32. fejezet - Változás

LILY SZEMSZÖGE:

Látni a szüleimet maga volt a boldogság. Kinyújtott karuk hívogatóan csalogatott, de minél jobban erőlködtem, hogy elérjem őket, annál jobban távolodtak. Ordítani tudtam volna, hogy ne hagyjanak újból el, most vigyenek magukkal, de ismét úgy léptek ki az életemből, mint a fekete felhők, amiket elfúj a szél. Teljesen üresnek éreztem a lelkemet, a szívemet, hiszen a fájdalom szétzúzni készült.

Azonban tudjuk, az álmok sosem válna valóra, így míg a halált vártam, mások az életemért küzdöttek. Könnyek között jöttem rá, ha Carlisle-on múlik, nem fogok meghalni. Éreztem a hideg kezeit, ahogyan még jó néhányat, de négy kéz érintése sokkalta nagyobb kínt okozott. Tűzforró kezek fogták az egyik kézfejemet, míg a másikra langyos, puha, apró ujjak fonódtak.

Nem lehet, ez csak képzelet! Testvérem eltaszított magától, ahogyan én Pault. Ki akartam őket tépni a szívemből, mégis ők azok, akiket utoljára látni és érezni akarok. Mennyi ellentmondás és mennyi ellenállás! Akarom a halált, mert már nincs miért élnem, de akarom a szerelmet is, amiért talán kellene. Viszont a sors most döntött helyettem, mert vérem gejzírként próbál feltörni a számba.

- Lily! Ne merészelj meghalni! Addig nem, míg bocsánatot nem kérek tőled! Ezt pedig csak akkor fogom megtenni, ha magadhoz térsz és kinyitod a szemedet! Nem okozhatsz még nagyobb fájdalmat Nessie-nek és Paulnak!

A szavak eljutottak a tudatomig, ahogyan a hanghoz tartozó arc is megjelent előttem, mégsem hittem el, hogy ez valóság. Hiszen pont Ő nem fog nekem ilyeneket mondani, de mi van, ha mégis. Számat szóra nyitottam volna, de a hangom helyett vérem sebes fortyogását hallottam meg, mely a doktort is megrémítette.

- Edward, add a szívót! Nem tudom, honnan jön ennyi vér, de ha visszanyeli, meghal! Alice! Hozd fel az össze nullás vért, mert itt vérátömlesztésre lesz szükség.

Nem! Nem akarom ezt! Hagyjanak meghalni! Azt akarom, hogy tudják, nem szándékozom tovább élni! Így összeszedve minden erőmet megráztam a fejem, hogy a műanyag cső kiessen a számból, de két hideg kéz egyből leszorított.

- Carlisle! Magánál van! Ért és hall minket! – kiáltotta Edward, majd kimondta a gondolataimat lassan és fájdalmasan. – Az szeretné, ha hagynánk meghalni.

Éreztem, ahogy kezei lecsúsznak a halántékomról, majd az ágyon megtámasztva remegnek. Ennél többet azonban nem érzékeltem, mert a szobára telepedő néma csend a véget jelentette.

- NEM! – rezzentem össze a gyűlölt férfihangtól, mely közvetlen közelemből érkezett. – Lily, azonnal nyisd ki a szemedet! – üvöltötte, miközben szorosan tartotta az arcomat a kezei között. – A francba, ne most akarj meghalni, hiszen nem tudsz még semmit! Nézz már rám!

A könyörgő szavai, vagy éppen csak a kíváncsiságom nyittatta fel a szemhéjamat. Olyan volt Őt látni, mintha újra élném az előző beszélgetésünket. A szemében a harag nem csillapodott, mégis tudtam, más miatt dühös. Mikor rájött, hogy nyitva a szemem, tekintetét az enyémbe fúrta, és esdekelve ejtette ki a szavakat.

- Engedd, hogy Carlisle segítsen, kérlek. Soha többet nem kérek tőled semmi, csak ezt engedd meg. És nem értem, hanem Paulért, és Ne… vagyis a húgodért.

Most láttam rajta először, hogy talán el fog fogadni engem, és egy új barátság is születhet majd az idő múlásával. Életemben talán másodjára történt, hogy megváltoztattam a döntésemet. Viszont éreztem, hogy a következő percek sorsdöntőek lesznek, és valószínűleg nem emberként fogok magamhoz térni. Ezért Edward felé fordultam, és megkértem, mondja el Carlisle-nak, hogy tegyen meg bármit. Hallottam, ahogy suttognak, majd éreztem, ahogy a vénámba belekerül a tű, aztán a szoba fehér falait felváltotta a feketeség, mely már annyiszor hívogatott. De most nem adom meg magamat, bármennyire is próbálja a tökéletes ujjait rákulcsolni a csuklómra és magával rántani. Ezért újra kinyitottam a szememet, és Carlisle aggodalmas arcát pillantottam meg.

Meg szerettem volna érinteni az arcát, melyet nehezen meg is tettem. Az érintésemre elmosolyodott, majd végigsimított a hajamon.

- Nem engedlek meghalni, de még vámpír sem leszel. Emberként fogod véghezvinni a kitűzött céljaidat, melyben segíteni fogok.

Könnyes szemmel néztem, ahogy éppen a vérátömlesztést készíti elő, és a rengeteg vér megrémített. De nem sok időm volt a nézelődésre, mert a szemhéjam lecsukódott, és a többiek nyugtalan légzését hallottam csak.

˜ ˚ ˜

- Carlisle, mond, hogy felépül. Én sosem láttam még ennyi vért, ami itt van. Nem kellett volna engednem, hogy elhajtson azzal a motorral. Meg kellett volna állítanom. Annyira tudtam, hogy történni fog vele valami, és tessék, megcsúszott az úton...

Igaz, még fél kómában voltam, de Paul minden egyes szavát tökéletesen hallottam. Ismét magát hibáztatja, ráadásul olyan dolog miatt, ami meg sem történt. De ki találhatta ki, hogy balesetet szenvedtem? Most már biztos, hogy soha többé nem ülhetek fel apám hagyatékára, főleg, ahogy Pault ismerem, már a ház garázsából is eltüntette. Pedig mennyi örömet okozott nekem az alatt a kis idő alatt, míg ülhettem rajta. Felemelő érzés volt, ahogyan semmi más nincsen, csak te és a vas alattad, amely úgy idomul hozzád, ahogyan bánsz vele. De annak is örülök, hogy kipróbálhattam, és érezhettem, hogy az enyém. Ezután vissza kell térnem a négykerekűmhöz. Viszont itt az ideje, hogy szóljak a doktornak, mert a fejem, az szét akar robbanni, a torkom meg úgy érzem, mindjárt szétszakad, főleg, hogy nyelni sem tudok. A kezemet a torkomhoz emeltem, majd a számhoz, és a műanyag cső a rengeteg kórházi kezelést juttatta az eszembe. Elgondolkoztam azon, hogy fogom és simán kiszedem, ami valószínűleg fájdalmas lenne, de ha Carlisle veszi ki, az szintúgy fájni fog. Ezért a ragasztót felszedve már húztam volna ki a csövet, de két forró kéz lefogta a kezeimet.

