25. fejezet - ismeretlen ismerős

LILY SZEMSZÖGE:

- Ne! – sikoltattam, miközben Paul a mellkasához szorította az arcomat. – Engedj el! Segítenünk kell!

- Lily, nem tehetünk semmit. Meghalt – suttogta.

- Nem, az nem lehet! Engedj már el – ordítottam, a karjai pedig ekkor a teste mellé zuhantak. Az ablakhoz rohantam, és nem is a rendellenesen fekvő test rémített meg, hanem a rengeteg vér, amely körülvette. Az élettelen férfi mellett Carlisle guggolt, nem messze tőle pedig Edward állt. Egyszerre néztek rám mindketten, de a doktor tekintetét soha nem fogom elfelejteni. A szemei, az arca megkönnyebbülést, megnyugvást sugárzott, mégis láttam rajta azt, hogy ennek nem így kellett volna végződnie. Ahogy a fejét rázta, a bűntudat, még jobban felerősödött bennem és némán bámulta magam elé. – Megöltem, megöltem őt – buktak ki a szavak valahonnét a bűnös lelkem mélyéről.

- Lily, ez nem így van – lépett mellém Paul.

- Nem, így van?! Nézz le! Nézz, már le! – rántottam az ablak felé, kényszerítve, hogy ő is lássa, amit én az előbb. – Most mond azt, hogy nem így van. Istenem, mit tettem? – omlottam össze.

- Lily, figyelj ide rám – hatolt a tudatomba egy nyugodt női hang. – Ha te nem segítettél volna, akkor most én lennék halott és nem Norman – mosolygott az igazgatónő. – A mai napot sosem fogom elfelejteni, ahogyan azt sem, amit tettél. Köszönöm.

A szemében a hála, és az előbbi szavai elgondolkodtattak. Vagy ő, vagy én, vagy Mr Baker. Én őt választottam, Norman saját magát, és a sors, aki azokban a pillanatokban-Paulban öltött testet, engem.

Így felnéztem kedvesemre, de az eddig töretlen mosolya sehol sem volt, helyette az aggódás préselte egyenes vonallá az ajkait. Ekkor Carlisle lépett be a szobába. Gyorsan megvizsgálta, majd ellátta Miss Gordon sebét, ami hál’ istennek csak felszíni sérülés volt. Utána elindult felém, s mikor felálltam magához ölelt.

- Örülök, hogy semmi bajod nem történt – mondta halkan, és tudtam, hogy szívből mondja, de azt is, hogy bántják a történtek.

- Carlisle – néztem rá. – Haragszol rám?

De nem válaszolt, csak a fejét rázta meg, amiből tudtam, hogy nem rám haragszik, hanem valakire, vagy valamire, de igazából még ő sem tudja.

- Tudom, látom rajtad, hogy valami bánt – tettem az egyik kezemet az arcára.

- Igen, ez így van. Ennek…

- Apa, ezt megbeszéltük odalent – vágott élesen a szavaiba Edward.

- Nem, igaza van Edward. Nem így kellett volna végződnie. De sajnos ezen már nem tudok változtatni – vettem egy mély levegőt.

- Lily, én nem…

- Tudom – mosolyogtam a doktorra. – Viszont most hazamennék.

- Sajnos nem lehet, mert Charlie már úton van, ahogyan Samantha és az édesanyja is – mondta Edward, de én mégis elindultam kifelé.

- Kint leszek az udvaron, ott megtaláltok – szóltam vissza a lépcsőről.

Ahogy kint ültem, ismét marcangolni kezdtem magamat, amikor Rosalie ült le mellém.

- Kicsi lány, nem tudom, hogy hogyan segíthetnék, de eljött az ideje, hogy megtudd a múltamat – sóhajtott fel fájdalmasan. Ezután pedig csak mesélt, néha meg-megállt, rám nézett, hogy a hallottak nem rémítenek-e meg, de mikor csak a kíváncsiságot látta a szememben, azonnal folytatta is. Miiután befejezte, feszült csend alakult ki, amit végül ő tört meg. – Lily, most már tudod, hogyan lettem a család tagja. Ezért megkérdezem, ezek után is együtt tudsz élni velem?

- Rosalie – kerekedtek el a szemeim. – Hogy kérdezhetsz ilyet? – ugrottam fel, és ültem le mellé. – Engem nem befolyásol a múltad, én nagyon szeretlek téged.

- Akkor mond, magaddal miért vagy ilyen? – nézett rám.

- Ez teljesen más – fordultam el a kémlelő tekintete elől.

- Igazad van, teljesen más. Én gyilkoltam, és a bosszú hajtott, te pedig önvédelemből tetted, amit tettél. Másokat védtél, és az egész egy baleset volt. Lily, ne emészd magadat, kérlek.

A szavai kőkeményen az igazat tartalmazták, magamat védtem, de akkor is én löktem meg, és miattam zuhant ki a harmadikról. Mikor visszagondoltam a testre és a vérre a járdán, megborzongtam, és arra lettem figyelmes, hogy valaki áll előttem, és Rosalie is eltűnt mellőlem.

- Lily – suttogta Samantha, én pedig ránézni sem mertem. – Sajnálom.

