36. fejezet - Gyötrelmek

LILY SZEMSZÖGE:

Az egyik egyenes útszakaszon megelőztem Leah-éket, majd tovább gyorsítva a sebességet haladtunk haza. Éreztem, ahogy Paul szorosan a derekam közé fonja a karjait és annál közelebb, mint amennyire volt hozzám, már nem is ülhetett, majd egyszer csak jelzett a kezével, hogy álljak meg. Először azt hittem, hogy nem bírja a sebességet, de leállva az egyik mellékúton rá kellett jönnöm, hogy élvezte a száguldást.

- Ez valami fantasztikus volt – mondta, miután levette a bukósisakot. Én is leszálltam, és nagyon boldog voltam, hogy most nem fulladt kudarcba a próbálkozásom.

- Örülök, hogy élvezted – mosolyogtam, mert még mindig olyan volt, mint akit elvarázsoltak, majd fogta magát és hevesen megcsókolt. Mostanában nem igazán csinált ilyet, ezért lepődtem meg a felfűtött tettétől. Boldog volt, ahogyan én is, de mégis az ő boldogságára árnyék vetült.

- Hazáig vezethetek én? – kérdezte hirtelen, nekem pedig a lábaim egy pillanatra földbe gyökereztek.

- Vezettél egyáltalán te már motort? – léptem közvetlen elé.

- Nem bízol bennem? – fogta meg a vállaimat, és a kezei kissé megremegtek.

- Ezt a kérdést meg sem hallottam – húzódtam el tőle, viszont visszarántott, és szorosan megölelt.

- Ne haragudj, én nem tudom, hogy mi van velem mostanság – suttogta a fülembe, de én tudtam a választ. Michael miatt kezd kifordulni önmagából, amely a velem szembeni viselkedésében mutatkozik meg leginkább. Így ellépve tőle a kezébe adtam a sisakot, és az első ülésre mutattam. Szerencsére nem kérdezett semmit, csak felült, majd megvárta, hogy én is ugyanezt tegyem, és indultunk haza.

A hangulata ismét jó irányba változott az úton, így összekulcsolva ujjainkat léptünk be a házba, ahol azzal a lendülettel visszahőköltem. A nappalit ezer féle anyag terített be, a papírtól kezdve a finom selyemig, Alice pedig ide-oda libbenve írogatott valamit egy füzetbe.

- Szia! – köszöntem neki hangosan. – Megmondanád, hogy mit csinálsz? – néztem rá kérdőn, mert volt egy baljós sejtésem.

- Sziasztok! De jó, hogy itt vagytok. Lily szükségem lenne a segítségedre. Gyere, gyere – suhant mellém, úgy, hogy észre sem vettem, majd húzni kezdett a kanapé felé. Hallottam, ahogy Paul kuncog magában, majd a lépcsőről integetve felment a szobánkba. – Ki kell választanunk a meghívókhoz a papírt, meg a székekre a díszítést, ahogyan a falakra is – sorolta Alice, én pedig ekkor néztem meg igazán a minket körülvevő dolgokat. Méregdrága selyem, szatén textíliák, a papírok is a legjobb minőségűek voltak, és ez így nem lesz jó.

- Alice egy pillanatra nyugi, és üljünk le – fogtam meg a kezét, majd a kanapéra ültünk. – Én imádlak téged, de ezek nem a megfelelő kellékek a jótékonysági estre – kezdtem bele a védekezésbe, az arcán viszont a fájdalom suhant át. – Figyelj, én tudom, hogy segíteni szeretnél, és én ezt el is fogadom, de gondolj bele, hogy mi támogatókat keresünk, akik biztos, hogy elgondolkoznának azon, hogy miért is van szükség rájuk, ha a díszítés pazar, és a felhasznált anyagok értéke a felajánlani kívánt összeggel vetekszenek. Nekem a legegyszerűbb, legszerényebb dolgok kellenek, mert arra van pénze az iskolának, és tudod azt vallom, hogy az egyszerű néha több. – Szavaimon elgondolkozott, majd nagyot sóhajtva felém fordult.

- Be kell látnom, hogy igazad van. Visszafogom magam, nagyon is, és minden meg fogok veled beszélni. Gondolkodtál már azon, hogy mi lesz a meghívón?

- Igen, pont valamelyik nap ültem le, vettem át és írtam össze az egész tervezetet. Van az iskolában egy lány, Melinda Scott, aki nagyon tehetségesen rajzol, és holnap fogok vele beszélni, de hidd el nagyon meg fogsz lepődni te is. Úgy gondoltam, hogy ő elkészíti a rajzot, majd a meghívóra is rárajzolja, a szöveget pedig én fogom beleírni, majd ha kész van, akkor az lesz sokszorosítva, így egyedi lesz.