- Ezt inkább bízd Carlisle-ra, már jön is – mondta Paul, de a kezeimet nem engedte el, ahogyan a szemeimet is megbabonázta. Volt valami furcsa a nézésében, amit nem tudtam hová tenni. A szemei be voltak dagadva, éppen hogy kilátott rajtuk, és olyan fáradtnak tűnt, hogy azt hittem, mellettem fog összeesni. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, mégsem fordultam arra, de amint a doktor mellém ért, Paul kénytelen volt arrébb állni. Nem akartam, hogy távol legyen tőlem, azt akartam, hogy fogja a kezemet. De ez nem volt lehetséges, mert Carlisle kiküldte, hogy meg tudjon vizsgálni.

Először kivette a csövet, mely égető érzést hagyott maga után, majd elkezdte a hasamat vizsgálni, és minden egyes apró nyomása fájdalmat okozott. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben, ezért megpróbáltam felülni, de villámgyorsan visszanyomott.

- Ne akarj felülni, sőt, ne akarj megmozdulni sem. Jelen pillanatban örülök, hogy elállt a belső vérzésed, ami fogalmam sincs, mitől alakult ki – mondta, de tudtam, hogy valamit nem mond el, ezért kezemet a kezére csúsztattam, és kérlelőn ránéztem. – Rosszabbak lettek az eredményeid, de jobbak a vártnál. Vagyis annál lett jobb, amit vártam, mégis ez a romlás egyik napról a másikra következett be. Aztán szeretnék csinálni egy röntgent és ultrahangot is, mert fogalmam sincs, mitől volt belső vérzésed, de rengeteg vért vesztettél. A transzfúzió is nemrég ért véget, ezért feküdnöd kell, ráadásul mivel a légzésed is leállt, mert összeesett a tüdőd, az intubálás miatt, narkotikumokat kaptál, amit nem lehet egyből elvenni a szervezettől, ezért először inhalációs narkotikumot kapsz csökkentett adagokban, majd az intravénást fogjuk csökkenteni és teljesen elvonni.

- És ez mennyi ideig fog tartani? – kérdeztem hörögve, miközben néztem, ahogy mellettem tevékenykedik.

- Remélem egy fél nap elegendő lesz, mert nem sok szert kaptál, és a cső is rövid ideig volt csak bent. Este fel foglak ébreszteni és újra megvizsgállak. Akkor fogom elvégezni az előbb felsorolt vizsgálatokat is. De most felrakom ezt a maszkot, amitől pillanatokon belül elalszol.

Éreztem, ahogy a gáz megtölti a tüdőmet, miközben Carlisle széles mosollyal az arcán mindaddig ott állt mellettem, míg a dinitrogén-oxid megtette a hatását.

NESSIE SZEMSZÖGE:

A nappaliban gubbasztottam az egyik fotelben, és minden történés újra megelevenedett, ami Emilyéknél történt, amit tettem, de a legborzasztóbb mégis a tudat, hogy Lily majdnem meghalt.

Én nem akartam rátámadni, de elöntött a düh, és megtettem. A kezeim újra a torkára kulcsolódtak, ahogyan sokszor eddig, viszont ha most nem szól, valószínűleg kárt tettem volna benne. Ő mindig mellettem állt, még akkor is, amikor egyik napról a másikra elöntött a vérszomj, és majdnem embert öltem. De visszatartott, mert tudta, hogy mennyire magamba fordultam volna, ha megteszem, ami a létfenntartásomhoz szüksége. Órákig jártuk ilyenkor az erdőt, végignézte, ahogy vadászom, de az állati vér csak nem akarta csillapítani az éhségemet. Ilyenkor vért lopott nekem papa szekrényéből, mivel az ő gondolatait apa nem láthatta. Kegyetlen volt az az időszak, mindenféle szempontból. Csak ő állt mellettem, csak ő tudta a titkomat, ilyenkor kitartóan, türelmesen bánt velem, és átsegített a nehézségeken. Holott akkor is sokszor nekitámadtam, de azokat nem lehet összehasonlítani a mostanival. Akkor teljesen az eszemnél voltam, és csak kis mértékben irányított a vámpír énem, de La Push-nál kiveszett belőlem minden emberség, és csak az ösztöneim hajtottak. De ő tudta, hogy mit mondjon és hogyan. Nem mézes-mázas szavakra volt akkor szükség, csak arra, amit az eszembe vésett egy vadászásunk alkalmával.

Emlékszem éppen egy medvére vadásztam, ő pedig a távolból figyelt engem, mert a saját biztonsága érdekében nem engedtem közelebb. A medve alul maradt a támadásban, de mielőtt megöltem volna, egy sokkalta íncsiklandozóbb illat miatt futni hagytam. Az emberi vér úgy vonzott, mint méhet az édes nedű, és egy pillanatra hagytam magam elcsábulni, majd rohanni kezdtem, ahogyan Lily utánam. Hallottam, ahogyan a nevemet kiabálja, de a réten áthaladó fiatal fiú sokkal jobban érdekelt. Egy fáról néztem, ahogyan éppen virágokat szed, amikor barátnőm beért engem, aztán semmi mást nem mondott, csak azt: „Nessie, te erős vagy, én hiszek benned.”. A fejemet ráztam a fán, és éreztem, ahogyan a méreg összegyűlik a számban, de ő akkor is a fa alatt állt és mondhatni a csodára várt. Aztán mikor leugrottam a fáról, csak annyit kiáltott utánam: „Tudj erős lenni és elfutni.”. Igaza volt, és még mielőtt a fiú észrevehetett volna, elkanyarodtam, és ismét az erdőbe vetettem magamat. Azóta mindig ezen mondatát hallom, amikor az ösztöneim túlságosan a felszínre törnek.

Tegnap is csak azért futottam el, és hagytam ott, mert láttam magam a szemeiben, ahogyan vérszomjas tekintettel ölni készültem. De soha többet, őt soha többet nem fogom bántani. Ezt abban a pillanatban megfogadtam, amikor a kezeimet lefejtettem a nyakáról. Aztán vissza se nézve a fákon cikázva mentem egyre beljebb, míg nem két dobogó szívet és a hozzájuk tartozó finom illatok keveredése minden érzékszervemet arra késztette, hogy az irányukba menjek. Mikor meghallottam a két lány önfeledt csevegését, és ahogyan egymást ugratták, egyből Lily jutott eszembe. Ugyanilyenek voltunk, mint az előttem lévő két barátnő, de ennek akkor azt hittem vége. Majd meghallottam az ismerős motorhangot, mely rádöbbentett, hogy már rég Forks erdejében vagyok, közel a főúthoz. A motor egyre távolodott, bennem pedig egy ismeretlen érzés kavargott, amely arra ösztönzött, hogy kövessen a kétkerekűt. Igaz, előttem járt, és nem tudtam, hogy hol parkolhatott le, de mikor elsuhantam a temető előtt, meghallottam Lily elgyötört hangját, majd az egyre hangosabb hörgését. Tudtam, hogy ismét rosszul lett, és azt is, hogy egyedül nem tudok neki segíteni. Viszont mire előkerestem a telefonomat, már nem is voltam egyedül. A temető melletti erdőből a rozsdabarna farkas lépett elő, utána villámgyorsan átváltozott, majd szélsebesen rohant felénk. Mikor meglátta Lilyt, láttam rajta, hogy nagyon ideges, de nem mertük megmozdítani, mert a teste folyamatosan rángatózott, majd a görcstől minden egyes alkalommal a feje a földnek ütődött. Ekkor már nem bírtam tovább, muszáj volt valamit tennem, de csak a neve folyamatos ismétlése ment, mozdulni meg sem tudtam. Ekkor Jake kikapta a kezemben lévő telefont, és már hívta is a családomat. Majd elrángatott Lily mellől, mert Carlisle erre kérte őt.

