessie gondolom Jake-kel van, ami most nem is baj. Ha jól sejtem a többiek elmesélték, hogy mi is történt – nézett körbe, majd látva a kisebb-nagyobb bólintásokat ismét megszólalt. – Tudnotok kell, hogy ez a Michael, tud rólunk mindent. Amikor odaértünk Seattle-be, hallottam a gondolatait, és ő ezt tudta nagyon jól, mert üdvözölt és mindenkit láttam a fejében. Tudja a képességeinket, és Lilyről is tud nagyon sok mindent. De a legfurcsább, hogy annyira jól tudja rejteni előlem a gondolatait, hogy ennél többet nem hallottam.

- Nekem nem ez volt a legfurcsább – szóltam közbe. – Akar engem, de nem vitt magával, holott megtehette volna. Azt mondta, hogy magamtól fogok majd menni. És ez nem hagy nyugodni.

- Ez tényleg furcsa, de ezen túl, sehová egyedül. Megértetted? – emelte fel a hangját Edward.

- Igen meg – feleltem határozottan. – De most e…

- Ugye, nem akarsz valahová menni? – vágott a szavaimba Rosalie.

- Nem, de enni azért szabad? – kérdeztem, amire nevetések voltak a válasz. És én örültem, hogy újra vidámak, ha csak pillanatokig is.

Miután megvacsoráztam, már este fél hét volt, ezért felmentem a szobámba. Majd elindultam az erkély felé, hogy kiüljek egy kicsit, amikor az asztalom mellett elhaladva, megakadt a szemem egy fényképen. Én voltam rajta a szüleim halála előtt készült pár nappal. Felvettem a tartót, és kisétáltam. Majd leültem, de nem csináltam mást, csak némán néztem a fotót, és szinte minden egyes megélt pillanatom, napom, percem, amit az új családommal és barátaimmal töltöttem filmként pergett le előttem. Melyen hol elmosolyodtam, hol pedig a könnyeimmel küszködtem. És rá kellett jönnöm, hogy megváltoztam. A fénykép tükrözte ugyan a fizikai valómat, de a szemem, már közel sem. A velem történtek megkeményítettek, és még jobban megtanítottak küzdeni. Kicsinek is erős jellem voltam, makacs, kitartó és büszke. De sosem voltam tiszteletlen, vagy hanyag, mert mindig tisztában voltam a kötelességemmel. Gyerek voltam, iskolába jártam, tanultam és elvégeztem a rám kiszabott feladataimat. Viszont amikor beteg lettem, és a szüleim éjt-nappallá téve dolgoztak, akkor a ház dolgait a kezembe kellett vennem. Igaz a szüleim ezt nem kérték tőlem, de hogyan is heverhettem volna az ágyba, mikor ők mindig hulla fáradtan értek haza. Én takarítottam, mostam, főztem, tartottam rendbe a kertet, hogy ők pihenni tudjanak. Emellett ott volt az iskola és a tanulás, na meg a hobbik, amikre az esték, vagyis inkább az éjszakák maradtak. De ezt nem bánom. Mindig az a lány voltam, aki tudta, hogy mit akar az élettől. A gyermeteg gondolkodásmódot, hamar felváltotta a kőkemény valóság, és ettől vagyok ennyire reális. Engem nem kényeztettek el, nem szolgáltak ki, nem halmoztak el jobbnál jobb dolgokkal, mert nem volt rá szükségem. Én mindig két lábbal álltam a földön, és ha szükségem is volt valamire, azért ha kellett megdolgoztam. Hamar felnőttem, és talán ezért viselkedem így. Ha azt nézzük valahol én vigyáztam a szüleimre, és én neveltem fel őket, nem pedig ők engem. Gondoskodtam róluk, ahogyan ezt tettem a Cullen család tagjaival is, mikor elküldtem őket. De a legjobban akkor is Paulért aggódtam.