- Látom lesz vele munka, de megéri. Viszont ezeket az anyagokat, hová fogom elhasználni? – mutatott körbe.

- Kate és Garrett esküvőjére. Szerintem ez még belefér Kate elképzelésébe – kacsintottam rá, és magára hagyva elindultam a szobámba. A lépcső tetejéről láttam, ahogy pillanatok alatt rendet tesz, és mindent dobozba pakol, majd meglátva Jaspert kirohant elé.

A szobába lépve, Paul akkor jött ki a fürdőszobából egy szál törölközőben. Én a látványtól álltam meg hirtelen, ő pedig valószínűleg attól, hogy bent vagyok. Végignéztem, ahogy a vizes hajából egy vízcsepp a kulcscsontjára hullik, majd végigfolyva mellkasán, és hasán elnyeli azt a törölköző pamut anyaga. Minden más, amin eddig gondolkoztam a háttérbe szorult, és buja gondolatok suhantak át az elmémen, így elindultam felé. Mellkasa felé nyúltam, de megállította a kezemet, és szomorúan fordult el tőlem.

- Paul, mi a baj? – kérdeztem, de előre hallani véltem a válaszát.

- Semmi baj nincsen, csak…fáradt vagyok – mondta, miközben elsétált mellettem. Irtózatos harag kerített hatalmába, és cseppet sem kedvesen szóltam neki vissza.

- Belehalnál, ha egyszer az igazat mondanád? Megmondtam, hogy ne nézz hülyének! A mai napon másodjára utasítasz vissza, csak nem értem, hogy miért?! Nem értem, hogy miért vagy még mindig itt, amikor szemlátomást terhedre van ez – fordultam felé feldúltam, mire belevágott egyet a szekrénybe, aminek az ajtaja kettétört, majd rám sem nézve leugrott a teraszról, és farkasként berohant az erdőbe. Sírni tudtam volna, még sem tettem. Ejtettem én már elég könnyet!

Észre sem vettem, hogy a családom bejött a szobába, de Edward arckifejezése elárulta, hogy tudja mi történt, és azt is, hogy miért. Álltam és néztem őt, ahogyan a nyugtalan arca pillanatok műve alatt változik szelíddé, és már tettem is fel a kérdést.

- Mi a baja? – kérdeztem, de választ nem kaptam. – Tudni akarom, hogy mi a baja! – emeltem fel a hangom, mire egy sóhaj szakadt fel a mellkasából.

- Hallotta a reggeli beszélgetésünket Jasperrel, és nem tudja, hogyan kezelje az információt – mondta Edward, de nagyon jól kitért a válaszadás elől. Viszont, amikor megérezte a haragot, ami egyre erősödött bennem, megadta a kért választ, azt az egy szót, amit nem akartam hallani.

- Alice, kérem – fordultam a lány felé, aki kivett egy összehajtogatott papírt a zsebéből és átnyújtotta nekem. Én pedig felkapva a táskámat, és a kocsi kulcsomat rohantam is kifelé. Mikor kiléptem az ajtón, Edward elém állt, de látva könnybe lábadt szemeimet, jobbnak látta, ha utamra enged. Beültem a Lexusba, aminek ülése még meleg volt - hiszen Leah nem rég ült benne - a főút felé hajtottam. Letöröltem az arcomon végigpergő könnyeket, és majdhogynem összegyűrve a papírt szorítottam a kormányt, és háromutcányira leparkoltam. Körbenézve nem láttam Charlie autóját, így megnyugodtam, hogy nem kell neki magyarázkodnom. Belépve a kapitányságra meg egyenesen fellélegeztem, amikor megláttam Markot.

- Szia! – köszöntem mikor meglátott, majd leültem mellé. – Mark szeretném a segítségedet kérni. Itt van egy rajz – tettem le elé a papírt – megnéznéd nekem a nyolc-tíz éve eltűntek között. Tudom, hogy ez szabályellenes, de kérlek. – Ahogy farkasszemet néztünk, biztos voltam benne, hogy nem segít, majd keze az egérre siklott, és felnyitott egy ablakot, amibe felhasználónevet és jelszót beírva már be is lépett. Rászűrt egy adott évre, és felém fordította a monitort.

- Én lapozom, és szólj ha ráismersz – mondta, és már mutatta is a fotókat. Körülbelül húsz perc múlva, megláttam Michael képét, akinek eredetileg zöld szemei tökéletesen illettek a barnás bőréhez, de ezek a vonzó tulajdonságok a vámpírrá válásával eltűntek.

Mark megerősítette, hogy a férfi tíz éve tűnt el, a szülei akkor jelentették, mivel nem tért haza Olaszországból. Amikor kimondta ezt, összerezzentem, hiszen a Volturi is…

- Lily, jól vagy? – kérdezte Mark, miközben megfogta a vállamat.