- Hogy mi? – szaladt ki hirtelenjében a számon. – Nem, én sajnálom és… részvétem.

- Köszönöm, de kérlek, had kérjek bocsánatot az apám tetteiért – ült le a padra.

- Samantha, neked nincs miért bocsánatot kérned.

- De…

- Semmi de. Erről senki nem tehet, egyedül – és ekkor nagy levegőt vettem – az édesapád. Tudom, hogy szörnyű ezt hallani, de ez az igazság. És én annak örülök a legjobban, hogy téged nem bántott.

- Igen, engem soha – hajtotta le a fejét, ezután pedig néma csendben ültünk, míg nem léptek közeledtét hallottuk.

- Lily, be kellene jönnöd, mert Charlie beszélni szeretne veled – nyújtotta a kezét Paul, én pedig a kezébe adtam az elkövetkező perceimet.

Azt hittem könnyebb lesz elmondani a történteket, de nem így volt. Ahogy meséltem, minden mozdulat, minden pillanat újra megelevenedett bennem, és a lelkembe mart. Charlie látta rajtam, hogy már szabadulnék innen, így gyorsan aláíratott velem egy papírt, és az egész család hazament. Mint kiderült Alice összepakolta a táncteremben hagyott cuccainkat, és hazavitte. Habár nem hiszem, hogy bárki is meglátta volna.

Mikor hazaértünk elindultam a szobámba, de a lépcső második fokáról visszafordultam.

- Szeretném, ha senki sem zavarna. Egyedül szeretnék lenni – suttogtam, hiszen úgyis hallják. Viszont ekkor megláttam Pault, aki nemsokára be fog lépni az ajtón, így lenyugtattam magamat, majd Edwardra néztem, és gondolatban kértem, hogy őt se engedje fel, majd gyorsan elindultam.

- Lily, várj meg – hallottam Paul hangját, de nem fordultam meg.

- Paul, egyedül szeretne lenni – mondta Edward.

- Szerintem én felmehetek – ellenkezett.

- Azt kérte, hogy téged se engedjelek fel – jelentette ki Edward fájdalmasan, és ez volt az utolsó, amit hallottam, mert gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Viszont mozogni sem akartam, sőt lélegezni sem, így csak lecsúsztam az ajtó elé, és kitört belőlem a sírás.

Legbelül tudtam, vagyis az eszem tudta, hogy baleset történt, és a szívem is hajlott az igazságra, de a lelkem nem. És amit érzek, az nem más, mint bűntudat, amely olyan, mint a féreg meg a kullancs keveréke. Lassan, mégis kitartóan férkőzik a közeledbe, hogy amikor a legvédtelenebb vagy bekebelezzen, és élősködik, mint a pókszabású ízeltlábú, mely igaz, hogy csak táplálkozik, de ha jó rejtőzködik, akkor öl.

De elég! Be fogok dilizni, viszont nem tudom, hogy mi az, amivel elfoglalhatnám magamat, főleg a gondolataimat. Felálltam, leültem az ágyra, és elkezdtem ezen gondolkodni, aztán arra jutottam, hogy jelen pillanatban, nincs ilyen elfoglaltság. Viszont rettentően fáradt voltam, de egyben nyugtalan is, úgyhogy nem tudnék aludni. Ezért elindultam a könyvtárszobába, hogy beszéljek Carlisle-lal, aki éppen velem szembe jött.

- Lily, csak nem hozzám indultál? – kérdezte.

- De igen. Szeretnék kérni tőled, valami altatót, de csak olyat, ami nem üt ki napokra – húztam mosolyra a számat.

- Nem is adnék olyat, de van egy újfajta szer, amit pont fiataloknak gyártanak – mondta. – De menj vissza a szobádba, mindjárt beviszem. És úgy is történt, sőt előbb beért a helyiségbe, mint én. Mikor utolértem, a kezembe adott két szem gyógyszert, és egy pohár vizet, majd szép álmokat kívánva kisétált az ajtón. Nem tudtam, hogy hatni fog-e a szer, vagy sem, de befeküdtem az ágyba.

˜ ˚ ˜

Nagy ásítás közepette nyújtózkodtam egyet, majd az órára néztem, ami este kilencet mutatott. Te jót ég, átaludtam egy egész napot? Viszont ekkor ismét nagyot ásítottam, és rájöttem, hogy még mindig fáradt vagyok. Odasétáltam az asztalhoz, megnéztem a mobilomat, ami a reggeli dátumot mutatta. Na, akkor ezért érzem magam szétcsúszva, aludtam négy órát, a két altató mellett. Remek! De ha már fent vagyok, akkor lemegyek enni. Viszont semmi kedvem nem volt találkozni a többiekkel. Az érzéseim még mindig ugyanolyanok, bűnösnek érzem magam és kész, ezen egy alvás nem segíthet. És tessék, ismét dühös, mérges és elkeseredett vagyok. De enni kell, és talán nincs is itthon senki. Tévedtem! A lépcső tetején állva, láttam, hogy az egész családom itthon van, sőt mi több a nappaliban ül.