Mikor hazamentünk, papa és apa sokáig küzdöttek Lilyért, aki gondolatban kérte aput, hogy hagyják meghalni. Teljesen összezuhantam abban a percben, mert azt akartam, hogy éljen, de ekkor rajtam kívül másnak is ez volt a legfontosabb, mégpedig Jake-nek és erre nem is számítottam. Dühösen lépett Lily mellé, majd még ingerültebben kérte tőle, hogy engedje meg, hogy Carlisle megmentse. Nem tudom, hogy miért, de testvérem megváltoztatta a döntését, és ezután sikerült stabilizálni az állapotát. Egy percre sem akartam magára hagyni, de nagyapa mindenkit kizavart, csak apa és Alice maradhatott bent. A lépcsőn lefelé pedig szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy Paul éppen beront az ajtón, Embry és Jared társaságában, akik Jake kérésére megfékezték. Mindenki egymásra nézett, mikor azt kérdezte, hogy mi történt, de egyikünk sem tudott megszólalni, hiszen nem a mi dolgunk elmondani neki az igazságot. Aztán csak engem nézett, és láttam rajta, hogy egész testében remeg. Jake elém állt, és úgy ömlöttek belőle a szavak, mintha az igazat mondaná. Elmesélt egy képzelt balesetet, hogy barátnőm megcsúszott a motorral az úton, és ha én nem indultam volna a keresésére, akkor talán már nem élne. Paul elhitte barátja minden szavát, majd rám nézett, és a bűntudat, ami a tekintetében volt, még jobban elkeserített. Meg akartam ölelni, de féltem, hogy nem tudom kontrollálni a képességemet, és olyat mutathatok neki, amit nem kellene látnia, ezért egy mosolyt erőltettem az arcomra, hogy ezzel is némiképp megnyugtassam.

Aztán jött a hosszú várakozás, majd amikor apa kijött az orvosi szobából, mindenki azonnal felrohant. Mikor beléptem az ajtón, hirtelen megtorpantam, mert mindent beborított Lily vére. Mellette pedig a vérátömlesztéshez szükséges donorvér is vonzotta az érzékeimet, de nálam jobban talán Paul borult ki, aki egyszerűen az ajtóban kapott sokkot. Ezért Jake és a többiek kivitték, én pedig lassan sétáltam az ágyhoz, és Carlisle-t kérdeztem, hogy mi történt, hiszen a csövek, amik a szájából lógtak, elég borzalmas látványt nyújtottak. Kiderült, hogy összeesett a tüdeje, mely légzésleálláshoz vezetett, ezért intubálni kellett és gépre kötni. Reggelre szerinte helyreáll a tüdeje és levehetik a lélegeztető gépről. Sajnos addig altatniuk kell, különféle narkotikumokkal, de biztos benne, hogy a reggel sok újat tartogat majd.

Miután kiment a szobából, ezer dolgot tudtam volna mondani testvéremnek, de abban sem voltam biztos, hogy hall engem. Ezért csak annyit mondtam neki, hogy miután magához tér, mindent megbeszélünk. Leültem az ágya szélére, mert eldöntöttem, hogy reggelig mellette leszek, hogy én legyek az, akit elsőnek meglát. Viszont amikor Paul bejött, ezt a titulust inkább átadtam neki. Az ajtóból néztem, ahogy reszkető kezei közé veszi lenyomata kezét, majd elgyötörten ráhajtja a fejét. Tudtam, hogy köztük nincsenek titkok, csak egyetlen egy, aminek eltitkolását ebben a pillanatban értettem meg. Főleg, hogy Jake, mióta megtudta, hogyan érzek, teljesen másként viselkedik velem. Ezért eljött az ideje, hogy megbeszéljem vele, eddig féltve őrzött titkaimat.

LILY SZEMSZÖGE:

Felébredtem, és rá kellett jönnöm, hogy magamtól. Igaz, még kába voltam, de érzékeltem mindent. A bal karom a tűtől már rettentően fájt, és mikor megpróbáltam megemelni, forró kezek tartották béklyóban. Paul aludt mellettem, a feje éppen hogy az ágyon volt, az arca nyugtalanságról árulkodott. Nem akartam felkelteni, de nagyon rosszul éreztem magamat. Kimondtam a nevét, de a hang, ami kijött a toromon, alig volt hallható. Így nemhogy farkasom, de a Cullen család egyetlen tagja sem fogja meghallani. Ezért felültem, ami nagy fájdalmakkal járt, főleg a hasam tájékán. Aztán óvatosan kihúztam a kezemet Paul kezei közül, majd elindultam az ajtó felé, ahol a kilincsben meg kellett kapaszkodnom, mert rettenetesen szédültem és hányingerem is volt. Mikor ezen érzések csillapodtak, kinyitottam az ajtót, és lassan a fal mellett elindultam lefelé. A lépcső tetejéről az első, akit megpillantottam Nessie volt, aki mikor meglátott, halálsápadt lett, majd csak azt éreztem, hogy már mellettem áll, a karjaiba vesz, és elindul velem lefelé.

- Sosem fogom megszokni, hogy ekkora erő lakozik benned – döntöttem a fejem a vállára, de éreztem, hogy a légzése szaporább lett és bűnbánóan lehajtja a fejét.

- Bárcsak sose tudtad volna meg, de legfőképpen sosem érezted volna meg – mondta, miközben letett a kanapéra. – Lily, én sa…

- Semmit, semmit nem kell – fogtam meg a kezét még mielőtt egyre mélyebbre süllyedne az önsajnálatba. – Viszont egy dolgot árulj el nekem. Ugye megérte? – kérdeztem tőle, mire tekintete Jake-re siklott, aki ugyanolyan boldogan és szerelmesen nézett rá, mint eddig, mégis ez a szerelem most megváltozott, erősebb lett és legfőképpen őszinte.

- Igen, megérte, de nem ilyen áron – felete, majd elfordult, mert nem akarta, hogy lássam, könnybe lábad a szeme. – Tudod, csak nekünk származott ebből jó, hiszen megbeszéltünk mindent. – És ekkor Jake elindult felém.

- Ebben most nincs igazad, mert a mi kapcsolatunk Lilyvel fordulóponthoz érkezett. Ezért amit megígértem, most megteszem. Bocsánatot szeretnék kérni minden egyes sértő szóért, bántó megjegyzésért. – Mikor ezt kimondta, tudtam, hogy komolyan gondolja.

- Tudod, Jake, örülök, hogy megváltozott a véleményed velem kapcsolatban, viszont be kell vallanom, hogy hiányozni fognak a csipkelődések, ezért azok megmaradnak – kacsintottam rá, közben elnevettem magamat, aminek meg is lett a következménye. A hasamba éles fájdalom nyilallt, amitől ösztönösen odakaptam a kezeimet, és összekuporodtam.