- Igen jól – mosolyodtam el, pedig a szívem a torkomban dobogott. – Ugye azt mondtad, hogy a szülei jelentették be az eltűnését. A címüket esetleg nem tudnád nekem megadni?

- Sajnos ezt az információt nem adhatom meg, így is megszegtem a szabályokat.

- Akkor legalább a vezeték nevét áruld el – néztem rá kérlelő szemekkel.

- Brown, Michael Brown.

- Uh, ez elég gyakori név, szerte az országba – állapítottam meg, majd megköszöntem a segítséget és elindultam kifelé.

- Lily, kezd a keresést Seattle-ben – szólt utánam Mark és legszívesebben visszaszaladtam volna, hogy megöleljem. Tehát Seattle, mondjuk ott se kevés Brown lehet, de akkor is kiderítem, hogy ki ő valójában. Így beülve a kocsiba, felhívtam a telefontársaságot, és az összes Brown nevű előfizetőt lekérdeztem. E-mailben kaptam meg a címeket, így félre kellett állnom, hogy megnézzem. Mondanom sem kell, hogy rengeteg telefonszámot kaptam, amiket lementettem egy csoportba, és egyesével elkezdtem őket hívni. Közben nagyon lassan vezettem, és körülbelül a huszadik hívás talált.

Megtört női hang fogadta a hívást, aki valószínűleg sokkhatás alá került, amikor megkérdeztem, hogy nincs-e egy Michael nevű fia, mert néma csönd lett a vonal végén. Majd egy férfihang szólított meg, és közölte, hogy a fiúk tíz éve eltűnt. Részvétet nyilvánítottam, de meg kellett kérdeznem, hogy nem tudnának-e fogadni még a mai nap, mert ismertem a fiúkat. Vonakodva, de belementek, majd jó háromnegyed óra múlva a kapott címen voltam. Mikor kiszálltam, és vezetés közben is olyan érzésem volt, hogy követ valaki, de ezt betudtam annak, hogy tilosban járok.

Az ajtó előtt álltam és a kezem már a kopogtató felé nyúlt, amikor kinyílt előttem az ajtó. Ijedten ugrottam hátra, majd megláttam Michael édesapját, aki le sem tagadhatja a fiát. Az arcának vonásait, az orrát, a szájának ívét tőle örökölte a fiú, míg a zöld szemeket a férfi mellett megjelenő asszonytól, akinek szemeiben könny gyűlt, mikor rám nézett. Ebben a pillanatban gondoltam azt, hogy nem kellett volna feltépni az emlékeiket, a fájdalmas múltat.

- Jó estét, Lily Cullen Harper vagyok – mutatkoztam be, mikor már a nappaliban voltam. Azt sem tudtam, hogy mit akarok megtudni, és hogy hogyan is kérdezzem azt meg. Ezért egy általános kérdést tettem fel. – Mesélnének nekem Michaelről? Tudják én nem igazán ismertem őt, de mély benyomást tett rám az első találkozásunkkor. – Édesanyja eközben töltött nekem egy csésze teát, és mesélni kezdett. Láttam, hogy a férje néhányszor elhúzza a száját, valószínűleg nem értett egyet a felesége szavaival, amikben folyamatosan dicsérte a fiát. Hát igen, minden édesanyának, a saját gyermeke a legszebb, a legjobb, a legtehetségesebb. – És mondja, itt tűnt el Seattle-ben?

- Nem, egy nyaralás után nem tért haza. A barátaival Olaszországba mentek nyaralni, ott is egy Toscán városba Volterrába – mondta a nő, a kezem pedig ekkor megremegett. – De nem ott tűnt el, hanem Firenzében. A rendőrség azt mondta, hogy aznap abban a városban használta utoljára a hitelkártyáját, és a hotelban is megerősítették, hogy oda indultak reggel. Kér még egy kis teát? – kérdezte a nő percnyi szünet után, majd nemleges válaszomra kivette a kancsót a csészékkel. Mikor visszaért muszáj volt még egy valamit megtudnom. – Mondják volt valami különleges tulajdonsága a fiúknak? – kérdeztem, és láttam, hogy nem értik a kérdést. – Ezt úgy értem, hogy jól kijött az emberekkel, vagy hasonlók. – Egymásra néztek, majd az édesapja szólalt meg.

- A fiam rettentően jól tudta manipulálni az embereket. Ha ő azt mondta, hogy rózsaszínnek látja az eget, egy idő után a többiek is ugyanezen a véleményen voltak. Ráadásul nagyon jól irányította is az embereket, akik feltétel nélkül megtettek mindent, amit mondott neki. Nem tudom, hogy ez a benne lévő rettentő kitartásnak köszönhette, vagy valami másnak. – Hát igen, kitartás az van benne, de még mekkora adagnyi. És nem csoda, hogy illúziót tud bocsátani az emberekre, ha ennyire tudta befolyásolni őket. Ahogy ezen gondolkodtam ránéztem az órámra, és ideje volt indulni, ezért megköszönve az információkat kikísértek az ajtón.