Elindultam a lépcsőn, de ekkor valami zöld köpeny villant az elmémbe, aminek hatására megszédültem, így megkapaszkodtam a korlátban. Majd ismét a régi voltam, két lépcsőfokig, mert ismét a zöld bársony, amihez egy álarc is társult. Álarc? Jaj, ne, az illúzió! De miért, csak foszlányokban? Ezt nem értem.

- Edward – hallottam meg Jasper hangját. – Mit látsz Lily gondolataiban?

- Semmit. De miért, mit kellene? – nézett rám.

- Az illúziót, de nem tudom, hogy miért így hat most rám? – léptem le az utolsó fokról, de ekkor összecsuklottak a térdeim, és nagyot koppanva vágódtam a padlónak. - Na, elég legyen! – morogtam dühösen.

- Lily, pont ezért nem hat rád – lépett volna mellém Jasper, de ehelyett csak felszisszent.

- Áh, ha ez kell neki! Akkor, ha már nekem fáj, akkor fájjon neki is – szűrtem a fogaim között.

- Lily, ne csináld, hisz mi is itt vagyunk – emelte fel a hangját Jasper, majd ordítani kezdett.

- Kislány, így nem tudnak neked segíteni és nekik is fájdalmat okozol – fogta meg a karomat Emmett.

- Igaza van Lily – mondta fájdalmasan Alice is. – Nyugodj meg, kérlek.

- Nem, nem nyugszom, mert akkor ismét az illúzió hatása alá fogok kerülni.

- De azt tudjuk kezelni, Paul már jön is – simogatta meg az arcomat Rosalie.

- Én is el tudom intézni – lettem még dühösebb, amire már Edward is ordítani kezdett.

- Lily, hagyd abba, megoldjuk másképp! – morgott.

- NEM! Menjetek el innen, és akkor nem fogjátok érezni! MENJETEK MÁR! – üvöltöttem. Sajnos nem láttam, hogy megteszik-e, mert folyamatosan be volt csukva a szemem. De hallottam, ahogy Rosalie Paulhoz beszél.

- Vigyázz rá, és legfőképpen próbáld megnyugtatni, és utána úgyis tudod, hogy mit kell tenned, ha az illúzió – mondta Rose.

- Igen, tudom, menj nyugodtan, Edwardék nagyon rosszul néztek ki – állapította meg Paul. – Lily, kérlek – fogta meg ekkor a kezeimet. – Nyisd ki a szemedet, és nézz rám.

- Nem! – ráztam meg a fejemet.

- Figyelj, ezzel magadnak sem teszel jót.

- Dehogynem. Pont ellenkezőleg, ha neki is fáj, akkor talán abbahagyja – dúlt bennem a harag.

- Lily – mondta ki a nevemet, soha nem hallott csalódottsággal a hangjában. – Nem ismerek rád. Te soha nem bántanál senkit, mi történt veled?

- Én sem értem, de egyszerűen nem tudok lenyugodni, ezért kérlek, menj el, mert nem bírnám elviselni, ha bántanálak. Kérlek.

- Nem hagylak itt, ilyen állapotban.

- Paul – emeltem fel a hangom. – Engem most már nem tud bántani, és jól leszek, hidd el, jól leszek.

- Most én mondom, hogy nem – és éreztem, ahogyan megremeg, amitől még dühösebb lettem. Gyűlölöm, amikor ellentmond nekem.

- Menj el – mélyítettem a hangomon, erre ő még erősebben szorította a kezemet. – Azt mondtam, hogy menj el – de meg sem mozdult mellőlem. Ekkor kinyitottam a szememet, és olyat tettem, amit soha nem fogok megbocsátani magamnak. - Kifelé – mutattam az ajtó felé, de csak a fejét rázta. – Menj már el! – ordítottam, de nem mozdult, én pedig erre, rettentően nagy pofont adtam neki. – Most már elmész végre? – néztem rá szinte gyűlölettel, holott legbelül már sírtam, de nem tudom, mi lesz ennek a vége, és ahogyan Edwardékat bántottam, lehet őt is tudnám. És nem engedem, hogy kísérletezzen magával.

Viszont, ahogy ezután rám nézett, azzal bárkinél jobban bántott. Nem is tudom, hogy gyűlölet, döbbenet vagy milyen fajta érzelem tükröződött a mostanra fekete szemeiben. De sóhajtott egyet, majd kirohant az ajtón, amely majdnem a vesztemet jelentette, mert a dühömet, a feltétlen szerelem elnyomta, és ha nem lettem volna résen, akkor az illúzió a hatalmába kerít.

Egyedül maradtam, és tudtam, hogy most már csak az ismeretlent tudom bántani, ha rá koncentrálok. És így is tettem, viszont az én fejem is kezdett szétrobbanni. Féltem, hogy nem vagyok olyan erős, mint az ellenfelem, hiszem én csak egy haldokló ember vagyok, de mindent megtettem, addig, míg rettentő nagy ütést nem éreztem a mellkasomon, és nekivágódtam valaminek, talán az egyik oszlopnak. De ennél is fájdalmasabb volt, mikor az arcomon éreztem fájdalmat, és a meleg vérem beborította a padlót.