- Ennyi volt a beszélgetés, most szépen megvizsgállak, addig Alice leveszi a vért. Lassan szakavatottabb lesz, mint egy szakképzett ápolónő – mosolygott Carlisle.

Visszamentünk az orvosi szobába, ahol Paul még mindig ugyanúgy aludt. Óvatosan mozogtam, ahogyan a többiek is, mert nem akartuk, hogy felébredjen. Ezért Carlisle a másik ágyra fektetett, majd amikor megnyomkodta a hasamat, nem éreztem fájdalmat, így beindította az ultrahang gépet, amely nem mutatott semmi rendelleneset, ahogyan a röntgen sem. A vérminta eredménye mosolyt csalt az arcára. Sokkal jobb lett a várt eredménynél, de a vérem máris elkezdte fertőzni a friss vért. Valahol örültem a hírnek, mégis tudtam, hogy ezért nem használ a transzfúzió. Mikor a doktor minden vizsgálatot elvégzett, kikötötte, hogy menjek aludni, mert most a pihenés a legfontosabb. Nem ellenkeztem vele, ezért felébresztettem Pault, aki félálomban volt, mikor Alice elkísért minket a szobámig, ahol a férfi bedőlt az ágyba, és aludt is tovább. Én elindultam zuhanyozni, de annyira éhes voltam, hogy leszóltam Esmének, készítsen nekem valamit.

A meleg víz nagyon jól esett, ahogyan az étel is. Miközben ettem, észrevettem, hogy Edward és Bella nincs itthon. Rosalie ekkor elmesélte, hogy testvére nagyon kiborult, amikor megtudta Nessie-ről az igazat, és majdnem nekiesett Jake-nek, de Bella megállította, és most próbál lehiggadni. Furcsa volt az egész, hiszen emlékszem, hogy Edward is bent volt az orvosi szobában és segédkezett Carlisle-nak. Kiderült, hogy ez így is volt, mert Nessie csak ezután beszélt Jake-kel. Ezzel a momentummal helyére került a kirakós minden darabja, és nagyon sajnáltam, hogy ennyi galibát okoztam. De tudtam jól, hogy Edwardnak a lánya és Bella a legfontosabb, ezért ha megnyugszik, a haragja elillan, és újra a régi lesz, hiszen jól tudom azt is, hogy Jake-et úgy szereti, mintha a fia lenne. És lám, mire végeztem a tízóraival, besétáltak az ajtón. Igaz, nem voltak rózsás hangulatban, de azért megkérdezték, hogy jól vagyok-e. Láttam rajtuk, hogy most nyugalomra vágynak, ahogyan én is, így felmentem a szobámba, és lefeküdtem Paul mellé.

˜ ˚ ˜

Nagyon fáradtan ébredtem, az óra pedig este tizenegyet mutatott. Megfordultam az ágyon, és a szemeim ekkor kipattantak. A mellettem lévő hely üres volt, ahogyan a fürdő is a nappalival együtt, és se egy levél, se egy üzenet, hogy, ki, hol, merre, meddig. Felmentem a szobámba, ahol Esme a teraszon állt. Kimentem mellé, majd leültünk a fotelokba. Elmondta, hogy mindenki elment vadászni, még Nessie is Jacobbal karöltve. Paul pedig őrjáraton van, mivel elcserélték az előző napokat Seth-tel, hogy el tudjunk menni a klubba. Amikor bevillant a csütörtöki buli, teljesen lelombozódtam, hiszen nem fogunk tudni elmenni. Míg ezen gondolkodtam, az idő lehűlt, így lementünk a nappaliba, ahol bekapcsoltam a tévét.

Éjfélhez közeledve nem igazán volt semmi érdemleges egyik csatornán sem, ezért szélsebesen váltogattam, amikor a fülemet megütötte egy ismerős hang, amit gyerekkoromban sokszor hallottam. Mark Vasquez, a montanai harcos, aki úgy hálózta be édesanyámat az alapítványába, hogy észre sem vettük. Hála az égnek ez a szervezet nem pénzt, hanem helyet és időt kért csak édesanyámtól, na meg persze törődést. Nem emlékszem már az alapítvány nevére, de a céljukra igen, vágóhídra szánt lovakat próbálnak megmenteni. Ennek érdekében minden évben kétszer tartanak egy egyhetes vásárt, ahol a gazdák jóval több pénzt kaphatnak a lovaikért, mintha a vágóhídnak adnák el őket. Amint hallgatom az interjút, ez a vásár már jó pár napja tart, de nagyon sok ló vár még gazdára. Ezért is szól a tévén keresztül az emberekhez, hogy menjenek Montanába, ahol egy nagyszerű társra tehetnek szert. Miközben folyt a beszélgetés közte és a riporternő között, addig a lovakat is mutatták. Az egyik képkockán megláttam egy fekete szépséget, akire a kamera ekkor ráfókuszált. Egy igazi angol telivér csődör ágaskodott éppen a karámban, akihez senki sem mert közelebb menni. Gyönyörű állat, akit vagy bántalmaztak, vagy a múltja rejt sötét titkokat. A lóban saját magamat véltem felfedezni, főként a mértéktelen makacsságát, ahogyan felemelt fővel néz szembe az emberekkel, akik meg akarják törni.

Ebben a pillanatban nem gondolkodtam, csak felszaladtam a szobámba és magamra kaptam az első ruhát, ami a kezembe akadt. Örültem, hogy ez egy farmer volt, egy kényelmes hosszú ujjú felsővel, hozzá egy sportcipő. Majd a táskámba bepakoltam két váltás ruhát, aztán lerohantam a garázsba. Beülve a kocsimba eszembe jutott egy fontos dolog, így kiszálltam, és mikor a háta mögé sétáltam, rájöttem, hogy nincs vonóhorgom. De nem egy kocsi állt itt, ezért megnéztem az összeset. Egyedül Carlisle Mercédeszén volt ezen szerkezet, így berohanva a házba Esmét kerestem. Ő gyorsan előttem termett, és rémülten nézett rám.

- Nyugi, nincs semmi baj, de egy óriási szívességet szeretnék kérni. Ez az én kocsim kulcsa – nyomtam a kezébe –, én pedig elvinném Carlisle kocsiját. Kérlek, ne kérdezz semmit. Azt viszont megköszönném, ha Alice figyelne rám, és a telefonja mindig nála lenne. Igaz, most jól érzem magamat, de ki tudja.

- Lily, én nem tartom jó ötletnek, hogy elmenj. Főként így, hogy azt sem tudjuk, hogy mitől véreztél annyira tegnap. Legalább vigyél magaddal valakit, mindjárt felhívom Alice-t, biztosan elkísérne.

- Nem, nem. Azonnal indulni akarok. Elvihetem a kocsit? – kérdeztem türelmetlenül, mire Esmé elsuhant mellettem, majd visszaérkezve a kezembe adta a kulcsot. – Nagyon szépen köszönöm, és mielőtt mondanád, vigyázni fogok magamra – mosolyogtam, aztán rohantam is kifelé.