A kocsimba ülve egy alakot láttam elsuhanni a ház mellett, és tudtam, hogy most nem képzelődtem. Először azt hittem, hogy Michael követhetett, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem. Ahogy elhagytam a Seattle táblát, és a nyíl egyenes úton haladtam, észrevettem, hogy előttem pár méterre az én sávomban áll valaki, aki nem is nagyon szándékozik mozdulni onnan. Így satufékkel éppen hogy előtte álltam meg, ami rettenetesen nagy hiba volt. A vörös szemei, a koszos, gyűrött ruhája, már magában is rosszat sejtetett, és ez be is igazolódott. Farkasszemet néztünk egymással, majd mellettem teremve az ujjait a nyakamra kulcsolta.

- Forks óta követlek. Kíváncsi voltam, hogy mit is akarsz Michael szüleitől. – Szemeim elkerekedtek, és fuldokolva nyögtem ki a kérdésemet.

- Honnan ismered őt? – szűrtem a fogaim között, és a visszapillantóban ekkor feltűnt egy kamion reflektora. Időm sem volt felfogni, hogy mi történik, már a közeli erdő fái között álltam, és még mindig a válaszra vártam.

- Őt mindenki ismeri – szuszogta és a hideg leheletét az arcomon éreztem. – Csak azt tudnám, hogy te honnan ismered, mert ezek szerint tudsz a fajtánkról, ami nem jó. De ha nem tudnál, akkor is rosszkor voltál rossz helyen, mert az illatod már Forksban megcsapta az orromat, és mivel éppen vadásztam te lették a zsákmány. – Minden eszembe jutott abban a pillanatban, és furcsa volt, hogy nem az emlékek, hanem azok a dolgok, amiket még nem éltem át. A képet a családomról, a barátokról, Nessie-ről és Paulról folyamatosan pörögtek, majd egy nagy ütést érezve minden eltűnt. – Szép vagy, sőt gyönyörű, ezért játszunk egy kicsit. Nem szeretem, ha a táplálék csak úgy az ölembe hullik, szeretek megküzdeni érte – nyalta meg az alsó ajkát, amitől a gyomrom is felkavarodott, de rájöttem, hogy nincs mitől félnem, hiszen nem tud bántani engem, ha… De ekkor valamiért rémület ült ki az arcára, és rám vetette magát, viszont mielőtt megharapott volna fájdalmasan felnyögött felettem. Ekkor jöttem rá, hogy a félelem is felszínre hozza a képességemet, és most már tudatosan okoztam fájdalmat neki. De egyre jobban szédültem, és nem tudtam, hogy miért. Majd azt hittem, hogy káprázik a szemem, amikor Michaelt látom. Aztán a kép egyre jobban összefolyt, mikor hideg kezek érintették a karomat. Még mindig féltem, és reszkettek a lábaim, mert sosem támadott még meg vámpír úgy, hogy tápláléknak nézett.

- Lily, te vérzel, és egyre jobban – lépett hátrébb két lépést Michael, én pedig kezemet a nyakamra téve érzékeltem, hogy igaza van. A nomád vámpír nem bírt megharapni, de a foga felsértette a bőrt a nyaki artériám közelében. Ennek be kellett volna már gyógyulnia, mint egyszer az arcomnak, de nem ment és nem tudom miért. Visszagondoltam arra a délutánra, ahol nyugodt voltam, mert beletörődtem, hogy az arcom örökre olyan marad. Ezért most is meg kellett nyugodnom, de nem ment. Dúlt bennem a harag, és még a félelem is.

- Nem megy! Miért nem megy? – kérdeztem magamtól hangosan.

- Mi az, ami nem megy? – hallottam meg Michael hangját.

- Nem tudok megnyugodni, pedig le kell higgadnom – mondtam remegő kezekkel, és éreztem, ahogy szinte az egész testemet átadom ennek az érzésnek.

- Én, én nem tudom, hogyan tudnék segíteni, mert a véred… – sziszegte, és hallottam, ahogy nyel egyet. De mégis túllépett ezen, és megfogta a kezeimet. – Lily, nézz rám vagy nem tudom, hogy mivel tudnálak megnyugtatni, de még mindig vérzel. – Ahogy beszélt hozzám, nem is fogtam fel, talán csak az első mondatot, mert azon voltam, hogy csillapodjanak a bennem kavargó érzések. Azt viszont hallottam, hogy azt mondja elvisz a kocsiig, és utána a szüleim házához megyünk. A forksi táblánál kezdtem jobban lenni, és a vérzés is elállt, a nyakamról pedig eltűnt a seb. Nyugodt voltam, és ekkor vettem észre, hogy Michael még mindig fogja a kezemet, így elhúztam azt, és az ölembe fektettem. Viszont, ahogy becsuktam a szememet, újra magam előtt láttam a támadómat, és lejátszódott bennem minden. A remegés újra eluralkodott rajtam ismét, de ekkor leparkoltunk. Michael bevitt a házba és leültetett a kanapéra.