Annyira hiányzik! Minden egyes nélküle töltött nap, megtöri a hitemet, hogy valaha is láthatom. Igaza van Nessie-nek, hasonlítunk egymásra, de pont ezen hasonlóság miatt van a köztünk lévő feszültség is. És ha az egyikünk nem enged, akkor a másikunk mindig megsebesül, főleg lelkileg. De én nem engedhetem meg, hogy lerombolja az évek alatt felállított páncélomat, mert akkor megtudná a benne rejlő összes titkot, melyek közül, némelyek halálos döfések lennének a számára. És tessék ismét sírok, a képről a lány pedig tündérien mosolyog rám, de vajon a való életben valaha fog még szívből mosolyogni? Ahhoz kellene egy arc, egy hang, vagy csak az ismerős szívdobbanás, ami a tulajdonosánál megvan, csak ki tudja hol?

Felnéztem az égre, ahol a fekete felhők már gyülekeztek, és a fáradság ismét rám telepedett. De képtelen volnék most aludni, ennyire feldúltan. Besétáltam hát a szobámba, és a tekintetem találkozott a sarokban álló gitárommal. De régen játszottam már rajta. Odasétáltam, végigsimítottam az oldalán, majd a nyakát óvatosan átfogva elindultam az udvarra. Mikor még a lépcsőn jártam mindenki rám nézett, de egy szót sem szóltak, csak a tekintetükkel követték a lépteimet. Edward elmosolyodott, és én ezt betudtam annak, hogy a gitárt a kezemben látja.

Kisétáltam az udvarra, ahol az idő pillanatok alatt lehűlt, de ez most nem érdekelt. Körbenéztem, hogy hová is üljek, majd felpattantam az asztalra, és a lábaim éppen hogy csak érintették a földet. A gitárt megtámasztottam a combomon, és egy nagy levegő kíséretében elkezdtem pengetni a húrokat. De úgy döntöttem, hogy énekelni is fogok, s így is tettem. A dalban benne volt, minden, amin fent gondolkodtam, és minden, amit ebben a percben kívántam. Mikor énekeltem sírni tudtam volna, de ezt megtették helyettem a felhők, amik nem egyszerűen sírtak, hanem zokogtak. Az eső ömlött, de ez sem érdekelt. Nem vagyok cukorból, hogy elolvadjak, és a gitárnak sem lesz semmi baja. Viszont amikor a dal vége felé jártam, ismerős érzés fogott el. Vonzott az erdő, pedig olyan sötét volt, hogy ép eszű ember ilyenkor nem megy be oda. Mikor befejeztem a dalt a vonzás eltűnt.

Lehajtottam a fejemet, letettem a gitárt az asztalra, majd felálltam. De ekkor az előttem álló fák között mozgásra lettem figyelmes, és bevallom nagyon megijedtem, mert nem láttam, hogy ki az. Majd mikor valaki közelített felém megnyugodtam, mert emlékeztem, hogy Nessie is a nappaliban volt, de Jake nem volt vele. Így az asztal felé fordultam, rátettem a kezemet a gitárra, és köszöntem.

- Szia Jake! Gondolom jól eláztál. Menj Nessie már vár – mondtam a sírással küszködve. De nem jött válasz. Azt gondoltam, haragszik rám Paul miatt, így nem mozdultam, csak vártam, hogy mikor megy el mellettem. De ez sem történt meg, így mondanivalóm közepette megfordultam. – Mond Jake, ne kímélj. Tudom, hogy… - és ennyit bírtam csak mondani, mert nem Jake állt velem szemben. A szám mosolyogni szeretett volna, a szemem pedig sírni, de mégsem tudtam megtenni egyiket sem, mert a döbbenet lett úrrá rajtam. Egy hete nem láttam Pault, de semmit sem változott. Vagyis a szemei, az arca váltak szomorúvá, és a szíve.

- Szia – szólalt meg halkan, de én még mindig csak álltam vele szemben mozdulatlanul, mire lehajtotta a fejét. – Látom felesleges volt visszajönnöm – mondta, és megfordult.

- Paul, ne merészelj még egyszer itt hagyni – buktak ki belőlem a szavak, amire hátra kapta a fejét.

- Nem önszántamból tettem, hiszen te zavartál el – nézett rám.

- Ez nem igaz. Elküldtelek, de csak… mert nem akartalak bántani – vetettem oda.

- Ez ugyanaz.

- Most nincs igazad – hajtottam le a fejemet. – Életem legfájdalmasabb, de egyben legjobb döntése volt – suttogtam magamban.

- Ezt, hogy érted? – termett hirtelen előttem, én pedig azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak.