Egy élmény volt vezetni a doktor autóját, mely tökéletesen illet az ő eleganciájához és befolyásához. Tiszteletet parancsolt mind az autó, mind a tulajdonosa. Ahogy vezettem a vak sötétben, azon imádkoztam, hogy ne legyen semmi bajom, ne legyek rosszul, hiszen akkor a családom kitekerné a nyakamat. De valahol legbelül éreztem, hogy nem lesz semmi baj, főleg, hogy meg kell mentenem egy életet.

˜ ˚ ˜

Reggel kilenckor még mindig vezettem, így felhívtam Markot, aki meglepettem vette tudomásul, hogy én hívom, de az öröme hamar ürömbe fordult, hiszen miután édesanyámról érdeklődött, elmondtam neki az igazat. Fájdalommal a hangjában részvétet nyilvánított, de én gyorsan a fekete csődörre tereltem a szót. Igazából nem tudtam meg sokat, mert személyesen szerette volna megbeszélni velem a döntésemet, amit már előre tudtam, hogy rossz ötletnek tart. Kiderült az is, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, így egy banknál is kénytelen voltam megállni, és egy elég szép összeget kivettem a számlámról. Aztán egyenesen a megadott címre mentem.

Amikor odaértem, még a kocsiból érzékeltem, hogy mindenki felfigyel a méregdrága autóra, ezért előre mosolyogtam, hogy mekkorát fognak nézni, amikor kiszállok. A várt hatás nem maradt el, de tőlem sem. A friss levegő, a fű, a homok illata, mely keveredett az állatokéval, semmihez sem fogható. Teljesen átadtam magam az emlékeimnek. Édesanyám nagyon jól tette annak idején, hogy segédkezett Marknak. Az alapítvány minden egyes lovat megvásárolt a vásáron, de nem tudták hová tenni őket, így nálunk maradtak, hiszen akkora birtokunk volt, hogy ott vígan elfértek. Voltak a lovak között betegek is, melyek ápolásra szorultak, de anya és én mindent megtettük annak érdekében, hogy felépüljenek. Végül mindig mindegyik ló gazdára talált, így nem kellett a beteg lovakat lelőni, a többit pedig a vágóhídra küldeni.

Amint láttam, most is nagyon sok ló elkelt, hiszen csak néhány ember nézelődött. Ahogy egyre beljebb haladtam, megláttam Markot, aki széles mosollyal az arcán közeledett felém. A kalapját levette, mikor elém ért, majd megölelt.

- Én is örülök neked, Mark, viszont sietek, ezért megmutatnád nekem azt a fekete csődört, akiről beszéltem a telefonban? – kérdeztem tőle, de láttam, hogy a szemöldökét összehúzza.

- Lily, az a ló menthetetlen. Tudod, hogy nem szoktam ilyet mondani, de már két éve nem hajlandó senkit a közelébe engedni, ráadásul nagyon vad.

- Mi történt vele? Bántalmazta az előző gazdája?

- Nem, erről szó sincs. A gazdája meghalt, mert a ló megcsúszott az út mentén, és kiestek egy kamion elé. A ló is sérült, de megmentették. Flora viszont az életét vesztette. Azóta annyit tesz csak meg, hogy eszik, semmi mást. Több embert is megsebesített már, mégsem volt szívem engedni, hogy elpusztítsák. Pedig…

- Jól tetted. Emlékezz, anyu mindig azt mondta, hogy minden ló meg tud gyógyulni, csak türelem, megfelelő bánásmód, legfőképpen szeretet és bizalom kell hozzá. Hadd próbáljam meg, hiszen megértem, hogy min megy keresztül. Ha nem megyek vele semmire, akkor azt teszel vele, amit jónak látsz.

Egy pillanatig összekapcsolódott a tekintetünk, majd bólintott egyet, és ezzel egy időben az egyik karámból hangos nyerítés keveredett egy üvöltöző férfihanggal. Arra vettük az irányt, és megláttam a telivért, ahogy két lábra ágaskodik egy férfi előtt, akinek egyik kezében ostor, a másikban pedig egy lovaglópálca volt. A ló dacosan tűrte a fenyítést, miközben a férfi felé lendítette a kezét. Azon nyomban rohanni kezdtem, majd átlendültem a futtató legfelső korlátján, és elkaptam a férfi karját.

- Hozzá ne merjen érni! – utasítottam őt, majd kikaptam a kezeiből a fenyítő eszközöket, és Mark felé dobtam, de a férfi nem hagyta annyiban a dolgot.

- Azt csinálok ezzel a lóval, amit akarok, hiszen az enyém, és ha rajtam múlik, még a mai nap lelövetem – fordult az állat felé.

- Viszont ez nem magán fog múlni, mert megveszem a lovat – vágtam vissza a pökhendi stílusára.

- Maga? – nézett végig rajtam. - Hiszen csak egy gyerek vagy!

- Hank, ő Susan Harper lánya, és mivel az édesanyja meghalt, ő tölti be a szerepét az alapítványban, ezért szabad kezet adok neki – mondta ekkor Mark, amiért nagyon hálás voltam neki.

- Tényleg?! Akkor jól figyelj, kislány, ez a ló nem eladó többet. Úgyhogy eredj innen! – figyelmezetett a férfi szinte vérben forgó szemekkel.

- Ez nem úgy van ám – állítottam meg elkapva a karját. – Szerződés köti a vásár végéig, ami kötelezi az eladásra, ha megadják a lóért a kért összeget. Én pedig akár a kétszeresét is megadom. – Ekkor kikapta a karját, olyan lendülettel, hogy majdnem fellökött, majd üvölteni kezdett.

- Nem érdekel a szerződés, ez a…- nézett undorral a lóra. – NEM ELADÓ! – Jó emberrel húzott ujjat, főleg, hogy tanultam már jó pár dolgot a szüleimtől meg a Cullen családtól is. Így míg a férfi tajtékozva a dühtől átbújt a karám egyik fája alatt, én utána szóltam.

- Jobb lesz, ha érdekli a szerződés, mert a gatyáját is leperelem magáról, ha nem adja el nekem a lovat. Úgyhogy jól gondolja meg, hogy most mit válaszol, mert nem mondom el még egyszer. A következő már a hatóság vagy az ország legjobb ügyvédje lesz. Gondolom, nem ér meg magának ennyit.

Ahogy ömlöttek belőlem a szavak, Mark kitágult szemekkel nézett rám, majd hallottam, ahogyan az mondja: „Az anyja elszántságát örökölte”. A férfi viszont csak nem adta meg magát, mert azért is az övé lett az utolsó szó.

- Vigyed ezt a sátánt, úgysem fogsz tudni vele mit kezdeni. De csak úgy adom el, ha viszed vele a másikat is. Eleve nem lehet őket szétválasztani, mert Fantasy teljesen megvadul. – Ahogy kimondta a ló nevét, az hevesen fújtatni kezdett, a szemeiben pedig a fájdalom suhant át. Régen szerethette ezt a nevet, de mára ez teherré vált a számára.

- Rendben van, megveszem a másik lovat is. Mindkettőért dupla árat adok – mondtam fölényesen, és ekkor a kapzsi férfi szemei megcsillantak. – Viszont hozzák be ide a párját.