- Jól vagy? – kérdezte, mikor leguggolt elém, és megfogta az összekulcsolt ujjaimat.

- Igen jól, és köszönöm Michael Brown, aki tíz éve tűnt el egy olaszországi nyaraláson Firenzében, pedig Volterrában szálltatok meg. Az illúzió képességed pedig nem csoda, hiszen emberként is elég jól manipuláltad az embereket. – Olyan gyorsan engedte el a kezeimet, mintha megütöttem volna, majd tekintetét az enyémbe fúrta, mikor ránéztem.

- Honnan tudod ezeket? – kérdezte, és az arca mérhetetlen dühről árulkodott.

- A szüleidtől – mondtam, miközben felálltam, de a fejem ebben a pillanatban koppant a legközelebbi falon.

- Miért, miért mentél el hozzájuk? Mostanra tudtak elfelejteni, most meg… - szűrte a fogai között, majd belevágott a mellettem a falba. – Engem is megkérdezhettél volna.

- Oh, tényleg? És hogyan? Kikiabálok a teraszról, és megjelensz? Tudtommal nem váltottunk telefonszámot. A másik pedig, hogy nem hiszem, hogy elmondtad volna – bújtam ki a karja alatt, de nem engedett.

- Nem gondoltam volna, hogy szükséged van az elérhetőségemre, de ezek szerint…

- Nem, nincs szükségem rá – próbáltam menteni a helyzetet, mert ekkor döbbentem rá, hogy mit vágtam a fejéhez.

- Lily, miért tagadod, hogy érdekellek téged, és nem csak a múltam miatt?

- Igen érdekelsz, de csakis kizárólag amiatt, mert nem tudtam rólad semmit.

- Ezt nem hiszem el, mert hazudsz. Fogadjunk, hogy elgondolkoztál a múltkori beszélgetésünkön is? – A szemeim tágra nyíltak, mivel úgy volt, ahogy mondta. Még Jasperrel is beszéltem, és sokat morfondíroztam, hogy mit kellene tennem. – Mégsem vagyok annyira közömbös – nyugtázta magában, miközben közelebb lépve hozzám, mellkasa érintette a melleimet, ahogyan csípője a medencecsontomat. A szemei még mindig rémisztően hatottak, de ahogy visszagondoltam az eredeti zöld szemeire, máris sokkalta másabb volt. Valószínűleg látta a megingásomat, és ezért, vagy eleve meg akarta tenni, megcsókolt. Emlékszem múltkor fájdalmas volt a próbálkozása a számomra, és nem akartam neki engedni most sem, mégis megtettem.

A hideg ajkak a vártnál sokkalta lágyabban simultak az ajkaimra, és a puha nyelve is finoman kereste az enyémet. Érzelmek tömkelege kavargott bennem, de ebben a pillanatban csak ő volt a fontos. Viszont mikor csókjaival a nyakamat halmozta el, a vörös felhő is kezdett szétoszlani, és az első arc, amely beugrott Paulé volt. A felismerés tettem miatt gyors döntésre késztetett, és eltoltam magamtól Michaelt, majd menekültem kifelé. Természetesen az ajtó előtt elém állt, így akadályozva a kijutásban.

- Hová mész? – tette fel a kérdést, amire szerintem tudta a választ.

- Ezt nem lett volna szabad, hiba volt – néztem határozottam a szemeibe, és próbáltam állni a tekintetét.

- Még magadnak is hazudsz, de én tudok várni – lépett el az ajtó elől.

- Felesleges, mert soha többé nem fog ez megtörténni – jelentettem ki, miközben kisétáltam az ajtón.

- Tudod, pár perccel ezelőtt még én is így gondoltam, de most már… - Erre már nem tudtam mit válaszolni, mert ezt nagyon, de nagyon elcsesztem. Beugrottam a kocsiba, és vissza se nézve indultam haza. Haza! Mi van ha Paul otthon van? Áh, Lily mit csináltál? Mekkora ökör vagy? De el kell mondanom az igazat Paulnak. Elmondani mindent, és azok közül nem az fog neki fájni, hogy elárultam, vagy, hogy engedtem a csábításnak, hanem az, hogy pont Michael volt az, akivel mindez megtörtént.