Mikor kitisztult a látásom, körbenéztem a helyiségben, és rájöttem, hogy még mindig egyedül vagyok. Felálltam, igaz nagyon szédültem, és elindultam a lenti fürdőszoba felé. Először megmostam az arcomat, melyet a víz kegyetlenül csípet, majd belenéztem a tükörbe.

- NE! – sikítottam, és kitört belőlem a sírás. Az arcom bal oldalát, négy nagyon mély vágás csúfította, melyekből még mindig szivárgott a vér. Előkaptam egy kisebb törölközőt és az arcomhoz szorítottam. Ezután elindultam vissza a nappaliba, majd az erdő felé vettem az irányt, mikor Carlisle termett elő a semmiből.

- Mi történt? És mi ez a törölköző? – nyúlt a kezem után.

- Ne – toltam el a kezét. – Inkább szólj a többieknek, hogy jöjjenek haza, én addig felmegyek az orvosi szobába.

- Rendben – bólintott, és elindult, ahogyan én is, csak ellenkező irányba.

Beértem a doki szobába, ahogy mostanság hívtam. Leültem az ágyra, és vártam Carlisle-t, mire ő beugrott az ablakon, ahogyan sorra utána a többiek is.

- Hé, arról nem volt szó, hogy ők is jönnek – rémültem meg, mire szinte mindenkiből egy morgás szakadt ki, és rohantak is ki az ajtón, én pedig utánuk mentem.

A nappaliban álltak, és kisebb morgások hallatszottak felőlük, majd rám néztek.

- Lily, ez a te véred? – kérdezte Jasper.

- A francba! Igen, de mindjárt feltakarítom. Ne haragudjatok! – siettem le a lépcsőn, de megálltam, és rájuk néztem. – Sajnálom! Mindent sajnálok! Én nem akartalak titeket bántani, de…

- Semmi gond – lépett mellém Jasper. – Mi történt itt?

- Nem tudom. Vagyis, arra emlékszem, hogy az ismeretlenre koncentráltam, és valaki az oszlopnak vágott, majd…

- Igen? – kérdezték egyszerre, én pedig könnyes szemmel emeltem el a törölközőt az arcomtól. És a néma csend helyett, halk sikolyok és hörgések fogadtak, de senki nem szólalt meg, kivéve Carlisle-t.

- Ez nagyon csúnya, és össze kellene varrni – vizsgálta meg a sebeket.

- Nem akarom, hogy összevarrd – ráztam meg a fejemet. – Mert, ha jól gondolom ez örök életre látszani fog – vettem egy mély levegőt.

- Igen, ez megmarad – hajtotta le a fejét a doktor. De ekkor Jake rohant be az ajtón.

- Lily, mit képzelsz te magadról? Hogy voltál képes… - majd megtorpant, és kikerekedett szemekkel bámult.

- Jake, ha megkérhetlek, ne bámulj légy szíves, mert a többiek sajnálkozó tekintete éppen elég volt. Én sajnálom, ami történt, de most már tudom, hogy jól tettem, mert legalább Paul nem volt itt.

- De mi történt? – kérdezte hirtelen.

- Valaki megtámadta Lilyt, de nem értem, hogy miért nem ölt meg? – tette fel inkább magának a kérdést Edward.

- Mi? Egy vámpír? – remegett meg Jake.

- Igen, de te nem érzed? – kérdezte Jasper, mire Jake beleszagolt a levegőbe.

- Érzem, csak Lily vére nagyon elnyomja a szagot. És ő csinálta ezt az arcával? – kérdezte.

- Igen, ő – válaszolt neki Edward.

- Jake, kérlek, ne szólj Paulnak erről – fogtam meg a kezét.

- Lily, nem is tudnék, mert azt sem tudjuk, hogy hol van. Rettenetesen megbántottad, annyit tudunk, hogy nem farkas alakban van, mert nem halljuk.

- Meg kell keresnem – indultam el kifelé.

- Lily, fertőtlenítenem kell a sebedet, és jobban meg is szeretném nézni – állt elém Carlisle.

- Jó, de a vért előbb feltakarítom – fordítottam neki hátat.

- Hagyd, majd én megcsinálom – mondta Esme.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, és elindultunk felfelé a doktorral. Az ágyon ülve az erdőt néztem, míg Carlisle előkészítette a dolgait, de azért rám is figyelt.

- Min gondolkozol Lily? – kérdezte.

- Mindenen, de leginkább, azon, hogy az arcom sosem lesz a régi – hajtottam le a fejemet. – De ezt nem hiúságból mondom. Tudod, sokszor megsebesültem kicsinek, de mindig hamar elmúltak. Viszont a betegségem miatt, ez az ellenkezőjére fordult. És most ezek a karmolások, vagy nem is tudom, hogy mik, teljesen elcsúfítják az arcomat – folytak a könnyeim, és ismét dühös lettem, mégpedig az ismeretlen támadómra.

- Nagyon sajnálom, de ha átváltozol, a sebek is el fognak tűnni – lépett az ágy mellé, én pedig feléje fordultam. De ekkor szó szerint megmerevedett, a szemei kikerekedtek és még a fertőtlenítős üveg is kiesett a kezéből.