- Tudod, iszonyatosan fájt, hogy elküldtelek, de csak miattad tettem, és…

- Én nem erre értettem. Hanem, hogy miért volt a legjobb döntés? – nézett a szemembe. Na, erre mit válaszoljak?

- Mert nem esett így semmi bajod – dadogtam.

- Lily, én mindig őszinte voltam hozzád, kérlek, mit nem mondasz el? – fogta meg a két kezemet. – Mesélj el nekem mindent.

- Az hosszú lesz, habár nem történt velem semmi különös – néztem a semmibe.

- Lily…

- Jó, nem tudok jól hazudni. Mikor elmentél megtámadott valaki, és…

- Mi?! Ugye, nem bántott? – szorította meg a kezemet, én pedig csak a földet néztem.

PAUL SZEMSZÖGE:

Nem bírtam tovább és végül visszajöttem. Igaz nem farkas alakban, és ez így fárasztó volt, de legalább a többiek nem kutakodtak a fejemben. Először hazamentem, és lezuhanyoztam, majd elindultam a Cullen ház felé. Még mindig nagyon fájtak Lily szavai, de szeretem őt. Elgondolkodtam azon, hogy talán lehet senki nincs most farkas alakba, így az út egy részét farkasként tettem meg. Amióta elmentem, nem változtam át, és be kell vallanom, hogy hiányzott.

Ahogy közelítettem a ház felé, hallottam Lily hangját, ahogy énekel, majd elkezdett szakadni az eső. Nagyon szomorúnak tűnt a hangja, és az arca is erről árulkodott, így gyorsan visszaváltoztam. Láttam, ahogy leszáll az asztalról, és érzékeli, hogy van valaki a fák között, így elindultam felé, de a sötétben nem láthatta, hogy én vagyok.

- Szia Jake! Gondolom jól eláztál. Menj Nessie már vár – mondta elcsukló hangon, de én nem válaszoltam neki. Viszont ő sem mozdult, és nem tudtam, hogy mire várhat. – Mond Jake, ne kímélj. Tudom, hogy… - de ennyit mondott csak, és kerek szemekkel bámult rám.

- Szia – mondtam halkan, de ekkor sem történt semmi. Nem köszönt vissza, nem mosolyodott el, nem csinált egyebet, csak mereven bámult rám. És ez jobban fájt, minden egyes eddigi kimondott szavánál, és lehajtott fejjel folytattam. - Látom felesleges volt visszajönnöm – mondtam, és megfordultam.

- Paul, ne merészelj még egyszer itt hagyni – hadarta, és erre visszafordultam.

- Nem önszántamból tettem, hiszen te zavartál el – néztem rá.

- Ez nem igaz. Elküldtelek, de csak… mert nem akartalak bántani – mondta.

- Ez ugyanaz.

- Most nincs igazad – és ezzel lehajtotta a fejét. – Életem legfájdalmasabb, de egyben legjobb döntése volt – suttogta az orra alatt.

- Ezt, hogy érted? – szaladtam elé, és láttam rajta, hogy ez meglepte.

- Tudod, iszonyatosan fájt, hogy elküldtelek, de csak miattad tettem, és…

- Én nem erre értettem. Hanem, hogy miért volt a legjobb döntés? – néztem a szemébe, a válaszra várva.

- Csak mert nem esett így semmi bajod – dadogtam, de tudtam, hogy ez nem az igazság.

- Lily, én mindig őszinte voltam hozzád, kérlek, mit nem mondasz el – fogtam meg a két kezét. – Mesélj el nekem mindent.

- Az hosszú lesz, habár nem történt velem semmi különös – nézett a sötétségbe.

- Lily…

- Jó, nem tudok jól hazudni. Mikor elmentél megtámadott valaki, és…

- Mi?! Ugye, nem bántott? – szorítottam meg a kezét, mire a földet kezdte el bámulni.

- Tudod, az úgy volt… - kezdett bele, és tudtam, hogy vagy nem fogja elmondani az igazat, vagy megosztja velem a számomra nem fájó részeket. De ekkor meghallottam, hogy valaki errefelé tart, és mélyen beleszagoltam a levegőbe. Ez Jake. És pont kapóra is jön. Mivel nem tudja, hogy visszajöttem, ha hirtelen meglepem a kérdésemmel, úgyis a válaszra fog gondolni. Így megtudom az igazat.