Már az ösvényem iszonyatosan ideges voltam, és a házhoz érve ez egyre jobban fokozódott. Jasper volt az első, aki kijött elém, és láttam, hogy kavargó bűntudatom, félelmem, szégyenérzetem túl sok neki, de most ne kérje, hogy megnyugodjak. Mikor elmentem mellette, csak kérdőn kimondtam kedvesem nevét, akiről megtudtam, hogy nincs itthon. Azt mondhatnám, hogy mázsás súly esett le a szívemről, de nem így volt, mert attól, hogy nincs otthon, a tettem nem fog semmissé válni.

A szobámba rohanva becsaptam magam mögött az ajtót, majd bementem a fürdőbe, és a zuhany alatt úgy dörzsöltem a bőrömet ott, ahol Michael hozzámért, mintha ettől megtisztulnék. Bűnösnek, komplett idiótának, de legfőképpen mocskosnak éreztem magamat, hogy egy olyan emberrel, mint Paul meg tudtam ezt tenni. Eddig nem sírtam, de most, ahogy végigpörgött előttem ismét minden engedtem a fájdalomnak. A csempén végigcsúsztatva a hátamat rogytam össze, és fogalmam sem volt, hogy a kialakult helyzetet hogyan kezeljem. Fogalmam sem volt meddig lehettem bent, de amikor kiléptem Paul állt a szobában az asztalt támasztva. Majd mikor megfordult, és észrevette a kisírt szemeimet, elkezdett faggatni.

- Ülj le, az lesz a legjobb, ha most leülsz – mondtam neki, és én meg is tettem, ahogyan ő is, ráadásul velem szemben. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele, de legjobb lett volna a legelejétől. Elmeséltem, hogy Edward mit mondott, mikor leugrott a teraszról, majd Alice rajzát, Markot, aki segített nekem, aztán a Michael szüleinél tett látogatást, utána a támadást, végül a csókot, aminek hallatára kitágultak a pupillái, és akkorát vert az ágy tartóoszlopába, hogy az azzal a lendülettel kettétört, és le kellett ugranom róla.

- Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége. Addig járkált körülötted, hogy… - Előre féltem, hogy fogja magát, összepakol, és hazaköltözik, de legnagyobb meglepetésemre nem ezt tette. – De ezzel ne azt higgye, hogy bármit is nyert, téged főleg nem. Hiszen látom rajtad, hogy mennyire megviselt ez az egész, és a bűntudatot is, mert rám nézni sem mersz.

- Csodálkozol? Paul, én visszacsókoltam – hajtottam le a fejemet.

- Hé, nem mondom, hogy nem fáj, mert ez nem lenne igaz. De tudom azt, hogy nem szereted őt.

- Ez igaz – emeltem rá a tekintetemet, és a mosolyától kezdtem megnyugodni.

- Most pedig öltözz fel, mert a többiek beszélni szeretnének veled. Viszont a nyakadon meglátszik a heg, igaz emberi szemmel nem látható – mondta, majd elfordítva a fejemet jobban szemügyre vette. – Ez egyfajta jel, hogy jobban figyeljek rád – húzta végig az ujját a nomád vámpír bélyegén, majd kiment.

Ugyanott álltam, ahol két perccel ezelőtt, majd nagy nehezen felöltöztem és lementem a lépcsőn. Edward mérges pillantását sosem fogom elfelejteni, ahogyan a többiekét sem. Aztán özönlöttek a kérdések, és azt sem tudtam kire figyeljek, mert mindenki egyszerre duruzsolt. Így inkább újra elmeséltem mindent, egy apró részletet sem kihagyva. Láttam, hogy mindenki arcára ráfagy a mosoly, mikor kimondtam az országot, meg a várost, tudtam, hogy nekik is ugyanazok a kétségeik, mint nekem.

- Nem hinném, hogy a Volturihoz tartozna. Aro sok szabályt kikötött, elsősorban az öltözékkel, a nyaklánc viselésével kapcsolatban. Azt pedig meg sem említem, hogy egyik tagnak sem adna ekkora szabadságot, és hatalmat – szólalt meg Jasper egy kis idő múlva.

- De mi van, ha ő különleges Aro számára? – kérdezte Bella.

- Nem lehet különlegesebb, mint a többi, akiket a gyermekeinek tart. Szinte mindenkit ő változtatott át, mindenkihez más-más emlék fűzi. Az tény, hogy Jane a legkedvesebb számára mindannyiuk közül, de még neki sem engedne meg mindent – válaszolt Bella kérdésére a férje, megtoldva néhány információval. Én ültem a kanapén Paul mellett, és legszívesebben otthagytuk volna a társaságot, hogy megvitassák a dolgaikat. De egy kis idő múlva ezt is tettük. Furcsa volt, a mai nap után ott feküdni az ágyban Paul mellett, mert nem tudtam, merjek-e hozzáérni, a vállára hajtani a fejemet vagy csak megsimogatni az arcát, de ő mit sem törődött a kételyeimmel, magához húzott, majd cirógatta az arcomat, én pedig ennek hatására elaludtam.