- Carlisle, Carlisle, mi van veled? – ráztam meg a kezét, de ő csak bámult rám. – Edward gyertek gyorsan! – kiáltottam. Természetesen pislogásnyi időn belül fent termett mindenki és minket néztek.

- Apa, mi a baj? – lépett előre egy lépést Jasper.

- Semmi baj nincsen. De ezt nézzétek – majd rám nézett, és az egyik kezével a többiek felé fordította az arcomat, akik ugyanolyan arccal néztek rám, mint az előbb ő.

- Ez hihetetlen – buktak ki Edwardból a szavak. – Ez, hogy lehetséges?

- Fogalmam sincsen, ilyet még nem láttam. De…

- Apa, ne viccelj már, Lily nem lehet alakváltó – rázta meg a fejét Edward.

- Miről beszéltek? Mi a baj? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Gyere – fogta meg a kezemet Alice. – Nézd – mutatott a tükörre, én pedig oldalra fordítottam a fejemet, ahol a sebek már alig látszottak.

- Ez, ezt nem hiszem el – simítottam végig az arcomon.

- Ha te nem hiszed el, akkor mit mondjunk mi – ült le a doktor.

- Mitől gyógyulnak a sebei? – kérdezte Rosalie.

- Fogalmam sincs, de Lily nem alakváltó, valószínűleg a képességével van összefüggésbe, ami egyre erősebb, csak fogalmam sincs, hogy hogyan – szólalt meg Jasper.

- Lily, emlékszel, hogy azt mondtad, hogy jó buli a gyorsan gyógyulás? Na, milyen érzés megtapasztalni? – húzta fel a szemöldökét Jake.

- Nem fogok hazudni, szuper. Nem tudom, hogy miért van ez, de örülök neki – néztem ismét a tükörbe, majd rá pár percre már a nappaliban voltunk, ahová Seth robbant be.

- Hé, testvér, nyugi – szaladt mellé Jake.

- Oké – lihegte. – Ezt…Paul, hagyta nálunk, és Lilynek van címezve, és azt írta, egy másik papírra, hogy sürgősen adjam át neki, én pedig rohantam ide – mondta, én meg már mellette is álltam, és remegő kézzel vettem el a borítékot. Lassan bontottam fel, és még lassabban nyitottam szét a papírt, mert nem akartam szembesülni a benne leírtakkal. Mikor mégis elém tárult a levél tartalma, könnyes szemmel olvastam végig.

Lily!

Úgy érzem nincs szükséged arra, hogy megvédjelek, így arra sem, hogy melletted legyek. Erre a mai napon történtek nyitották fel a szememet. Így elmegyek, és kérlek, szólj Jake-nek, hogy ne keressenek, ahogyan te se.

Isten veled!

A papír kiesett a kezemből, és a fájdalom, mely az egész testemet a hatalmába kerítette, üvöltésre késztetett, de nem tettem meg. Inkább csendben szenvedtem, de nem bírtam a kémlelő tekinteteket, így felszaladtam a szobámba, ahol nem kellett már türtőztetnem magamat. Hangosan zokogtam, hiszen nem írt igazat. Az lehet, hogy nem kell megvédenie, de hogy ne legyen mellettem. Ez nem igaz. Elküldtem, sőt elzavartam, de mi lett volna, ha velem marad, lehet, hogy a támadóm őt is megsebesíti, vagy netán megöli. Nem! Nem! Jól tettem, hogy elküldtem.

Míg a történteken gondolkoztam, a plafont bámulva egyre rosszabbul éreztem magamat. De egyszer csak kinyílt az ajtó, és Nessie lépett be rajta.

- Lily, ne haragudj, de muszáj, volt megnézzelek, mert aggódom érted – ült le az ágy szélére.

- Semmi gond, örülök, hogy bejöttél. Hogy van Jake? – néztem rá.

- Ő sincs jobban, mint te – mondta. – Nemrég beszélt Sammel, és elmondott neki mindent, majd azt mondta, hogy ő elmegy és megkeresi.

- Nem, ezt nem teheti! – emeltem fel a hangom.

- Hogy, mi? – nézett rám kerek szemekkel.

- Paul azt kérte, hogy ne keressük, és ezt tiszteletben kell tartanunk. Felnőtt ember, ha vissza akar jönni, majd visszajön. Tudom, hogy hibáztam, de nem bántam meg, amit tettem, és ha úgy alakulna, ismét megtenném.

- De Lily…

- Nincs, de Lily. Ha én nem keresem, akkor kérlek, ti se tegyétek. Egyébként is nem azért ment el, mert nem szeret, hanem mert makacs, önfejű, de legfőképpen büszke.

- Ez olyan volt, mintha magadról beszéltél volna. Már nem is csodálkozom, hogy egymásra találtatok, de a kapcsolatotok eléggé viharos néha, holott annyira szeretitek a másikat. De, majd beszélek Jake-kel, és tudod, a falka többi tagja ugyanúgy vélekedik, mint te.

- Ezen nem csodálkozom – fordítottam el a fejemet.

- Na, jó, magadra hagylak, majd még lehet, hogy benézek – szólt vissza az ajtóból. Én pedig magamra húztam a takarót, és forgolódások közepette elaludtam.