- Lily, mindjárt itt vagyok – engedtem el a kezét és befutottam az erdőbe. Gyorsan átváltoztam és már tettem is fel a kérdést. – Mi történt Lilyvel? – gondoltam, és már láttam is a választ, ami megállásra és morgásra késztetett.

- Paul, nyugodj meg. Már jól van – hallottam a gondolatait, és azzal a lendülettel megfordultam, és rohantam vissza. Nagyon haragudtam magamra, mert a sértettségem miatt veszélybe sodortam Lilyt. Vissza akartam változni, de annyira ideges voltam, hogy nem ment. A fák közül néztem Lilyt, és ugyanúgy állt ott, ahogyan az előbb. Az erdőt kémlelte, szomorú szemekkel, és halk sóhajokkal.

- Lily – szaladtam oda hozzá, amikor végre sikerült visszaváltoznom. – Sajnálom – szorítottam magamhoz. – Annyira sajnálom.

- Paul, kiszorítod belőlem az összes levegőt – szuszogta. – De mond, mit sajnálsz ennyire? – kérdezte, mikor elengedtem.

- Az arcodat – néztem rá félve, és ekkor Jake lépett ki az erdőből.

- Megkértelek, hogy ne mond el neki – szaladt elé Lily.

- Én nem tehetek róla. Annyira meglepett, hogy itt van, és a kérdése is hirtelen jött. Ne haragudj – védekezett Jake.

- Lily, igaza van. Ha nem leptem volna meg, akkor soha nem tudom meg tőle, és gondolom tőled sem – fordultam felé.

- Igen, ez így van. Miért fájdítsam a szíved, ha már jól vagyok? – válaszolt mérgesen.

- Előbb-utóbb úgyis megtudtam volna, és jobb, hogy előbb – léptem elé. – Eleve az én hibám.

- Na, pont ezért nem akartam elmondani – szorult ökölbe a keze. – Miért lenne a te hibád?

- Azért mert nem kellett volna elmennem, itt kellett volna maradnom a közelben – szűrtem a fogaim között. – Akkor meg tudtalak volna védeni.

- Paul, semmi bajom nem történt – simogattam meg az arcát.

- De meg is ölhetett volna – vettem egy nagy levegőt.

- Hidd el, nem ölt volna meg – jelentettem ki, visszaemlékezve a délelőtt történtekre.

- Hogy állíthatod ezt ilyen magabiztossággal - kérdeztem összeszűkített szemekkel.

- Na, ez egy még hosszabb történet – jött a gyors, de halk válasz. Én pedig Jake-re néztem, hogy miről is van szó. – Ő nem tud erről, nem voltak itthon Nessie-vel, meg nem is itt történt.

- És ki tud róla? – kérdeztem idegesen.

- Mindenki – suttogta.

- Akkor légy szíves maradj itt, mi pedig beszélünk Edwarddal – emeltem meg az állánál fogva az arcát.

- De hisz zuhog az eső – nézett fel, majd hozzátette. – Habár már így is teljesen eláztam, úgyhogy mindegy. Itt megvárlak – ült vissza az asztalra.

- Jake, te menj be, mindjárt megyek én is – szóltam hátra, Lilyt nézve. Majd Jake elviharzott mellettünk. – Soha többet nem foglak elhagyni vagy magadra hagyni, akármennyire kéred, és akármit is fogsz csinálni – fogtam a kezeim közé az arcát, amire ő elmosolyodott. – Komolyan mondtam Lily, soha. Megértetted? SOHA!

- Paul, értem. Hidd el, értem. De te is értsd meg, hogy ha úgy érzem, hogy bántanálak, el kell menned a közelemből. Ígérd ezt meg nekem, de ne úgy, mint az illúziónál. Én nem bánom, ha csak pár méterre mész tőlem, de…

- Megígérem – vágtam a szavaiba.

- Hogy mi? – kapta fel a fejét. – Mi ez a hirtelen válasz? – nézett végig rajtam.

- Kompromisszum – húztam ki magamat.

- Értem. De remélem be is fogod tartani – fogta meg a vállamat.

- Hiszen megígértem, de kérnék tőled valamit – hajoltam közel hozzá, és ő csak bólintott. – Ne titkolózz előttem, kérlek.