Egy férfi ekkor, aki a karámon kívül állt, bement az egyik istállóba, és kivezetett egy hófehér arab telivér kancát. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint az angol telivér, mégis a köztük lévő különbségek teljesen megleptek. Nem is gondoltam volna soha, hogy két külön fajta ennyire jól kijönnek egymással. A színeik is egymást ellentétei voltak, a testfelépítésük is, sőt, mindenben ellentétek voltak, mégis teljes mértékben kiegészítették egymást.

Ezért úgy gondoltam, hogy talán a kanca lesz a megoldás kulcsa. Igaz, megpróbálkoztam először a csődörrel. Azt megtanultam apámtól, hogy egy ló akkor fog elkezdeni megbízni egy emberben, ha az megadja neki a tiszteletet, így ezt tettem. Megálltam a lóval szemben, és meghajoltam. Mikor felegyenesedtem, a ló eddigi heves légzése alább hagyott. Ezután kértem Marktól ló eleséget, felkockázott répát és kockacukrot. Ezeket a karám szélére akasztottam egy vödörben, majd a kanca elindult felém. Ő hozzá volt szokva az emberekhez, ezt első pillanatban láttam, így mikor mellém ért, belemarkoltam a finomságokba, és hagytam, hogy a tenyeremből egyen. A lónak is, ugyanúgy, mint nekem, furcsa volt az érzés. A támadás óta nem ültem lovon, de a közelükbe sem mentem utána. Viszont most mind a két állat, főleg a csődör, első látásra megfogott.

- Látom, Harmatcseppel megbarátkoztál – szólalt meg a hátam mögött Mark. – De mondd, mit kezdesz Fantasyval, és hová teszel két lovat?

- Először is egy másik nevet kap, és ne aggódj, gyönyörű vidéken lesznek, ahol nagyon nagy szabad területük lesz. Harmatcseppet pedig a testvérem fogja megkapni.

- Testvéred? Ezt nem értem – nézett rám értetlenül.

- Tudod, egy család örökbe fogadott, és így lett egy húgom, akit nagyon szeretek, Harmatcsepp pedig tökéletesen illik majd hozzá. Viszont nem tudom, hogyan fogom hazavinni őket. Egy kettes szállítót is kellene bérelnem vagy vennem. Esetleg nem tudsz ajánlani egyet?

- Utána nézek, addig viszont ismerkedj a lovaddal, mert még mindig a karám másik végében áll.

Igaza volt, ezért az egyik tenyerembe zabot, másikba répát tettem, majd elindultam felé. Természetesen egyből hátrálni kezdett, de én nem adtam fel. Apró léptekkel közeledtem, viszont ő felágaskodott, és az egyik patájával megrúgta a bal kezemet, mely biztosra vettem, hogy eltört, hiszen akkorát reccsent a csont, hogy a ló is hirtelen megállt. Szerencsére nem tört el, de a fájdalom nem akart csillapodni. Ekkor a kanca felém sétált, és megette az ép kezemből a répát. Jót mosolyogtam ezen, de ebben a pillanatban az eddig betörhetetlen mén a sérült kezemhez hajtotta a fejét. Igaz nagyon fájt a csuklóm, mégis megsimogattam. Végre megtört a jég, és közel engedett magához. Közelről még gyönyörűbb volt. A selyem lágyságú szőre, az erős izomzata rettentő erőt sejtetett. Míg ismerkedtünk, láttam, hogy Mark nem messze áll tőlünk, így odaszóltam neki.

- Van neki saját felszerelése? – kérdeztem, de ő csak a fejét rázta, majd egy idős ember állt meg mellette.

- Most már van, ahogyan a másiknak is – mondta. – De el kell mondanom, hogy a csődör nem fogja tűrni a nyerget, sőt szerintem a pokrócot sem. Remélem meg tud ülni egy lovat a szőrén.

Hallgattam az idős férfit, aki tudhatott valamit, mert ahogy a karám szélére tettek két nyerget, a ló mögém lépett, és idegesen fújtatott.

- Mondja, honnan tud maga ennyit erről a lóról? – sétáltam felé.

- Az egyik régi ismerősöm nevelte fel, és az unokájáé volt, aki mindig nyereg nélkül lovagolt rajta. A zablát és a kantárt tűri, de semmi mást. A pokrócot tűrte, de a baleset óta azt sem. Ez a ló egy nagyon érző lélek, és eddig nem engedett közel magához senkit, ezért ezt becsülje meg. Nem tudom, hogy magában mit lát vagy érez, de újra az a tűz ég a szemében, mint amit láttam, amikor Flora foglakozott vele.

A női név hallatára a kezem alatt megmerevedtek a ló izmai, és éreztem, hogy hevesebben ver a szíve. Egy szeretett személy elvesztése nem csak az embereket viseli meg, hanem egy állatot is, de ez ugyanígy van fordítva. Amikor elvesztettem Aztékot, teljesen megtörtem, hiszen minden egyes napunkat együtt töltöttük. Olyan volt számomra, mint egy barát, aki csendben meghallgatja minden gondomat, bajomat, aztán felszabadít ezek súlya alól. De ennek a lónak nem adhatom ezt a nevet, mert ahogyan ő továbblépett a múlton, nekem is ezt kell tennem. Milyen nevet adhatnék egy olyan lónak, akit mindenki elítélt, akit mindenki egy szörnyetegnek tart.

- Megvan. Az eddigi viselkedésed alapján, és a benned rejlő megfoghatatlan rejtély miatt, a neved az lesz, hogy Démon. Na, hogy tetszik? – kérdeztem tőle, igaz választ nem vártam, mégis fejével megbökte a vállamat. – Látom, megfelel, akkor most, mit szólnál, ha felülnék rád, és kilovagolnánk? – A szemei ekkor félelemről árulkodtak, de megpróbáltam megnyugtatni. – Semmi baj nincsen, megoldjuk, nincs se nyereg, se pokróc, viszont a kantár és a zabla nem lenne rossz. – Miközben megbeszéltem vele a dolgokat, Mark nyújtotta is a felszerelést. A zablát próbáltam a szájába helyezni, de csak nem akarta engedni. – Tudom, hogy nem szereted, de én sokkalta biztonságban érezném magamat. – A szavaim megtették a hatást, mert engedte, hogy a helyére igazítsam a fémet, majd a szíjak is a helyére kerültek. A szárat a kezembe fogtam, és ekkor vettem észre, hogy dupla. – Honnan tudtad? – néztem Markra.

- Nem én, hanem Dan. Szerintem Démon erőteljessége miatt gondolta, de az is lehet, hogy ráhibázott. Mert én sem tudtam, hogy a dupla száras kantárt kedveled.

- Pedig azt, most viszont indulnánk is, mert érzem, hogy menni szeretne.

- Várj, segítek felülni, nyereg nélkül nem annyira egyszerű – mondta, majd átbújt a korlát alatt, mire Démon hátrálni kezdett.

- Mark, szerintem maradj ott, megoldom – jelentettem ki lefogva a lovat, akit a karám széléhez vezettem, majd megtámasztva a harmadik korláton a lábamat, első lendületből felültem.