Egy hét elteltével

Eltelt egy hét, és olyan voltam, mint egy zombi. Alig aludtam, evésre meg még kevesebb időt szántam. A napjaimat fogjuk rá, hogy a szobámban töltöttem, nem jártam iskolába, így egyszer még Miss Gordon is felkereste a családomat, de én nem voltam otthon. Minden nap kiszöktem, hála Emmett drótpályájának, amit nem is tudom, milyen indokból csinált nekem, nem beszélve a kötélről, ami a teraszom korlátjához volt rögzítve. Emlékszem Edward majdnem nekiesett, vagyis csak az ordibálásuk hallatszódott fel, mert a történtek óta, fokozatosan figyeltek rám, és elvileg nem mehettem egyedül sehová. De baromira nem volt szükségem sem kísérőre, sem társaságra. Már azt sem vettem észre, ha sírtam, mert lassan természetessé vált.

Most is éppen szökni készültem, és tudtam, hogy Edward nem hallja a gondolataimat, mert kissé ideges voltam. És persze, mi kihívás van abban, ha a könnyű utat választom, és a karnyújtásnyira lévő dolgokat használom. Így kisurrantam az orvosi szobába, mert az ottani ablakból, át tudtam mászni az egyik fára, és már szabad is voltam. Beugrottam a Lexusba, és pillanatok alatt kiértem a főútra. Mostanság átvettem Alice vezetési stílusát, és rájöttem, hogy így jóval előbb eljutok a kitűzött célig. De soha nem volt mostanság olyan, hogy előre elhatároztam hová is megyek. És most is így volt, csak nyomtam a gázt, és nem érdekelt semmi. De egyszer csak elértem a Seattle táblát, és átszáguldottam a város főutcáján, majd kiérve onnan, hangos zenére lettem figyelmes. Gyorsan megálltam, felhúztam a tetőt, és bezárva a kocsit a zene irányába indultam, és a látvány, ami elém tárult pár perc múlva, mosolyra késztetett.

JASPER SZEMSZÖGE:

- A francba, ezt nem hiszem el – rohant volna ki Edward.

- Hagyd, már messze jár! Ismét megszökött – húzódott mosolyra a szám.

- De miért? Azt mond meg, hogy miért? – fordult felém.

- Mert nem ránk van szüksége. Főleg, hogy figyeljük minden rezdülését, minden tettét.

- De féltem őt, mi van, ha megtámadják ismét, vagy mit tudom én – dühödt be egyre jobban.

- Edward, hidd el, tud ő magára vigyázni. És most már egyre jobban tisztában van a képességével – álltam fel.

- Jasper ezzel én is tisztában vagyok, de ember, és ez aggaszt a legjobban. Tudod, milyen könnyű elkapni, ha egyedül van?

- Figyelj, tudom, hogy aggódsz, sőt nem is tudom, hanem érzem, de emlékezz te milyen voltál, mikor elhagytad Bellát. És tudod, hogy mit mondtam kettőjük kapcsolatáról, ezért közülünk te tudod a legjobban, hogy min megy most keresztül.

- Igen, de én csendben szenvedtem, ő meg…

- Lázad. Ő nem te, ő nem tud egyhelyben várni, hogy történjen valami. Egyre jobban hasonlít Paulra a makacsságával, az önfejűségével, a büszkeségéről meg ne is beszéljünk – ráztam meg a fejemet. – De reményt is érzek felőled. Mond, ez miért van?

- Eleazar miatt. Alig várom, hogy találkozzanak Lilyvel, és megtudjuk, milyen képesség is készül a felszínre törni benne – fújta ki hangosan a levegőt. – De ha erre gondolok, elfog a félelem is, mert emlékszem azt mondta egyszer, hogy egy képesség, nem ölt testet kétszer. De nézz meg engem és Arot. Hasonló a képességünk, mégsem ugyanaz. Eleazarnak is találkoznia kell a képességgel rendelkező személlyel, hogy megtudja, mihez van tehetsége. Ezért mi van ha Aro kerített valahonnan egy olyan csatlóst, akinek nem kell ez a fajta kontaktus, hanem egyszerűen csak megérzi a különleges embereket, vámpírokat.

- Ezen még nem is gondolkodtam. Ebben lehet valami. Na, most már én is kezdek ideges lenni. Menjünk, keressük meg Lilyt! De csak megkeressük, és nem hazahozzuk. Alice? – szóltam kedvesemnek.

- Igen? Valami baj van? – kérdezte kiröppenve a konyhából.

- Még nincs, de látsz valamit Lilyvel kapcsolatban? – néztem rá ő pedig becsukva a szemét koncentrált.

- Sajnálom, de nem – hajtotta le a fejét, majd elindult felém, de hirtelen megtorpant. – A seattle-i fesztiválon van.

- Ezt meg honnan tudod? – kérdezte tőle Edward.

- Tudod, bátyus, amikor Lily Paulra gondol, vagyis inkább az iránta érzett szerelem irányítja, akkor nyugodt. Valószínűleg most ez van, ezért láthatta Alice, ha csak foszlányokban is – válaszoltam.