- Megígérem, hogy nem fogok – mosolygott, majd végigsimította az arcom bal oldalát, majd a karomat és végül összekulcsolta az ujjainkat. Vágytam az érintésére, a puha ujjaira, melyek a selyem puhaságával kényeztetik bőrömet. De a mosolya, a mindig ragyogó szemei is hiányoztak, nem beszélve a szíve sajátos zenéjéről, mely csak nekem verte a hol nyugodt, hol nyugtalan ütemet. Szeretem hallgatni a szívdobogását, ahogyan ő az enyémet, és most is éppen a mellkasomra akarta hajtani a fejét, de én megakadályoztam benne, mert megcsókoltam.

LILY SZEMSZÖGE:

Mikor azt kérte tőlem, hogy ne titkolózzak, sírni tudtam volna, de ehelyett csak mosolyogtam. Viszont ha azt nézzük, egyetlen egy dolgot nem tud rólam, amit nem is fog soha, ha rajtam múlik. Hál’ istennek Jake sem árulta el neki, amikor Paul hirtelen meglepte. Ahogy néztem őt a kezem önkénytelenül végigsimította az arcát, majd a karját, végül összekulcsoltam az ujjainkat. Nagyon hiányzott minden rezdülése, minden apró érintése. De legjobban a vibráló szívverése hiányzott, mely mindig nyugtatóan hatott rám. Hallanom kell! Éppen hajtottam volna a mellkasára a fejemet, de megakadályozott ebben, és megcsókolt.

A puha ajkai, a lassan követelőző nyelve teljesen új oldalát mutatta meg nekem. Soha nem volt ennyire higgadt, ennyire nyugodt. Még azt is megkockáztatom, hogy előre kigondolta a tettét, és ha ez így van, akkor ez az egy hét jótékony hatással is volt rá. Mikor elváltak az ajkai az ajkaimtól, rám mosolygott, és berohant a házba, ahol Edward már jól tudta, hogy miért is megy be. Én pedig azt tudtam nagyon jól, hogy mindent el fognak neki mesélni, és nem fogja őket érdekelni a reakciója, nem úgy, mint engem. Ahogy felnéztem az égre, az eső már éppen, hogy csak csepergett. Annyira ideges voltam, hogy nem bírtam egyhelyben ülni, így fel-alá kezdtem járkálni az asztal és az egyik fa között. És ez így ment vagy öt percen keresztül, amikor is sétáltam volna vissza az asztalhoz, mikor leesett elém valami. Először fel sem fogtam, hogy mi az, de amikor ismét puffant a földön egymás után két láb, majd egy fej, az első leesett testrészt is felismertem, amely egy torzó volt. Amikor ez világossá vált számomra a hányás kerülgetett. De még hiányzott két testrész, melyek nem is várattak sokáig magukkal. Lesett egy kéz a lábak mellé, majd a másik közvetlen elém, és szinte súrolta a lábamat, amely most már sikolyra késztetett.

Mindenki kirohant, és ahogy kiértek, meg is torpantak, de a hangos morgások felőlük még jobban megrémisztettek. Emmett és Jasper pedig futásnak eredtek volna, de Edward felkiáltott.

- Felesleges mennetek, már messze jár – szűrte a fogai között. Majd ismét nézték a falfehér arcomat, és azon imádkoztam, hogy el ne ájuljak. De Paul gyorsan mögém állt, és átfogta a derekamat.

- Jól vagy? – kérdezte remegve.

- Nem igazán. Életemben nem láttam, még hullát, nem hogy darabokban – néztem magam elé, és ekkor az előttem lévő kézben megláttam egy borítékot, és egy szál rózsát. Ekkor kibontakoztam Paul karjaiból, és tettem előre pár lépést, majd leguggoltam. Néztem a vörös borítékot, melyre a nevem volt írva, arany betűkkel. – Ez nem lehet. Ezt nem hiszem el – kaptam a szám elé a kezemet.

- Lily, mi a baj? – kérdezte Edward, én pedig reszkető kézzel vettem el a borítékot, amely nem is volt lezárva. Amikor kivettem belőle az összehajtott papírt, ismét morgás hagyta el a szájukat. Szétnyitottam a levelet, mely szintén vörös színű volt, és beigazolódott a sejtésem.

Megmondtam, hogy lesznek következményei!

M.