Elmondhatatlanul jó érzés kerített hatalmába, hiszen évek óta nem ültem lovon. Bevallom, féltem attól, hogy milyen lesz nyereg nélkül, de nem éreztem különösebben másnak, furcsának, sőt nagyon is kényelmes volt. De szabadulni akartam a karám korlátoltságától, ahogyan a ló is. A sarkaim óvatos jelzésére megindult, majd egy nagyobb lendület után átugratott a karámon, végül visszanézett Harmatcseppre.

- Mark, nyisd ki az ajtót, hogy kijöhessen ő is. – Ahogy ez megtörtént, már ösztönözni sem kellett Démont, hiszen tudta, hogy mire vágyom.

Sebesen vágtatott Montana gyönyörű hegyei és zöld legelői felé. Ez a vidék a szabadságra vágyó embereknek és állatoknak való. Annyira békés és mindenekelőtt hatalmas, hogy sosem lehetne felfedezni minden pontját. Igaz, én ismertem belőle sokat, mégsem az egészet.

Most is az ismerős, megszokott úton haladtam a régi otthonom felé, amit az sem tudtam, hogy ki vett meg. Amint egyre közelebb értem, volt egy olyan érzésem, hogy senki nem lakik itt, mert a gaz mindent belepett, a ház is elhanyagoltnak tűnt. A feltételezésem igaznak bizonyult, mert a házra ki volt téve az eladó felirat, alatta egy telefonszámmal. Gondolkodás nélkül szedtem le a táblát, és a telefonomért nyúlva leszálltam a lóról.

A harmadik csörgés után felvette egy ismerős hang, és rá kellett jönnöm, hogy Mark volt az, így nem mondtam neki semmit, csak hogy várjon meg, mindjárt visszaérek. Felültem újra Démonra, akit ezután a legnagyobb sebességre sarkalltam, mert nem értettem, hogy Mark hogyan kerül ebbe az egész helyzetbe.

Mikor visszaértem, bocsánatkérően nézett rám, majd elmesélte, hogy annak idején édesanyám hozzá fordult segítségért, és az alapítvány megvette a házunkat. De nem tudják fenntartani, ezért döntöttek úgy, hogy eladják. Ezután én egyből közöltem vele, hogy megveszem a házat, amiért elég potom összeget kért. Megbeszéltük, hogy egy héten belül elküldi nekem a papírokat, én pedig a pénzt a megadott számlaszámra. Megkértem, hogy béreljen fel embereket, akik az egész birtokot rendbe hozzák. A házat nem, mert azt Esmével szeretném megnézetni, de a területet szabadítsák meg a gaztól, és húzzanak fel új kerítést is. Minden költséget én fogok állni, amit szintén el fogok neki utalni, amint megtudja, hogy mennyibe is fog ez kerülni. Miután mindent megbeszéltünk, kaptam kölcsön egy dupla szállítót, melyet hozzá is kapcsoltunk a Mercédeszhez, majd elindultunk haza, amikor is megszólalt a telefonom.

ALICE SZEMSZÖGE:

Esmé rémült arccal várt minket a nappaliban, majd miután elmesélte, hogy Lily fogta magát, és elment Carlisle autójával, azt hittük, hogy rosszul hallunk. Egész éjszaka a jövőjét kémleltem, de nem láttam semmit, csak feketeséget. Mindenki ideges volt, hogy nehogy rosszul legyen, mert azt sem tudjuk, hogy hol van. Fel akartuk hívni, de nem tette meg senki, hiszen azt üzente, hogy legyek bekapcsolva, tehát Ő fog majd hívni. Így Nessie felment aludni Jake-kel, viszont sokszor lejöttek, hátha megtudtam valamit. Aztán reggel Paul is befutott, aki döbbenten kezelte a tényt, hogy Lily egyszerűen elment. Először azt hitte, hogy végleg ment el, majd megnyugtattuk, hogy vissza fog jönni, csak nem tudjuk, hogy mikor.

Dél felé elindultunk Jasperrel sétálni, mert kellett egy kis kikapcsolódás, de még ki sem léptem a házból, mikor láttam Lilyt, ahogyan egy fekete lovon ül. Nem hittem a saját látomásomnak, de tudtam, hogy legalább hol van. Visszament Montanába, ahol újraéli a régi életét, ezzel munkát adva nekünk. Így visszamentem a házba, amikor ismét egy újabb látomást láttam, mégpedig két lóról, akik egy szállítóban vannak. Majd Lilyt, amint elindul apám kocsijával az előbbi ló szállítóval.

Komolyan mondom, ez a lány mostanság a Carpe Diem életérzésnek hódol. Mindent egy lapra tesz fel, lesz, ami lesz. Míg ember voltam, sosem mertem így élni, ezért irigylem benne a kihívás iránti vágyat, mely néha őrültségekre készteti. Mégis szeretek segédkezni neki, mert sosem akar rosszat. Most viszont Jasper és Emmett segítségére is szükségem lesz, Em kocsijára meg főleg. El kell mennünk rengeteg anyagot venni, meg ló eledelt és még ki tudja, mit. Ezért előbb felhívtam Lilyt, hogy megtudjam, mekkora karámra, istállóra meg tápra gondolt.

- Szia Alice! – szólt bele a telefonba az ötödik csörgés után. A hangja vidám volt, teljesen fel volt dobva, ami nem is csoda, hiszen visszakapta egy kicsit a régi életét.

- Szia Lily! Először is még mielőtt bármit mondasz, ha még egyszer így eltűnsz, rácsokat kapsz az egész szobádra, ahonnan már tényleg nem fogsz tudni megszökni. Nem hiszem el, hogy mindig eljátszod ezt, amikor tudod, hogy mennyire aggódunk, most meg főként. És akkor most mond el szépen, hogy mekkora szabad területet szeretnél azoknak a lovaknak, mert a srácokkal meg is csináljuk, mire hazajössz. Aztán mond meg, milyen lótápot vegyünk nekik, és a felszerelésről sem feledkezzünk meg.

- Alice, hozzád fogható lénnyel még nem találkoztam, de komolyan. A lényeg az, hogy jó nagy területet válasszatok le, ahol sok a fű, ami mondjuk nem akadály, hiszen Forks gazdag növényzetben. A táp az felnőtt lovaknak legyen, abból is olyat, amik kifejezetten versenylovaknak vannak. Aztán kellene lucerna, meg szalma az istállóba, szerinted ezek is menni fognak?

- Hisz ismersz, számomra nincs lehetetlen. És nyereg meg egyebek?

- Az nem kell, azokat egy nagyon kedves öregúr adott, mind a két lónak, habár Nessie fogja csak hasznukat venni, de majd elmesélek mindent, amint hazaértem.

Ezután még beszélgettünk két percet, aztán mennünk kellett vásárolni. Szerencsére a fiúk benne voltak, de Jaspernek voltak kételyei, hiszen az állatok megérzik, hogy mik vagyunk, ezért nagyon fognak félni. Rosalie is segített, és furcsa mód egyetértett testvérével. Hiszen a fajtánk ragadózónak számít, akik elől úgy menekül a préda, mint gazella a feldühödött oroszlán elől. Mégis örömmel vágtunk bele a munkába, miután a fatelepen beszereztük a kerítéshez és az istállóhoz való anyagot. Jasper és Emmett a két fekhelyet készítette el, míg mi a kerítéselemeket helyeztük be a földbe. Nagyon nagy területet választottunk le, ahol kitűnően fogják magukat érezni a lányok újdonsült kedvenceik.