- Akkor irány Seattle – rohant ki Edward, és megállt a lépcsőnél a Volvoval. Mi éppen beszálltunk volna Alice-szel, mire Emmett fogta meg a vállam.

- Hová mentek? – vigyorgott.

- Lily, megint elszökött, és a fesztiválon van – ültem be a kocsiba.

- És ti meg rohantok ellenőrizni. Ez kész, tud ő magára vigyázni – jelentette ki Em, amire Edward felhördült. – Nyugi tesó, azt hiszem jobb, ha én is veletek megyek, titeket kikészít pillanatok műve alatt – állapította meg, majd bepattant a bátyánk mellé.

LILY SZEMSZÖGE:

- Csak három dollár a körhinta – harsogta egy férfi nem messze tőlem. És az emberek tolakodtak, hogy felülhessenek a cseppet sem stabil szerkezetre. Ahogy körbenéztem nem láttam mást, csak árust árus hátán, akik a portékájukat kívánták eladni. Majd a szemem megakadt egy kifeszített anyagon, melyen a következő felirat volt:

ÜDVÖZÖLJÜK A SEATTLE FESZTIVÁLON!

Bevallom soha nem hallottam még róla, de nagyon jó szórakozásnak tűnt, ezért elindultam egyre beljebb. A szememet egyik kofáról a másikra kaptam, majd megéreztem a semmihez sem hasonlítható édes illatot, és még a nyál is összefutott a számban. Vattacukor! Engedve a csábításnak elindultam az irányába, majd az idős férfitől kértem egy vegyes adagot, és lassú majszolgatás közepette nézelődtem tovább. Mikor megettem a ragadós finomságot, a táskámban kezdtem el kutatni egyszer használatos kéztörlő után, ami persze, hogy legalul volt. Ezután elindultam egy nő felé, aki nyakláncokat árult, és nézegetni kezdtem a szebbnél szebb ásványokat.

- Sikerült választania? – kérdezte hirtelen az árus, majd a nyakamra tévedt a tekintete. – Ha jól sejtem magácska nem nyakláncot keres – nézett ekkor már a szemembe.

- Nem, nem azt keresek. Igazából csak nézelődtem – lett szomorú a hangom.

- Jöjjön, nézze csak meg ezeket – fogta meg a kezemet, majd elém tett egy fa dobozt, melynek a teteje üveg volt, és ezüst medálok voltak benne. Mindegyik szív alakú volt, amiket szét lehetett törni. Volt ott sima, egyszerű ezüst lap, szív formában, vagy olyan melynek az egyik felét egy férfi arc, a másikat meg egy női arc díszített, de az örökké, a mindig, vagy az együtt szavakkal tarkított szívek is meg voltak találhatóak. Én az egyik legegyszerűbbet választottam ki, majd mielőtt kifizettem volna az eladó rám nézett.

- Tudunk bele gravírozni, ha esetleg szeretné – mondta. Majd elgondolkodva a szavain már tudtam is, hogy mit szeretnék.

- Az jó lenne. Akkor az egyikre ezt a szót, a másikra pedig ezt szeretném, írtam le egy papírra.

- Pár perc és kész lesz. Esetleg mutassak hozzá illő nyakláncokat?

- Nem köszönöm. Viszont milyen árban vannak ezek a bőrök? – kérdeztem.

- Az attól függ, hogy milyen hosszúságú kellene – válaszolt. – Mert tudunk akár három-négy méter nagyságút is adni.

- Az nem lenne rossz – mosolyogtam.

- De nézze meg ezt? – és azzal a kezembe adott egy tapintásra gumi állagú ezüstszínű vékony kötélféleséget. – Ez egy újfajta anyag, a neve egyszerűen kiejthetetlen, de eszméletlenül nyúlik, és szinte elszakíthatatlan. Próbálja csak ki – biccentett, én meg elkezdtem kétfelé húzni az anyagot, és rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Majd amikor elengedtem az visszaállt az eredeti formájára és nagyságára.

- Na, ezt is megveszem, sőt kérném ezt a vöröses színűt is.

- Örülök, hogy tetszik. A medálokért pedig szerintem jöjjön vissza úgy tíz perc múlva, és akkor majd kifizeti – mosolygott rám. Én pedig bólintottam egyet, majd elindultam a többi árust, és az egész fesztivált felfedezni. Ahogy sétáltam, az embereket néztem,akik mellékesen nagyon jól szórakoztak, mikor a közeli erdőre tévedt a tekintetem, ahol állt valaki majd egyszer csak eltűnt.

- Ezt nem hiszem el! – dörmögtem halkan. – Hogy a francba találtak rám? – ráztam meg a fejemet, majd elkezdtem futni az erdő felé. Mikor úgy éreztem, hogy eléggé bent vagyok, beszélni kezdtem a semmibe. - Hogy találtatok meg? – kérdeztem, de nem jött válasz. – Hé, nem tudom melyikőtök van itt, mert nem tudtam megállapítani, de jó lenne, ha legalább előjönnétek! – fordultam körbe.