- Michael – suttogtam, és hallottam Paul morgását a hátam mögött. Majd átnyújtottam Edwardnak a levelet. – Ugye, ő támadott meg? – néztem a testrészekre.

- Igen, és mivel bántott Michael megölte – nézte a levelet.

- De miért kellett…

- Mert nem hittél neki, és kinevetted – válaszolt a feltenni készült kérdésemre.

- Ennek lesznek következményei – ismételtem el a szavait. - Elment az esze! Mit hitt megtartok egy lábat emlékbe? – dühödtem be.

- Azt nem, de ezt igen – szólalt meg Paul, és a rózsát kivette a kézből, majd felém fordította.

- Vidd innen! Ha van a világon olyan virág, amit gyűlölök, az a rózsa – toltam el a kezét.

- Tényleg? – csodálkozott, én pedig elhúztam a számat. – Akkor még jó, hogy nem hoztam soha neked.

- Na, ezt látod jól tetted – mosolyogtam, de már kínomban. – Edward, mit csináltok most… - mutattam oldalra.

- Elégetjük – mondta halkan. – Emmett rakjatok hátul tüzet – fordult hátra, és az említett meg Jasper, már ott sem voltak. Edward pedig felvette a két lábat, megy a két kezet, és Jake is indult volna oda.

- Ha nem haragszotok, én bemennék, mert mindjárt elhányom magam, viszont – kaptam ki Paul kezéből a rózsát – ezt is dobjátok a tűzre – hajítottam feléjük a virágot.

- És mi lesz a levéllel? – nézett rám Paul.

- Az marad, hogy emlékeztessen arra, miért is nem fogok soha vele menni – emeltem fel a hangom, majd berohantam a földszinti fürdőszobába. Bent voltam vagy húsz percig, és minden kijött belőlem. Majd megkerestem a fogkefémet, fogat mostam, az arcomat is jól lelocsoltam hideg vízzel, és elindultam a nappaliba.

- Lily, ne haragudj, de nagyon pocsékul nézel ki – karolt át Paul.

- Tudom a tükör is ezt mondta – bújtam a karjaiba. – Ha ma nem testrészekkel fogok álmodni, akkor nem tudom, hogy mivel – ráztam meg a fejemet.

- Én biztos vagyok benne, hogy mással fogsz – szorított magához kedvesem.

- Tényleg? És honnan tudod te ezt? – néztem rá kérdőn.

- Onnan, hogy ma itt maradok éjszakára – húzódott fülig érő mosolyra a szája, ahogy titkon az enyém is. Gyorsan körbenéztem, és rajtunk kívül nem volt senki sem a nappaliban.

- Paul – fordultam felé. Elfogadsz tőlem valamit? – néztem a szemébe.

- Persze – mosolygott, én pedig felálltam és a farmerom jobb hátsó zsebéből előhúztam a két medál a balból pedig a szürke gumiszerű anyagot, amit letettem az ágyra, majd a két félszívet felé nyújtottam. – Válassz egyet.

Ő elvette mind a kettőt, és a feliratokat nézte rajtuk.

- Nekem mindkettőről te jutsz eszembe – suttogtam.

- Ez a vers miatt van, ugye? – fogta meg az egyiket a kezébe.

- Igen – bólogattam.

- Nekem mind a kettő tetszik, és ezt választom – nyitotta szét a kezét, melybe a másik szóval díszített félszív feküdt.

- És hordani is fogod? – kérdeztem tőle hirtelen.

- Lily, mi nem hordunk se gyűrűt, se nyakláncot, mert elszakadnának az átváltozás során, de megígérem, hogy mindig nálam lesz – mondta szomorúan, mert tudta, hogy fájni fognak a hallottak.

- Ezt is megoldottam – ugrottam fel, és kivettem a kezéből a medált, majd ráfűztem a szürke gumira, amelynek a végeit összecsomóztam. Ránéztem, miközben a nyakába akasztottam az immáron kész nyakláncot. – Gyere – húztam az ajtó felé. – Menj, változz át légy szíves.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. El fog szakadni – mutatott a nyakára.

- Bízz már bennem egy kicsit jobban – húztam fel a szemöldököm.

- Rendben, mindjárt jövök – és ezzel beszaladt a sötétségbe. Mikor kilépett az erdőből, a családom is éppen közeledett felém, de ők előbb odaértek.