LILY SZEMSZÖGE:

Mikor beértem Forksbam már kezdett sötétedni. Felhívtam Alice-t, mert nem tudtam, hogy hová is kell mennem a lovakkal. Elmondott egy kerülő utat, hogy ne a ház előtt kelljen elmennem. Megtudtam, hogy Paul is ott van, mert a buli elmarad a klubban, és előbb átjött, így ha menni akartunk volna, akkor sem tudtunk volna. Valahol örültem ennek, mert nagyon fáradt voltam, sőtm Carlisle sem engedett volna el. Féltem, hogy eleve nagyon nagy szidást fogok kapni, amiért elmentem, és azt sem mondtam meg, hogy hová. De ez most nem érdekelt, mert megérkeztem az istállókhoz, amik fantasztikusak lettek.

Mikor kiszálltam a kocsibóln Alice integetett nekem, de a szállítóból a két ló ideges dobogását hallottam. Először nem tudtam mire vélni, majd ahogyan Alice egyre közelebb jött, a lovak is úgy lettek idegesebbek. Ezért inkább én indultam nagynéném felé, hogy megbeszéljük a dolgokat. Elmondta, hogy Jake és Nessie tíz percen belül itthon lesznek, és utána, ha gondolom, megmutathatom a családnak a lovakat. Először arra gondoltam, hogy elviszem őket a házhoz, de itt sokkal jobb lesz.

- Alice, mi lenne, ha hazamennél és visszajönnétek együtt. A lovak meg fognak érezni titeket, de megpróbálom megnyugtatni őket. Jasper segíthetne lenyugtatni őket, főleg a csődört, mert ő aztán makacs és önfejű. – Erre Alice akkorát nevetett, hogy összerezzentem.

- Lily, te nem vagy semmi. Nem elég, hogy Paul szinte ugyanolyan, mint te, még a lóval is kapunk egy hasonló természetet? Ezt nem hiszem el, te tényleg szereted a kockázatos és veszélyes dolgokat. – Sajnos nem tudtam neki mit mondani, mert igaza volt, hiszen ki mert volna egy ilyen lóval szembeszállni és megpróbálni begyógyítani a sebeit. Hát én! És milyen jól tettem, most érzem csak igazán, hogy helyes döntést hoztam egy nappal ezelőtt, mikor beszálltam a kocsiba, és mindent elkövetve elhoztam a két lovat.

Míg gondolkoztam, Alice eltűnt, én pedig kiengedtem az addigra megnyugodott lovakat. Próbáltam nekik elmondani, hogy kikkel fognak találkozni, de a belső ösztönük úgyis azt fogja mondani, hogy féljenek még Paultól és Jake-től is, hiszen bennük is ott van a ragadozó állat. De megoldjuk valahogy, meg kell oldanunk. Ahogy elrendeztem a két lovat, egy puha kefével átsimítottam először a fehér kanca, aki ezután megkapta a hófehér nyerget és a hozzá tartozó kantárt, majd a fekete csődör szőrét vettem kezelésbe, aki egyszer csak két lábra ágaskodott, majd vissza mellém, de a lábai remegtek a félelemtől. Hátrafordulva láttam, hogy a családom ott áll a karám szélénél, ezért elengedve a lovat, a másik felé fordultam, hogy testvéremhez vezessem őt.

- Nessie, gyere be – intettem felé, miközben felé sétáltunk. A ló nyugtalan volt, mégis bízva bennem fejét barátnőm kinyújtott keze felé hajtotta, de mikor megérezte a langyos ujjakat hátrahőkölt. – Semmi baj, nyugalom, nem fog bántani – simítottam végig a nyakán, majd újra Nessie felé tereltem. A következő érintésétől összerezzent ugyan, de tűrte, majd mikor meggyőződött róla, hogy nem fogja bántani, a fejét a tenyerébe fúrta. Néztem őket egy ideig, aztán visszamentem az én szépségemhez, akinek szemei féltésről tanúskodtak. Ő is érezte, hogy valami nincs rendben Nessie-vel, mégis látva, hogy mennyire szelíden bánik a kancával, engedte, hogy közelebb vezessem, de ekkor Paul elindult befelé, aminek lovam nem igazán örült, így dühösen fújtatni kezdett, majd megmakacsolva magát hátrálni kezdett. – Nem, nem – próbáltam visszahúzni, de nem ment. – Paul, állj meg – ordítottam neki hátra, majd éreztem, hogy a csődör is megáll. – Ügyes vagy, de ismét nem bízol bennem. Ő nem fog bántani, ahogyan itt egyikőjük se – hajtottam a fejemet a nyakához, miközben a homlokától az orráig végigsimítottam. – Most már jöhetsz, de lassan, és próbálj meg te is lenyugodni, mert még én is érzem, hogy ideges vagy – fordultam Paul felé, aki mély levegőket vett mielőtt elindult.

- Igazad van, ideges vagyok, de az a ló sem tűnik éppen barátságosnak. Ez a másik ezerszer szelídebb - mutatott a kancára.

- Van neve is, mégpedig Harmatcsepp, ahogyan neki is – fordultam vissza a lóhoz. – Ő Démon.

- A nevét a kellemes természetéről kapta, ha jól gondolom – gúnyolódott Paul.

- Ezt a nevet én adtam neki, mert az eredeti neve a múltjára emlékezteti, amit szeretnék, ha mihamarabb elfelejtene. A gazdája meghalt egy balesetben, amiben a ló is megsérült, azóta teljesen elvadult, de mint láthatod, ismét közel engedett magához valakit.

- Igen, az látom, de most biztos jó ötlet, hogy közeledek felétek? – kérdezte, majd hirtelen megállt. – Azt hiszem, jobb lenne itt maradni, mert elég mérgesen néz rám.

- Jaj, ne legyél már ilyen mulya, hol van a semmitől sem félő férfi, aki egy vámpírnak simán nekiugrik, mégis megijed egy lótól? Nem harap, de ha mégis, akkor az úgyis gyorsan begyógyul. – Ekkor ismét megtorpant, amire hangosan felnevettem. – Gyere már, nem fog bántani. – Nagy nehezen megindult, majd kinyújtotta a kezét, ahogyan Nessie is tette, de Démon meglökte az orrával a kezét. - Hé, legyetek jó fiúk, és próbáljatok meg összebarátkozni. – Démon sokkal jobban hajlott a kérésre, mint Paul, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a lóhoz beszél, aki mintha értené, amit mond, ezért egyre közelebb engedi őt magához.

Elgondolkoztam, hogy jó lenne kilovagolni, de a lovakat is kimerítette az utazás, ugyanúgy ahogyan engem. Ezért a kerítés szélének támaszkodva néztem, ahogy mindenki mosolyog, és nyugodtan szemléli az eseményeket. Rájöttem, hogy az elmúlt két nap a változások napja volt. Változtak az emberek, változtak a kapcsolatok, megváltozott általam két élet, sőt változtam én is, de egyvalami nem, mégpedig a szeretetem az engem körülvevő emberek iránt.