- Nem is tudtam, hogy ismerjük egymást?! – szólalt meg a hátam mögött egy férfi, és amikor megfordultam, minden erőm elhagyott. Az ismerős álarc, a zöld bársony köpeny, és a vörösen izzó szemek.

- Nem, nem ismerjük egymást, vagyis ez így nem igaz, mert maga, ha jól gondolom ismer engem – léptem hátrább egy lépést.

- Nem, én sem ismerlek, csak tudok rólad dolgokat – indult el felém.

- Hé, maradjon ott! – emeltem fel a kezemet.

- Rendben, de akár tegeződhetnénk is, hiszen nem vagyok olyan öreg – húzódott mosolyra a szája.

- Sajnos ezt nem tudom megállapítani, főleg, hogy az az álarc szinte az egész arcodat eltakarja – fontam keresztbe a kezemet a mellkasom előtt.

- Ha annyira kíváncsi vagy rám, akkor gyere velem – indult el felém ismét.

- Előbb mondtam, hogy maradj ott! – hátráltam, de ő nem állt meg. – Azt mondtam, hogy ne gyere a közelembe! – dühödtem fel, és ekkor felszisszent, amin meglepődtem, és ez volt a baj, mert a fának lökött, és az egyik keze a torkomon volt.

- Lily, lehetnél kedvesebb, hiszen csak azért hagytak életben a múltkor, mert megparancsoltam nekik. Egy ujjal nem nyúlhattak hozzád – suttogta a fülembe. – Hálás lehetnél ezért - és ekkor a szabad kezével végigsimított az arcomon.

- Engedj el! – szűrtem a fogaim között. – És, hogy csak tudd, az arcom bal oldalát teljesen elintézte a küldöncöd, de hála Carlisle-nak teljesen rendbejött.

- Hogy mi? – engedte el a torkomat, majd maga felé fordította az arcomat.

- Felesleges nézned, mondtam, hogy Carlisle rendbe hozta – löktem el a kezét. – De négy mély vágás díszítette. Ja, és az is jólesett, hogy nekivágott az oszlopnak.

- Ennek lesznek következményei! – hadarta ökölbeszorított kézzel.

- Következményei? Meg majd el is hiszem – nevettem el magamat.

- Igenis lesznek – nyomott ismét a fának. – Megmondtam neki, hogy nem eshet bajod.

- De miért? Hiszen én ember vagyok, táplálékforrás a fajtád számára.

- A fajtám számára? – nevetett. – Hiszem nyolccal, vagyis nyolc és féllel együtt élsz, és ők a családod.

- Őket ne hasonlítsd magadhoz, mocskos gyilkos.

- Csak életben maradás – fordult felém.

- Van más lehetőség is.

- Oh, az állati vérrel való táplálkozás. De akkor hol marad a szórakozás? – húzta hátra a száját, amitől teljesen leblokkoltam. – Csak nem félsz?

- Miért, talán nincs rá okom?

- Jól mondod – suhant elém. – Nincsen, mert kellesz nekem.

- De még mindig nem értem, hogy miért?

- Az maradjon az én titkom. Előbb-utóbb magadtól velem jössz – jelentette ki, amire én elnevettem magamat.

- Ebben ne reménykedj, soha nem megyek veled.

- Oh, dehogy nem – fogta a kezei közé az arcomat, és az ajkai egyre közelítettek az enyémhez, de mielőtt elérték volna felmordult és úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

- Lily – halottam meg Edward felbőszült hangját, majd két oldalról elsuhantak mellettem.

- Itt vagyok – mondtam, majd Alice állt meg mellettem.

- Kivel voltál itt? – fogta meg a karomat.

- Fogalmam sincs – néztem magam elé.

- Ezt, hogy érted? – kérdezte.

- Nem mutatkozott be, de…

- Ő Michael – mondta ekkor Edward. – Nem értük utol, de mit akart tőled?

- Semmit, ha azt nézzük, csak engem.

- Mi? – kerekedtek el Alice szemei.

- Azt, mondta, hogy kellek neki, de nem árulta el, hogy miért – néztem rájuk.

- Na, akkor szépen elmesélsz mindent – lépett elém Edward. – És szeretném, ha most hazajönnél.

- Rendben – mondtam halkan. – De előbb el kell intéznem valamit.

- Menj csak, a kocsinál fogunk rád várni – kacsintott rám Alice. Ezután gyorsan visszasiettem a medálokért, majd rohantam a kocsihoz.

- Hé, Emmett, te mit keresel itt? – kérdeztem tőle.

- Eddig is itt voltam, csak az a piócát követtem, de sajnos nem értem utol.

- Akkor te vezetsz – jelentettem ki, majd odadobtam neki a kulcsot. – Addig én elmesélem Edwardnak a történteket.

- Az, jó, mert én is kíváncsi vagyok rá – csillant fel Em szeme.

- Emmett, szerinted, ha szóban mondanám el, akkor neked kellene vezetned? – húztam fel a szemöldököm.

- Apám, ti meg a képességeitek – ült be durcásan az autóba, mi pedig Edwarddal hátra ültünk. Majd miután elindultunk hátradőltem, lenyugtattam magamat, és az elejétől a végéig végigpörgettem a Michaellel folytatott beszélgetést.