- Lily, mit csináltál Paullal, teljesen fel van dobva – tette a kezét a vállamra Jasper.

- Ezek szerint nem szakadt el – motyogtam az orrom alatt, majd Paulhoz sietve, végigtapogattam a nyakát, és beleakadtak az ujjaim a nyakláncba és a medálba.

- Lily, nagyon frappáns vagy – szólalt meg Edward.

- Nem én – fordultam hátra – hanem az eladó.

- Az mindegy, de te fedezted fel benne a lehetőséget – nevetett.

- Ez igaz – nevettem immáron én is.

- Ne haragudjatok, de megtudhatnánk mi is, hogy miről van szó? – kérdezte kissé durcásan Nessie.

- Mindjárt, csak Lily Paul kérdezi, hogy visszaváltozhat? – nézett rám Edward.

- Persze – fordultam Paul felé, aki már az erdőben volt, utána pedig futva közeledett felém, majd felkapott és megpördült velem.

- Köszönöm, mindig hordani fogom – mondta, miután letett.

- Szívesen. És én is hordani fogom mindig, a másik felét – öleltem meg szorosan.

- Valaki most már elmondaná, hogy miről van szó? – türelmetlenkedett Nessie.

- Persze – léptem oda hozzá. – Paul kapott tőlem egy medált, amiről azt mondta, hogy mindig hordani fogja.

- Igen, az első átváltozásig, míg el nem szakad – vetette oda Jake.

- Tudod, én erre is gondoltam. Nézz csak a nyakára – fordultam Paul felé. – Ez az anyag eszméletlenül nyúlik, és éppen az előbb tett róla tanúbizonyságot, hogy ha átváltozik, akkor sem szakad el – fordultam most Jake felé.

- Na persze, aztán meg visszaáll az eredeti méretére. Lily, ne viccelj már – rázta a fejét barátnőm pasija.

- Jake, nem viccel. Úgy van, ahogy mondja – jelentette ki Paul.

- Tényleg? – lépett mellénk Nessie. - Régebben én is vettem egy medált Jake-nek, de sajnos nem tudta hordani, az előbb említettek miatt.

- És milyen medált? – kérdeztem kíváncsian. Erre a nyakláncára mutatott, amin egy ugyanolyan szív volt látható, mint az én nyakamban, csak arra az örökké szó volt gravírozva. – És a tiéden is ez a felirat van? – néztem Jake-re, aki bólintott egyet. – Megnézhetném?

- Persze – majd a zsebéből elővette a picinyke medált. – De vigyázz rá.

- Nem fogom megenni, de van egy meglepetésem – kacsintottam Nessie-re, és elővéve a másik gumidarabot, felfűztem rá a medált, majd csomót tettem a végére, és átnyújtottam a barátnőmnek. – Így már tudja hordani.

- Lily, te egy angyal vagy – ölelt át Nessie.

- Dehogy vagyok, csak gondoltam jól jöhet – mosolyogtam, miközben Nessie Jake nyakába akasztotta az régi, mégis új ékszert.

- Ti aztán nagyon hasonlítotok egymásra lányok – szólalt meg Carlisle.

- Miért is? – kérdezett rá Emmett.

- Csak azért, mert mind a négyük nyakában ugyanolyan medál van, holott Lily eddig észre sem vette Nessie-ét, csak a szöveg különbözik rajtuk – válaszolt a doktor.

- Miért a tiétekre mi van írva – lépett Paul elé Jake, majd elém. – Na, jó, a Heart Beat-et (szívdobbanás) még értem – nézett barátjára. – De az Easy Golden Shirt-et (könnyű arany ing) már nem – húzta össze a szemöldökét.

- Paul, csak nem? – kérdezte hirtelen Jasper.

- De igen – válaszoltam én. – Olvasta a könyvet, amit adtál neki – mosolyodtam el.

- Azt hiszem, én nem tudom, miről van szó, de a medálok tényleg egyformák - ölelte át Nessie-t Jake.

- Hát persze, hogy egyformák, hiszen ugyanazt jelentik mindannyiunk számára – léptem Paul mellé, de amint láttam nem értették, hogy mire gondoltam. De nem volt kedvem magyarázkodni, így csak ennyit mondtam. – Két szív, egy egész.