˜ ˚ ˜

Rohantam a huszonnégyes terembe, hogy beszéljek Melindával. Ahogy gondoltam az egyik asztalnál ült, és rajzolt, ezért halkan köszöntem neki, majd leültem mellé. Nem ismertük egymást, de egy gyors bemutatkozás után, már a meghívóról beszélgettünk. Mutatott rajzokat, amik fantasztikusak voltak, és ki is választottunk közülük egyet, ami egyfajta keretet fog adni az oldalaknak. Semmi motívumot nem lehetett kivenni belőle, éppen ezért tetszet, viszont a hátuljára mindenképpen egy főnixet akartam. Ezek egy fehér alapszínű lapra fognak kerülni, fekete színnel, csak a misztikus madár fog vörös és arany színt kapni. Megegyeztünk abban, hogy nagyon jól fog kinézni a meghívó, főleg, hogy kézzel lesz készítve. Két nap múlva ígérte a kész tervet, és ha rábólintok, akkor átrajzolja nekem a választott papírra.

A hét rettentő kemény volt. Próba, próba hátán. Hol a táncosokkal gyakoroltam, hol Trey-jel énekeltem a duettet, vagy csak egyedül dolgoztam a Toni Braxton számon. De a legtöbb időmet Paullal töltöttem, és próbáltam tanítani neki a táncot, amit még otthon is gyakoroltunk, pedig mindig késő esténként hagytuk el az iskolát. Aztán meg csak bezuhantunk az ágyba. Alice eközben mindig küldte a terveket, hogy miket talált ki, de még mindig nem volt az igazi. Szerdán Melinda is megmutatta a rajzait, és kiválasztottam a legjobbat, majd átadtam neki egy meghívó sablont.

Komolyan mondom, hogy elfáradtam péntekre, minden féle téren. A lelkesedés, a sikerre való törekvés megvolt, de a türelmem a végét járta. Paul nem akart megbirkózni a balett lépésekkel és ez kisebb fajta szóváltásokkal járt, ami a hét végére felőrölte a tolerancia képességemet.

- A francba Paul, ötödik napja gyakoroljuk és neked még mindig nem megy. Miért van az, hogy mindenképpen bele akarod vinni a saját stílusodat. Ez egy kötött koreográfia, itt nem csinálhatod azt, amit szeretnél. Nem értelek! – emeltem fel a hangomat, miközben a kezeimmel ide-oda hadonásztam.

- Lily, én meg téged nem értelek. Erre a zenére nem akarj már egy merev balett előadást összehozni. A srácok is jobban élveznék, ha egy kis lazaságot vinnél bele, mert ez így nem a két stílus ötvözése, pedig ez lenne a cél. Ti lányok táncolhatjátok a betanult balett lépéseket, de a fiúknak ez nem megy, de ha olyasmi lépések, mozdulatok lennének benne, amiket az előbb csináltam, hidd el ezerszer jobb lenne. Csak próbáljuk meg. – Ahogy végiggondoltam, amit mondott rájöttem, hogy igaza lehet, ezért csak néztem, ahogy megmutatja az elképzelését, ami egyre jobban tetszett. Aztán ötvöztük a kettőnk előadásmódját, amiből megszületett egy végleges koreográfia. Másnap pedig tíz órakor meg is mutattuk ezt a többieknek, akik szerencsére szombat lévén is megjelentek, és bevallották, hogy sokkal jobban tetszik nekik az új, lazább koreográfia.

Így az elkövetkező két hét rengeteg gyakorlással telt, amely szintén meg volt spékelve csipkelődéssel, szócsatákkal, és hol fetrengve röhögtünk, hol sírva tudtam volna fakadni, mert még mindig voltak olyan részek, amik nem mentek.

Mégis sokkal közelebb kerültünk egymáshoz Paullal, mint eddig valaha. De ezalatt az idő alatt, megszerveztünk Alice-szel mindent, főleg a díszítést. Leah-vel elmentünk a ruhákért, amiket mindenki meg is kapott, ahogyan a meghívókat is, melyből rengeteget küldtünk szét. Az igazgatónőtől és Carlisle-tól is kaptunk olyan neveket és címeket, akiknek a zenei életben nagy befolyásuk van, és mi diákok is küldünk olyan személyeknek meghívót, akikről úgy gondoltuk, hogy talán eljönnek és egy szép összeggel támogatni is fogják az iskolát. Viszont nekem ezen kívül volt még egy nagyon nagy feladatom.

Amikor elmentünk Leah-vel a ruhákért, aznap érkezett meg az anyag Kate ruhájához. Garrettével és Pauléval már majdnem kész voltam, de a mennyasszonyi ruha egy nagy kihívás volt. Minden este mikor hazaértünk a próbákról, egy hideg zuhany után mindig foglalkoztam egy kicsit annak varrásával. A szabás sem volt semmi, nem hogy a varrás, de Alice mindenben segített, amiben tudott. Volt, hogy csak ült a szobában és mesélt nekem mindenről. Így tudtam meg egy csomó minden a családról, a Denali klánról, arról, hogy Bella hogyan is lett a család tagja, és persze a Volturi is nem egyszer szóba került. Ilyenkor mindig beugrott Michael arca, aki furcsa mód egyszer sem zargatott, és reméltem, hogy megértette, hogy én Paul szeretem, de tudtam, hogy ekkora szerencsém nem lehet. Emlékszem, amikor Alice beállított négy próbababával is, amik mint kiderültek, úgy lettek csináltatva. Az egyikre Garrett, a másikra Paul szmokingja került, majd a harmadikra is rápróbáltuk a ruhát, melyen csak pár simítás volt hátra. A díszítést kézzel kellett rá hímezni, a kristályokat pedig szintén saját kezűleg tettük rá. Igaz abban Alice nagyon sokat segített, mivel elaludtam miközben készítettük. Reggel pedig a saját ágyamban keltem fel, a ruha is készen lett, és el is küldtem e-mailben a képet róla Kate-nek, aki csicseregve hívott fel, hogy neki nagyon tetszik, de élőben sokkal szebb lehet.

De a legszebb azt volt, amikor Leah-nek cipőt vettünk. A ruhát nem volt kedvem átalakítani, így egy eléggé magas sarkú alkalmi topánkát néztünk ki, amire ő elszörnyedt. Azt hajtogatta, hogy ő abban nem fog tudni járni, de amikor felpróbálta, olyan könnyen sétált fel s alá, mint aki minden nap olyat hord. Alice pedig el volt ámulva a báli ruháinkon, Nessie meg a párja volt, mivel a nyakamba borulva köszönte meg, hogy választottam neki is egyet. Aztán ott volt Rosalie, aki az aranyszínű ruhára szó szerint rácuppant, mert nagyon tetszett neki, ahogyan a hozzá tartozó szandál is. De a legszebb, akkor is a fehér, ártatlanságot szimbolizáló anyag volt, ami egy egyszerű esküvői ruhának is beillett. Láttam, ahogy Alice-nek elkalandoznak a gondolatai, ahogy nézett engem a ruhában, és nem akartam megtudni, hogy merre.

Aztán a bál előtt pár napban megtiltottam mindenkinek, hogy a fellépéssel, vagy bármi mással, ami azzal kapcsolatos foglalkozzanak. Szigorú pihenés mindenkinek, hiszen eddig százhúsz százalékosan teljesítettek. Paul örült ennek a legjobban, mert a kimerültség határán állt, ahogyan én is. Ha azt mondta volna, hogy menjünk el az ő házába, szerintem biztosan bevertem volna neki egyet, ha a kezemet egyáltalán fel tudtam volna emelni. De nem hiszem, hogy sikerült volna, így majd másfél napot aludtunk át, amitől még fáradtabbak lettünk. De túlbuzgó nagynéném elráncigált vásárolni, mivel az egész családnak rajtam, Nessie-n és a fiúkon kívül új ruhát akart venni. Vagy hét nagy áruházláncot jártunk végig, ráadásul különböző városokban, mire megtalálta a megfelelő darabokat, természetesen mindezt két nappal a bál előtt. Este pedig még igazítottam egy-két ruhán, és néztem, ahogy örül és nézegeti magát a tükörben. Aztán estére már elkezdődött az idegeskedés, hiszen másnap este életem talán egyik legnehezebb és leghosszabb estéje lesz.

Reggel táskás szemekkel ébredtem, és Alice majd leordította a fejemet, hiszen ő lesz, aki segít nekem öltözni, sminkelni, mert a hajammal nem akartam nagyon mit kezdeni, hiszen a tánc közben úgyis szanaszét menne. Ami viszont mosolyt csalt az arcomra, az az volt, hogy Paul is ideges volt, ahogyan a többiek is, mert sorra érkeztek az sms-ek. Nem győztem küldeni a nyugi, nyugodj meg és hasonló üzeneteket. Aztán Alice-szel karöltve megindultunk, hogy feldíszítsük a termet, és minden ruhát is magunkkal vittünk. Paul, egy cukorfalat volt, mert sutyiban akarta azokat meglesni, de nem engedtem neki. Azt akartam, hogy ott lássa őket.